Előszeretettel iktatnák ki sokadszorra is a ly hangot a magyar nyelvből, azaz szüntetnék meg a magyar nyelvet így azok, akik azt nem tudják , hogy a ly, és a j hangok különböznek egymástól, mert a ly ejtése lágyabb, de azt sem tudják, hogy a beszéd hangok, az írás jelek eredete az Ige, tehát a Világmindenséget megnyilvánító erők formái.
A ly, én legalábbis elgondolkodtam rajta, és furcsának tartottam, a Szellem jele.
A Tudat jele.
Vagyis az Isten jele.
A pina.
Nu, persze van , amikor alakja karika, középen ponttal, de ez, ugye az őshagyományban is ismeretes, és ott  is Isten, Tudat, Mindenség, végül is ugyanaz, hiszen a Mindenség alapállapota a tudatosság, a szervesség.
És miért éppen a vagina....mert az az emberi tudatosság szintjén az egyetlen olyan hely, ahol a teremtés és a mű születése a legtökéletesebb módon valósul meg egy helyen .., azaz a legmagasabb szintű mágikus aktus, amire ember képes....jut el a mag, a méhig, a kemencéig, és megérve, megsülve kerül ismét egy meghalás után a Nap Világra.
A Ly, azaz a jó, hely, ahonnan minden jó árad...és mi nem jó? Hiszen Minden Isten.



Ahol már semmi sincsen, ami megnyilvánul, és amiből minden lesz.
Talán a történelemben az egyetlen olyan nemzeti zászló, amelyben megjelent, miért is ne a magyar lenne.....forradalmaink kétségbeesett kísérletek voltak kitörni egy horizontális , kétpólusú, kétdimenziós valóságból, fölfelé, ezzel keresztet rajzolva a történelemre. Politikában igen ritka a szentség, a magyar 56-os zászló az....

Ha lehiggad a gólem, amit

képzelt magának az emberiség,

üresen áll majd ott,  gyári lelkét veszetten,

mert istenné növekszik, az emberség, 

a démon, ki

körbeölelt minden változásban,

egymás után sorjázó életben és halálban, ki

örök és mégis menthetetlen a mulandó valóságban, ki

a tökéletes szerelem befejezett árnya, nincsen nélküled

sem élete, sem halála, vágya ott lüktet minden bűntettben és

imában, arca ott világít arcodban, homlokodon önmagát simogató

ujja húz ráncot, ahol jársz, ott fordul körbe, köréd von fényből és

szenvedésből táncot, szenvedélye a te vágyakozásod,

vezet téged, és követ utadon, őrangyalod ő és kísértőd, ha elméd sugara megszakad, megismerésének

határán túl, ha véged éled már, ő fogad, mint magasságosabb

önmagad.
Égi tünde és ősboszorka dúlja egymás terét örök haragban és

egymást ölve s ölelve teremt meg tégedet,

de mégis, te és ő, mind a ketten

ugyanabból a tűzből ébredtek,

ha semmivé mar az, amiből minden lett,

kereszted mellett két oldalt

ott feszül majd,  átkoz és szeret...

Tölgyfa hordómban  forr az anyag, körülötte döng az ósdi  pince, a világéjszaká-

ba vájt boltozat , mint a lehulló vakolat pora, párolognak a messzi csillagok.

Pezseg az idő, dobálja föl a savót, sót, sarat.Fák között, a gyökerek között nyugszik a szó,

érik, kristályosodik a gondolat. Halott életek lassú tüze melegíti az otthontalanokat.
Az Ige úgy bomlik színeire, mint az alkonyat.Nincsen középpont.

Miért választanék utat?
Maradok, és velem
itt marad, aki volt már,

énelőttem is.

Mindez csak következmény.
És mindez bizony ok.
Karddal hasítom élő húsomból az utat,

a kar  dalolva nyög, míg a nép aktuell héroszt választ,  bölcseket inkább ne, gyorsan

eltűnök, nem kell most a hideg kövek  között magyarázat után matató  meddő archonikus logika,

élő szó fon csendből igét, mint a combod fonódik körém a szent geometria, csücsöríts, bébi, te, te, tetraéder, trigonum igneum, minden szerves élet legintimebb pillanata, a jel, melyből alakul a mindenség, mint analogia.

Szeretlek.
Minél inkább oldódik a sötétség körülöttem, szürcsöli föl az anyag, ami belőle lett, úgy világít át szereteted, és vagyok teljesebb veled.
Így lassan minden élő velem egy, akivel nincsen  különbségem, sem érdemben, sem teherben, úgy kapcsolódunk körré, ahogy

az egy, azután a

kettő, ebből a három

és a négy, és őket emeli, ha együtt lélegeznek, új

minőségre  az ötödik elem, hogy találja meg mindenik helyét, mint ezzel azonost, így

képes katalizálni, ami egésszé vált, tehát bezárult, megnyitni-
És amikor minden teljesség egy muzsikában forr, erjed,  táncunkban lüktet

közös szívünk

Az ember véget ér.
Okos fejével.
Csillagok közt cinkos.

Átúsztam a folyón, átrongyoltam  szárnyamon vétkeim,  szerelmet , igazságot  és a szentek tanításait. 
Rámförmedt megérkezésem démona, mint arany tükör forgott körém, benne  villódzott utam, és belé ütközött  készségem, egészségem, kijelentő módban  pislogtam, mindenek felett szer.
Olvadt szívemben a fehér tér. 

Nem látok finoman és nem látok, csak mondom a magamét, egy szétszakadt mindenségre tapadok, mint hajszál a cellulidon, ó , mennyi csók perzselte rá sorsát e filmre, a cinema magica bőre minden, amit ember érzett, bom, bom, bobo, baba ez bébi, én vagyok a király, megkapom minden nap, ami kijár, gyere, nyald a számba lélegzeted, utána majd vigyázunk közös gondolatainkra, hátha nálunk születik meg az emberiség közös ténye, jézuska, a lény, akiben egyesül minden remény, lesz mégis karácsony, mintegy világnyi köbtonna tőke keresi izgi gyújtósát. Nem vagyok meleg, de lihegek, itt pötyög mellettem ez a fekete gyerek, és kongót izzad, miközben hófehér keblekre mered , mint fönn, úgy lenn, itt kattog minden info agyba és szívbe, akasha  pezsdül, gnózis a tabletta, szeptember elején, még a völgyben is hőt hömpölyög a katlan, mint a citromfagylalt olvad körülöttem  a semmivel töltött Űr.
Bomlik, mint a fehér rózsa szirma, mellkasomban a fehér tér. Nem tudom, ki voltam önmagam előtt, lelőtt e valaki, vagy én valakit lelőttem e, most itt feszülök a keresztemre, szögem te verd be.
Veled szépülök.

Messzi minden hamisítványon, hol a kábult szemek hiá-
ba rajzolnak még egy réteg eget, nem rád festek majd egy újabb réteget, hanem minden

ecsetvonással egy szálnyi vastag ízben kitakarom, amit emlékeink kentek rád,

ó, te
 Ikon.

 "A Böbe mondta, hogy ebből baj lesz,de

 én  mondtam, hogy ebből nem lehet baj"
/utcai járókelő/

1.

Kellene már egy szar vers, hogy legyek!
Gnosztikus az orrom, és a fülemen legyek.
Fiat Lux! Ordytoménogénosz, de redvesen verdesnek

fejem melltett, s  én levemben levelet nemzek.
Nem a nemzetnek!
Nem!
Neked!
Nem, de nem,  neked, te megnevezhetetlen, nevezd bárhogyan magad, zárd

arcok mögé sóhajom, nem hagyom magam elveszni csak úgy!
De annak örülök, hogy a tér, amiben pihegsz, bővül mellemben, ott, ahol egyre kevesebb

vagyok, és exhiblicionista "nem én ideám", amely  nem cionista, de nem is traditioban  tart menetgyakorlatot bősz karöltőn feszengve, most bődül: "Júda araszlánja vagyok!
Ide nekem mindeneket!"

2

                                           téríteni hittem,  a fény született meg minden szer tartáson,

                                                                       utam ugyanaz, mint püspök, mint prédikátor, vigéc, forradalmár, kápó,keretlegény, smasszer, rabbi, ultramaratonista, freevegan,

                                                                                   3.

 Kapujanincs

átjáró csak akkor lehetek, ha nem hagyok

 ígéretet.

Te, izzón zsongó tangó,

forrón habzó , borongó

estébe szerelmet sikoltó!

Hideg aludttejet kanalazok.
mellém simul a délután, csókommal

combjára tapadok.
Levelet küldött az Országos Takarék Pénztár nekem.
Tökösebb sódert nem lök senki sem.
Hiába savazok, fölöslegesen, ugyanabból az anyagból vagyok,

mint a levél, a bélyeg, a tinta, a számok, az adatok.

A spirálban guggolsz, én középen maradok. Kiszakítod gyökereimet.
A spirálban guggolsz, édesem, én a szemedben vigyázok minoszi

öröködre.Ez a szélfútta gyötrelem, mosolyod kedvesebb nekem, mint lenni a halálon innen, maradok bolond.Ott fulladozok a nyárfák alatt, te oldasz én újra kötöm,az éretlen dió párosával feszül a fénybe, mint melleid a markomban és a számban, körbenyalom dagadó bimbóid, kettérepedt kárpitom, egy vagyok veled.
Te vagy anyagom.
Te, drága örző anyag!
Formám vagy, gyönyörű ékkő, agyag, hús, lélek.
Veled lennék, belőled élnék, nélküled fél vagyok, élem

a fél elem féreg életét, asztalomon felszólító levelek, kissé foltos János evangélium, néha

azon ebédelek, szent geometria, száradt lépteim a szőnyegemen, edzőcipőmre ragadt arcod, föld elem.
Ha én nem nevezem meg, senki meg nem nevezi.
Köldököm dudorodik, mint ökle

az ébredőnek.
Szeretlek.
Ez az én bevezető levelem. Nem szólítalak fel, csak megidézlek.

Míg, hiszem, tőled messze, viharban dühöngve szállok,
csak szirmaid redői között bujkálok. Míg szá-

rad törném, hogy éljek, csak te adhatsz erőt,  gyűlölni téged.Míg emlékezem minden korra,

amelyben születtem, öltem, szerettem és gyűlöltem,
harmatod cseppjeiben gördül velem minden

átélt , élő és még megélhető emberi

lélek.

Elcsillagzott már a sihe-suha,

seténkedő éjszaka, pihegnek az

összegyürt sziklaálmok.
Medvék görgetik haza az ón

kukákot.

Középen állok.
Körülöttem virágzok, bomlanak szavaim, minden, amiből ital lesz,  mint az ambrosia és a méreg..

Csuklómra  gyűrődtek a koszos évek, az Amazonas erdői korhadnak ereimben,

és szívemben lobognak a halálos komolyságban mosolygó busman táncok.
Mint két szemöldököm között a ráncok
fonódnak mederré mások élő mondatai, amelyben folyóvá

válhatok, nincsen szó, ige, gondolat ébredő lélek nélkül.
Isten a halott testben, mint a virágban a dagadt méhek,

éppen úgy boldog.

„Lúdvérc, libamál,
Három gúnár kiabál,
Napnyugatnak- támadatnak száll,
Száll a kakukk fészkére,
Ki lesz a kakukk vesztére?”

A kakukknak nincsen fészke. A kakukk az kakukk. Kukkol és azután, habakukk, más nem kakukkok fészkét mattolja, abba nő fel parazita kölyke a kis kakukk. Azaz, nincsen neki....helye, sem lakása...
Amit Ken Kesey leírt és amiből Forman filmet szült: Evangélium.
Az Evangélium műfaj, amelyben az üdvtörténet egy személyben összegződik. Végül is az alkotó ember hívatása ez, megírni, létrehozni azt a személyes történetet, amelyben az üdvösség kozmikus lehetősége megmutatkozik.
Már maga a kísérlet figyelemre méltó. Valaki beleőrül, van, aki beledöglik, és vannak olyan korszakok, amelyekben szinte sorozatban jönnek világra, mint az ovenál fogkefe.Ilyen volt az időszámításuk kezdete, amikor úgy ontotta a közel-kelet világa az ehhez hasonló irományokat, hogy az Ég is kíváncsian bukott a Földre, úgyhogy egy késő délután besötétedett.
Az evangélium azért evangélium, mert benne nem a főhős szerepe a domináns, illetve annak személyes történetében megoldódik minden szereplőé is egyben, minden egyes szereplő egyben a főhős egy-egy aspektusa, akár legyen az önmag, vagy az, akivel a legmélyebb konfliktusa van, például a krisztusiban a kísértő és az Atya is.
Most nem Kesey regényéről akarok írni, hanem annak adaptációjáról.
Egyrészt azért, mert az én fimművészeti univerzumomnak a közepe, másrészt meg azért, mert az az érdekes helyzet állt elő, hogy Formannak sikerült egy kis csavarral tökéletes átélést biztosítania, azzal, hogy a mű a centrumába nem Serteperte Főnököt, hanem McMurphy, ezt az izgága skótivadékot helyezi, és így nekem sokkal érthetőbbé és megélhetőbbé vált.
Forman művészete sorra veszi azokat a lehetőségeket, amelyben a Lélek útján megoldásokat talál, meghaladni egy tört én elemi sorsot, visszakapcsolni a realitásba.
Ehhez mindig olyan megérthető témákat tesz a filmszalagra, amely igen magas színvonalon, azaz rezgészámon emeli a megértéshez a nézők tudatát,  és nem csak katarzis közeli állapotban ébreszteni őket, hanem a közösségi katarzis segítségével mindenkihez eljuttatni az öröm hírt.
A Vízöntő korszak nyitánya, a Hair, a világmindenség üdvtörténetének egyik legmegkapóbb személyiségű zsenijének életét feldolgozó film, az Amadeus, vagy a nem kevésbé jelentéktelen, bár kevéssé ismert Andy Kaufmann életét megjelenítő Ember a Holdon című film, mind, mind a Lélek köszöntései egy új forma ünnepe.
Mégis hiányzik valami belőlük, amit sikerül viszont Ken Kesey művéből egy kis operációval felszabadítani.
A Lélek ugyanis minőségi ugrásokra képes fényállapot, akinek halálával egyben megteremtődik az újjászületése is.
A Hair, az Amadeus, az Ember a Holdon csak a reményét villantja fel, és a tragédia, amelynek beavató attitűdje ennek a reinkarnációnak a lehetősége, elsikkad abban a végkifejletben, amit a tragikus hős személyéhez kapcsol, és nem tud leválasztani róla.
A Száll a kakukk fészkére címzetű remekműben viszont a halál úgy nyer értelmet, hogy egyben az őshagyomány érlelte misztériumok  bölcsességének pompája bontakozhat ki.

Úgy szuszogsz, te, újjászülető képzelet,

akit vetít szívembe az örök mozgó, mint

szaxofonos a legharsogóbb regiszteren

a Fine and Mellow blues-ban, amikor a

kábszeres Billie Holliday elejti önmagát

a lazuló hangok köteléről.

Leszarom elnökeidet!
Te adtad nekem Jack London-t és Kerouac-ot,

az önmagától szabadulni képtelen szabad emberi izgágaság vad

idoljait, rájuk fente  római tőrét  a hipokrita bölcs, Evola, aki istenként sem mert

ember lenni soha.
Belőled szippantottam a nem lét vágyát, történelmed, amelyből az irántad való vágyakozás, és a tőled való megszabadulás született,  vezetett, amíg az óceán partjára nem értem, ahol a lebukó Nap pompás hidat festett

a szürkén csatakos égre, Athansor ezen vágtatott, hogy Peter Lake-t a Lét névtelen honába segítse.

Amerika!

Buciba tömted az Új Jeruzsálem paradicsomszósszá dunsztolt szakralitását,

és liberalizmusként tömted le torkunkon,

mint a keresztrefeszített össztudat esszenciáját.
Hol vannak bölényeid, Amerika?
Hol van álmod?
Hol van szabadságod?
Te,  aki az isten gyilkos Jehova isteniséget  csináló laboratóriuma vagy,

hova tüntetted álmaim, amelyekben úgy lángolt a vágy az Édent imádva?

 Hiába ölsz meg , örökli génjeimmel a prérin aszalódott magból  születő, az

 öröklét óceánjait meghódító Kölyök!


Gyűlöllek, mint a gyermek apját, aki mint kemény burok nem enged növekedni tovább,

hogy úgy dögölj meg bennem és általam, ahogy

omlanak össze a régi templomok.
És  mint a fátyol a tudat előtt repedj szét,

hogy a ragyogó fő szentélyben ébredjen az

ős nép.

Verébtollal törölgetem  lelkemről, amit

az ucca rámfröcsögött. Ott találtam meg Istent, ahonnan már

mindenki elköltözött.
Maradtam vele, mert magányában vacogott, és önmagát

simogatta az árva, mint a saját tüzükben  utolsót lobbanó

csillagok.

Köhög, amíg a konténerben kotorász, kacatját ő kavarja bukottá,

így lesz szagos üdve a lom, ahogy kutatja önmagát, róla mállik valósággá

a semmi sincsen, ami  ő, érik felülmúlhatatlan bűvös illattá, 

amíg fenekében vakarász, kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás ragad körme alá.

Itt lenn is ő vele iszom, nincsen minősége, a lőre teremtője éppúgy ő, és nincsen szüksége terem őrre, hisz képe őrizetlenül ő  csak, másképpen lépre csalja a népet, aki szavalja munka kezdés előtt imádatát, és feltámadni hiszi azt, aki a jelen létben oly pompásan érzi ettől  függetlenül is magát, és vele együtt hiszi oly sok  báva  feltámadni önmagát és a hazát, na ja, folytathatnám, de ha meghalok ő folytatja életem, csak hat-

ára vagyok, és a szerelem vele érik szabadsággá, ha
elég velem a végtelen a szeméthegyen, amire
végül is, mint más messzi templomokba,

megérkezem.
Ezért, ahol vagyok éppen
befejezem
.

Úgy feszül most rajtam a legutolsó te

scos divat, ahogy ivott szavaid szívemben,

mint fekete, forró yamahám az aszfalton, hogy brümmög,

amikor megrántom a bovdenjét

neki.

Fekete az én szívem is, mint az al-

vadt vér a toron. Ilyen az én korom, véget ér vele a gorom-

ba gombakór, ami nyűtte az eget Hirosima

felett.

Zörög a busz.
Harminchárom a száma.
Mintha Judeából űztek volna Galilea-ba, két hármas,

egy egész evangelium, az univerzum forr benne,

 szívem e sparthelten a fekete platni,

oly jó belőle a hőt

leadni.

Apám is ebbe született.
Kilencszázharmincháromba, éppen hogy

kilökte magából a világuralmidiktatúrarendszer a totálissá szervezett takarító

üzemet, vér kellett, ehhez tökéletes

gépezet, ószövetségi vezérüröm nyúlt

a szövetségi örömbe, kirántotta magzatát, belőle

lett a liberáltutkó adós világ.
Ős patkány, nemet nemzett, pedig a nemzet

elhajózott messzi vizeken, hol a Tejút csorog a bögre

szélin, öreg bögre, csorba esze ötlötte ki, hogyan öntötte

ki Isten ebből a népeket.
Nem kellett hozzá más tett, csak összegyűjteni, amit mul-

ni felejtett a csillagokba tért had, Csabáék és más úr, az űrbéli szegelet

lovagjai.

Na, szóval, apám is harmincháromba született, elmúlt tehát

hetvenkilenc, és rászáradt az oly sok esztendő paprikás

szaftja a szája szélire. Onnan duruzsolja a magyar szavakat, és néha

dörren, majd csap, hogy a mennybolt leszakad.
Mégsem bocsáthatom meg neki azt, hogy nem dicsekedett

azzal, hány kedves hölgyet döntött meg, míg most a rendszert szeretné, hiába az

aggkor bolonddá tesz.
Hiába a kór, mondom a gomba, ami belerondított a koromba, sokak eszét elvette, bízvást

mondhatom hát, ha akkor lehántja a fodrásznéni kockás bugyiját, amikor öt évesen ott pirultam a lottózó melletti törzshelyünkön, és a begyes veres, aki apukám körül repdesett a magas szárú cipellőjében, átlátszó köpenyben, azok a szőrös lábak megremegtették a férfi szívet, és én csak pirultam, és vártam, az én apám szavak helyett mikor lep meg engem a tettel, mikor markol bele a kockás sejhajba, hogy sikkantott volna fel az igen kedves néne...de nem, nem tette meg...csak hazudott nekem sokat a legfőbb igazság nevében.
És soha sem magyarázta meg, miért a kép, amin tárcsás géppisztollyal lépeget munkásőrök között. Ha lázadott, talán jelmezbálba öltözött, pedig nyögte volna ki, hogy értem tette, így tette más is, kevés forradalmár haldoklott akkoriban nálunk, a biztos bérlakás járhatott, ha szolgált az, aki szolgálhatott.
Értünk hazudott önmagának, és ha meghal nemsoká leszárad róla szaft és minden halott szó, ami szívére zsugorodott.
Nem is válaszolna talán, ha kérdezném, miért hagyta nekem örökül az igazságok undorító, áporodott szagát, ha felsorolnám a lehetőségeket, mivé lehetett volna, ha bízvást elfogadja magát, engem, és a történetet.
Ha együtt glasszálunk a Vasmű úton, és nézzük a tavaszba gömbölyödő, táncos farokat, elemezgetjük a női lelket, és szalonnás combokat, nagyokat kurjantunk az égre, szőrös mellünkre ragacsos sörhab csordul, a Napsugár teraszán táncra perdülünk, mint két kan, ősi róka, és úgy lépünk hetykén ketten együtt, mintha táncunk az Isten tánca volna.
Miért nem jöttél el a versenyemre se?
Mert nem voltál ott, akkor nem találtam ott magamat én se.
De vagy, és vagyok én is.
Te hetvenkilencen, én kevesebb harmincöttel, és ezt a tényt

nem öblíthetjük le néhány korsó sörrel már soha.
Ott vagy hetvenkilencen, én pedig negyvennégybe vagyok, nyolcasmód száguldoznak bennem

a kikerekedett életek,   a gonosz és a jó, a föld szelleme és az angyali üzenet, a mindenségek sora sorrá fűzi a gyöngyöket, kapaszkodom a szerzetláncba, közben a főnököm szed ráncba, mert gnosztikus munka helyett szabad szavakba fúl a gondolat.
Hetvenkilences a faterom, és amit tőle kaptam örökül hagyom, és  ő kapott tőlem lehetőséget, hogy apám legyen az, akit az őse bőgve védett, belőle bukva lett utolsó a legelső élet.
A harminchármason zötyögök.

Újbuda és Nagytétény között, mint életek között a lélek, vagy a magyar a Kárpátok és Ordosz között, hol a Shamballa nyög éjszakánként, mint a vihar dúlta fák, ha recsegve forgolódnak, mint a galaxisok.
Az én apám is, aki nem tanított semmire, éppen úgy született, olyan teljességbe, amelyben összeforr a világmindenség két vége, magam is ebbe fogantam, velem olyan magot ültetett, amiből a fa tetejetlenné serdül és határtalanná tágítja majd azt a lezárt eget, amit a kórság igazságaival börtönné pecsételt, és amibe apám is eszmék közé rabnak született.
Szétszórta karmánk ami a törvény egybe vonzott, így szabadul meg egymástól minden is majd, hol nincsen kohéziós erő, ami egymásba fordítja az ellenerőket, családdá, a sejt úgy növekszik, mint a mag, határtalanná feszíti hetedhét eget.
Ott fénylik a maszkon a paprikás lé száraz pora, a testnek csak akkor lesz majd végleges otthona, ha elmúlik és örökké szomjas földdé oldja majd az olvadás.
Mint Jézus a kereszten úgy múlik el mindőnk élete.
Kutyafüle, mit szenvedett fönt a kereszten a srác, ahhoz képest, amit a szegény ember azóta is szenvede.
Ha elmúlik közös gondolatunk a magasságról, ami plafonná zárta az eget,

velünk hal az öröklétbe dermedt  Jézus, akit megválthatunk így, lesz majd, aki volt, senki se, és

emléke nélkül szabadnak születik a szeretet.

fél kilence lőtt hét perccel nedvedzik

a homlokomon kereszt(ö)l,a nyefegő har-madik szem,

Zi tazünget, szeret,  és a tarkómat propeller hűti.
Alant a kis bantusztáni számolja perceim.
Meddle full album, közben  transzizékálom a

nyirokmirigyeket, irigy is rám Satana El.
Úgy döntöttem tehát, hogy gazember leszek.
Ezért verseket írok, és minden harmadik mondatomban
leírom majd, mennyire nagyra értékelem én, kérem, a gnosztikus

szeretetet. Gonosz, de praktikus ez az eszme, így lesz nevem milljom

plakátra festve, és ha majd csorduló verejtékem üvegcsékbe gyűjti leszámolóm, a rólam beszámolók, az elszámolók és a felszámolók, lesz miért nevetnem, íme, cseppjeim mindenike kincs!
Mocaccinora vágyom szüntelen, ha lehet, kérem, írja fel a címemet!
Parsival beint a bőgicsélő halászkirálynak, aki könnyektől szürke zsebkendőjével int, ha menni akar, hát menjen, de hagyjon engemet,
a szökőkút köveire csapódik sorsaink gyöngye, ott üldögél köztük és furulyáz a Senkise Kölke, aki soha nem támad fel, mindig csak van.
Nem hazudik másolandó meséket.

Senkise, nincsen lova, aranya, de van neki mindene.

Zsebén a folt a Messier 64/Ngc4826,

senkire nem hat, de mindenki az ő lélegzete.
Nincsen sohase.

Se középen, se szélül, irányra nem tart, sem tanácsot, sem engedélyt nem kér, ha röpül, röpül,. és vele minden szó szakadék, amelybe zuhan, így teremt minden halálból örök létet,  nem vonz és nem taszít, mégis

köldöke- a világ gyökere.
Nem megmondtam?
Ha meghalsz háborúdban és békédben ő lesz, aki megjegyzi a neved.
Kit érdekelne hát a világ, amely különválasztja a halált az élettől, és megvet nincstelent, ki jóllakik a gyümölcsfák árnyékában?

Ha belehalnál  a kimondott szóba,
de hull hiába a helló, helló...senkinek...

ha
hiába

szakítod le az eget, hogy recseg belé a szíved, mást akar, megint és megint új és új kezdetet,

és motyogva bolyongsz bolond, botor utadon, dong

körülötted a  promontor, az elsőből utolsó lettél végül, ebben  olvad fel végül is kezdeted.

Ha fecnikre téped is az eget, minden darabkán egy  szó, és az újabb

változat, kell az alázat, vagy, és ez az áldozat, nem semmi munka kimondhatatlant

nyökögni étlen, harangot ölelni télen, és az olvadt bronzba csalni a lélek tüzét, ha van szerelmed és még sincsen, ha van Isten, és mert vagy te,

még sincsen, ha szolgálnád, de csak önmagad adhatod,  ami neki nem kell, adósa vagy , de mint a hiteled, ha megteremted él csak,

teste a te hited.

Mit élhetnél Istenként egyebet, mint jelen önmagad?

Hol volt, hol nem volt, hol volt, hol nem volt, hol volt, hol nem volt, bizony, ebben az egyetlen egy mondatban ott az isteniség lényege ám, kispofám, na, most figyelj  élt egyszer egy művelt ifjú, olyasmi, aki akrobataként gyakorlogatja a tű fokán átjutást, Jonatán Hamburger. Álló nap vágyakozott, a kisváros, ahol született, lakott, és amely belőle lett, a maga körbepörgő  szürke pongyolaságával olyan volt, mint a cet kitátott szája, de a városka mellett igen, ott, ahol kettészakad a végtelen, a törésből fölbuggyant a nagy Kemur, a hegyek hegye, amihez képest a Kohi Noor kutyafüle volt.
Ezen bambult a fiatalember naphosszat, és küzdött hosszú évekig, tanult, gyúrta a lapickaizmait, az agyát elküldte turbómosásba, hogy mindig friss és éber legyen, nappalait könyvek között és az edzőteremben töltötte, éjszakáit, amikor kihunyt a fény, ami elhomályosította az álmok világát, a Kemur hegy csucsán, mintha valósággá izzott volna képzelete.
Szabad idejében tréningekre járt, hogy kiváló mesterek előadásaiban oldódva fel, érezze, hogy milyen is a cél, amire készült, amire kijelölték, amire predesztinálták, amire meghívták, amire hármat számolok.
Nem érdekelte az utca forgataga, az üzletek, a bámészkodó túristák, és nem érdekelte a város koszos bolondja, Levi,a Thán sem, aki időnként nekiszaladt, lejmolt tőle pár garast, és fogatlan vigyorával hívogatta...." Gyere, repüljünk együtt"
És egy szép reggelen, amikor a Nap úgy kelt fel, mintha vissza se akarná dugni a fejét, forró volt, piros, mint az erjedt tojássárgája, Jonatán úgy érezte, hogy tanulmányait befejezte, itt az idő, nekiindult hát, hogy megmássza a tetejetlen Kemurt, a hegyek hegyét!
Napokig, hetekig vonszolta magát följebb és följebb, lekopott róla a trendi hegymászó szerkó, le a magabiztos tudás, le a támogató bioszójakereskedő cégek reklámmatricái, már csak a puszta élni akarás vitte följebb és följebb, és az egyre halványodó emlék, miért is vágott vele a Nagy Útba!
A francba is!
Ám a szívében ott dübörgött a szó, hogy mászni kell, ha meghalunk is, vár a csúcs, a küszöbön túl!
sábádábádibádibádúúúúú!!!
Révülten, mint egy tunguz sámán , nyögdécselt, néha lenyalogatta a vért szétszáradt kezéről, és már amikor föladta volna, megérkezett.
Egyet húzódzkodott, hopplá, átlendítette magát egy sziklaperemen, ahogy dzsetlitől látta, azután eltaknyolt,és elveszítette az eszméletét.
Amikor magához tért, ragyogott fölötte az égbolt, mintha kristályból öntötték volna a csillagokat, és ő, elterpeszkedve ebben a jóleső, néma fagyos éccakában érezte, hogy mindenen túl van. Ott, ahol volt, már semmi sincs, ami van, minden most, és minden itt van. Satöbbi.
Elaludt.
Ismerős hang ébresztette....
Felette Levi, a Thán röpködött, pompás szárnyain megcsillantak a tollak közé gabalyodott fény pihéi, és így szólt hozzá
-Na, gyössz?

Isten trónján ülök. Hátamat dörzsöli a kéreg. Alattam kuszán

döfködi a mélységet a gyökérzet, előttem kúszik a lényeg, csattogó

uszályok alá bukik a Duna, habzón feltorlódik, petpalackokat pörget.
Hát a szívemet adom nektek!

Leszakítom az eget,  és bodogácsbölcsőben ébredek, ha

magamhoz térek.

               A kettőezerhetes esztendőnyarán Urdudud őrületbe kergette a Hanyatt Vágta című, társadalmilag tudatos hetilap olvasófórumának tudatosan társalkodó közönségét.
               Urdududról köztudott volt, hogy az éppen kormányt bitorló ellenzék hivatásos besúgója, dugig pénzelt ügynöke.Ennek egyértelműségét mi sem bizonyította jobban, hogy más a véleménye, mint az egészséges tudatú nemzetmentőké, és nem is átall ennek hangot  adni, engedve a kísértésnek, miszerint tisztán ő sem lát ugyan, de tévedései semmivel sem tisztességtelenebbek, mint bárkinek, aki az igazságot keresi.Olykor ugyan  jókat is röhögött amazokon, mivelhogy úgy vették magukat komolyan, hogy az túlnőtt minden normalitáson, megelőlegezve az extremitást, amit hatalomra kerülvén előbb cseppekben,a későbbiekben ömlesztve adagolnak majd.
            Nos a nagybecsű társaság lefittyedt billentyűkkel pisszegte le a betolakodót, amikor az fájdalmasan közölte, hogy Milike nehezen szül.Sonyák fájdalmában felvinnyogott. Olvasó/ 1 zsebkendőjét gyűrögetve csöpörögte, szajkózta tovább, Böszme tehet arról, hogy csak negyvenes égők pislákolnak a lóistállóban éjjelente. Övsömör letett arról, hogy négybe szeletelje Urdududot, inkább a tüzes trónt vetette fel, mint lehetőséget. Egyebekben Dózsa Györgyhöz hasonlítva a szemtelen trollt, hiszen a székely felforgató tehetett Mohácsról, országvesztésről, mindenről.
            Pedig Urududud, bár nem volt szent, két gyerkőce kényes figyelme mellett tényleg abban a pillanatban a világon minden eseménynél fontosabbnak tartotta, hogy az egy esztendős macska világszépe Milike életét megmentse. Hiszen egy korábbi, nem sikerült ellés után, amelyben a  csíkos cicafi pár órán belül elhalálozott, ez a szülés sem akarta macska életet támogatni: a szülőcsatornában megrekedt, már elhalt kis állat félig kidugott kis teste ott vonszolódott a macskahölgy után, aki fájdalmában fel alá rohangált, magához nem engedve semmit és senkit...míg nem Urdudud kezében egy rossz zsebkendővel megragadta a hulla kölyköt, és egyetlen felnyirvákolós rántással kihúzta a cicamamából.
           És ezzel önmaga sorsát is megszabta kizárva magát abból a körből véglegesen, amelybe Milike keggyel és kényesen, mintegy félmosollyal, isteni nemességének tökéletes tudatában beengedte az arra méltó köznépet.
Nos, nem ez volt az első olyan este, amellyel meginogtak Urdudud amúgy is biztos pozíciói.
            Nem sokkal azután ugyanis, hogy a kis városba költözött családjával, a két kutya mellé, akik örökös szökdösésükkel amúgy is lehetőséget biztosítottak arra, hogy a munka utáni pihenés idejét tartalmasan töltse el, és a foszladozó drótkerítést javítgassa álló este, beszereztek két kis cicát. Ezek azután édesen gazdagították a szabadidős programot, ugyanis míg ő odavolt, szépen felkapaszkodtak a tetőre, ám lejönni már nem volt merszük.
Milike és bátyja, Philemon tehát ott toporgott nyivákolva az ereszen, és amint Urdudud létrát kerített fájdalmasan üdvözölték a felmentő hadfit, ám  a létrán egyensúlyozva megragadta volna bármelyikük grabancát, azok szépen tovaszökelltek, Bizony mondom, kedves kis esti sporttevékenység az ilyen. Levezetésnek apukáknak ajánlatos!
            Két cica volt, egy lett belőle, mert pár hónap múltán Milike megjelent a fagyos estében,  lecsücsült Urdudud mellél, és azt mondta.

-Nyau, nyau, nyau!

-Jól van , te kis drágapömpösz! Jer hát, dörömbölj a szívembe!

Milike kissé zaklatottabban közölte

-Nyau, nyau, nyau!Nyau!!!!!!

Urdudud, lelkes gazdaként fölkapta és vakargatni kezdte a füle tövét, azt híve, ezzel jópofizhat egy okos cicusnak, de az azonmód leugrott és feldúltan távozott.

Nos, ez volt az az eset, amit Urdudud soha az életbe nem fog elfelejteni, mert Milike akkor bizony azt mondta neki, cica nyelven

-Gyere, gyere, segítség kell! Philemont elütötte egy auto. Az árok széléig még elvonszolta magát, de ha nem jössz, elvérzik és megfagy a hóban!
És Urdudud, másnap délelőtt, amikor a boltba igyekezett,meg is találta az árokparton, vagy tíz méterre a háztól a már halotthideg cirmos kandúrt, akit bőgve temetett az egész család, így köszöntve az új évet.
Nos, ilyen fájdalmasan fogyatkozott szólóvá az addig kecsesen harmonizáló duett. Milike a két kutyával együtt, majd az égből pottyant tengeri malac mintegy megteremtette azt a kapcsolatot, avagy képviselte az állat világot ott, ahol kiderül, az emberek sokkal, de sokkal nagyobb állatok. Egy darabig a helyi lap főszerkesztőjénél vertek tanyát, aki lazán úgy csapta fel az árat, hogy a  már kissé rozzant házikó megvehetetlen legyen, de megzsarolta őket, hogy vagy foglaló, vagy lehet távozni. Így fölvették azt a kis hitelt, majd  az asszonka közölte, hogy megúnta a banánt, amiből már régen nem kapott, nem kíván Urududud házastársa lenni tovább. Ezért, ez csak természetes, logikusan következő lépésként, kerestek egy másik házat, ahol rögvest nyélbe is ütötték az üzletet, így megszaporodtak hétmillió forintnyi adóssággal a többi mellé.
Nem rossz ez az élet. Urududud élvezte is, van már adóssága, hiszen mindez az ő nevén futott, családja meg már csak volt. Mégsem volt  volt kedve lelépni. Hova ment volna? Az időt múlatván  előbb Rumlikát, majd a frissen kelt tanárnéni vöröskéjét cipelték haza, Farkinca néven a gyerekek. Ha nincsen zsé, jó a macska, így kikerekedett az állatsereglet, sőt hozzájuk csapódott öt tyúkocska, akik később természetes halállal távoztak az itt élő mesék világából.
A macskák világa magához vonzotta a természet erőit és addig tartott egyben mindent, amíg az út ki nem forrta mindannyiuk irányát.
            Urdudud végül csak elindult, mert az isten fasza olyan merev, hogyha behatol, hát a szűk kancapina is szétreped. Nem élvezet, ha a katalizátorokat te magad teremted meg. És hazugságaid olyan szépen szövik magukat, mintha te lennél a szent szűz gobleinje.
             Urdudud lelépett a családtól, föl a végtelen útra, lökte őt a lelke, akire ettől kezdve haragudott , hiszen megfosztotta attól az örömtől, hogy kényelmes karosszékből legeltesse majd könnytől csipás szemét a gyönyörű onokákon.
Nos, belenövünk azért saját sorsunkba, mikrokozmoszunk annyi szabadságot ad, ami elég ahhoz, hogy rájöjjünk, létezésünk tőle függ, mint pók a hálójától.
              Milike közben szaporodott a többi cicával  együtt. Életük abban a boldog bizonyosságban telt, hogy teremtőik szeretik őket, és most már olyan érzelmi kölcsönösségben múltak a percek, amelyből itt a Földön milliárd évekkel ezelőtt megszületett az élet.
Ám itt és most nem csak ember energiahálója terül rá a mindenségre, hanem van még pár avitt tudatú egyed, akik úgy érzik maguknak egésznek, ha megfosztanak más lényeket a megvalósulás lehetőségétől, így az egyik szomszéd is nagy kedvteléssel szórt szét mérgeket, azokat pedig a gyanútlan macskák fogyasztottak el, és lett olyan szörnyűséges elmúlásban részük, görcsös vonaglásban, aminő csak a görög sorstragédiák zárójelenetében szokásos, amit azért fontos kiemelnünk, mert így fog véget érni a jelen uralkodó faj domináns állapotja is, hasonmód.
               Milikét holtan találta meg gazdasszonya, megmerevedett, hideg teste ott feküdt a hátsó udvaron a téglarakás mellett, a nedves fűben.
Az a tökéletesen nemes, öntudattal átitatott kis lényecske, aki macskaként belelopta a szépség varázsának egyik öltését abba a nagy terítőbe, amire összevont szemöldökű öregasszonyok hímezik az életünket öt esztendősen hunyt ki. Amíg élt, olyan láng volt, aki nélkülözhetetlen fényként lüktetett, mint a csillagok, és máris nem volt. Vagyis, nem árulunk el titkot, hogy csak visszahúzódott abba a nagy anyacsillagba, amely fényszipporkákat küld szerte szét a világba, hogy majd macskaként hancúrozzanak.
Legalábbis Urdudud egy jó darabig ezt hitte.
             Az az erő, amely kirepítette az emberi létezés boldogságából, hogy benne robbanjon szét az Isten és a Sátán  örök háborújában a világegyetem, fölemésztették minden energiáját. Nehéz út azoké, akik az őrület parazsát hordozzák keblükben...megnyugvásuk sehol, nekik kell megküzdeniük minden olyan legendával, amit a többiek csak az őskor meséiből hallottak, és ők maguk minden szereplője a rettenetes történetnek. Győzelemre semmi esélyük. Egy önző, örök lélek láncosai, amely lélek rajtuk keresztül gyakorolja a visszatérést a mindenség urához.
                 Mi marad Urdudnak? A szennyes színpad. Csapzott elme, egyre kétségbeejtőbb kapálózás a fölötte átcsapó hullámok között, hiábavaló szerelem, gyilkos álmok, düh, tagadás, és hit.
Így jutott végül hozzá a hír, hogy Milike, akinek vele elszámolni valója volt, meghalt. Urdudud sírt, mert adni ugyan nem tudott, de belemarkolt volna a saját húsába, hogy az égbe segítse a kis állatot. Úgy döntött tehát, hogy Milike angyallá változik, mert már kellett egy olyan varázslat, ami mindent visszaad, amit a gyerekeitől elvett.
Milikéből tehát kényes tekintetű angyal lett, aki a két emberpalántára felügyelt ezentúl. Nem beszélve arról, hogy ezt a ténykedését már gyakorolta azelőtt is még életében, ahogyan azt rendesen a macskák népe teszi milliárd esztendők óta.
Borzasztó nagy mágia az, amikor egy állatnak lett lényt nem engednek vissza csillagához, hanem arra biztatja azt, hogy legyen ezután külön ragyogás, így kezdve el olyan utat, amit eddig senki nem ismert.
              Urdudud, akivel elkezdődött az út, kiszakította tehát a kiscicát a kényelmes evolúcióból, és átlódította egy olyan dimenzióba, amely nagyon helyesen angyali létezést kínál föl az állati létnek szintúgy.
Miért is ne?
Urdudud elégedett volt. Háborúja meddőn vinnyogott, kisszerű szégyene nem nyújtott dicsőséget, egyre porosabb torkából nehezen köhögte fel a szavakat. Homályos tekintettel bandukolt a tűzszáraz főnbe száradva. A világ urai kemény marokkal tartottál a gyeplőt, hiába ráncigálta hát. A léha lélek, aki ravaszabb volt minden úrnál őt kinálta fel tétként, elvéve tőle szerelmet, családot, hitet, házat, hazát, de  Urdudud egy körömnyi mosolyt csak küldött, még egy mosolyt csak, oda, ahonnan elindult.
Milike lelkiismeretes macska angyal volt. Óvó tekintettel vigyázta az ártalmas erők forrását, és puha  mancsocskájával békét simogatott a gyermek szívekbe.
Pár év telt csak el, Urdudud elbocsájtatott munkahelyéről, így kénytelen volt a világos kék hálózsákot egy bokor aljába telepíteni. Feküdt ott egy darabig, rádermedt a pára, oldalán a ráncokban összegyűlt a tér pora, azután elege lett, leballagott a folyóhoz.
Este volt már, fönt a csillagok is fáztak, a Hold világa pedig olyan sápadt volt, mint az asztmás gyermek arca. Urdudud úgy gondolta, hogy ha nem kell a világnak, nem kell az Istennek, akkor meghal. Bemártotta mezítelen lábát a kopott folyó vízébe, és egy kicsit szipogott. Szembejött vele Milike.
Puha praclija alatt megborzongott a vén folyó. A hídak alatt aranyos fény lopózott az éjszakába, és Milike így szólt Urdudud-hoz
-Nyaú, nyaú, nyaúnyaú-ami emberi nyelven annyit tesz: " Szerintem hülyeséget csinálsz, te lüke ember"
-Miért lenne hülyeség, Milike. Látsz te más lehetőséget, macskatulipán? Te, mint Lélek, tisztábban látsz, hagyd, hogy megszabaduljak a testemtől, hogy én is lássak!
Milike körülnézett, kicsit nyalakodott, különös tekintettel a fenekére és a lábujjaira, majd így folytatta.
-Persze, hogy Lélek vagyok, de te és én ugyanaz a Lélek vagyunk.Minden Egy. Nem tudtad?
-Akkor mi harcol bennem?Mért harcolok én a lelkemmel?-nyögte föl Urdudud
-Hát az biztos, hogy az nem a Lélek.Nyáú...akarom mondani az, de nem hiszi el, hogy az, mert egyenlőre még elégedettebb azzal, ha egy kicsit szórakozhat mindenféle ingyommal, amibe bele gabalyodott. Azt hiszem, túl sok játékot teremtett magának, és most nem találja az első okot. Kellemetlen? Nézz rám. Én is te vagyok. Az vagyok, aki éppen lenni szeretnél. Mindig, mindent te teremtesz. Amit magad körül látsz, a város, a folyó, a Vásárcsarnok, a hidak, no, és persze én is, mind te vagyunk...na, persze, nekem meg te vagy én, és ez szerintem, mert tudom, hogy nagyon szeretsz, csak segít evickélni az élet áramában. A Léleknek nincsen harca önmagával. Ha tovább élsz, ha meghalsz csak ugyanúgy folytatod az utad, de előbb még  meg kell ismerned a azokat a lehetőségeidet is, testetlenül, amiket most elmulasztottál azzal, hogy föladtad, és úgy szeretnél távozni, mintha nem tudnád, a test csak jármű,. ami eddig hozott.Találd meg a te békédet a Lélekben! Jó?
Urdudud töprengőn összevonta a szemöldökét, piszkálta  lábán a töredezett körmöt, és arra gondolt, hogy érik a cseresznye a budafoki sziklák között, és a rongyos kerítésű,elhagyott telkeken csak talál valami zugot, hátha súg valamit még neki az élet tündére.
-Köszönöm, Milike! Lehet, hogy megpróbálom.
Ezzel fölhúzta a szakadt szíjú szandált, és fölállt, leporolta a barna bársonynadrágot.
-Hát azért csak eljössz néha, ugye, cicahölgyem!?
-Természetesen...csak úgy lehetek angyal!
Urdudud, amikor másnap hátratett kézzel elindult barangoló délelőttjében, gyönyörű fácskát pillantott meg, roskadásig tele cseresznyével. Ott teleszedte a zsebeit, meg teletömte a száját, lecuppantott vagy ötöt a száráról, azt gondolta közben, ollá, enyim az öt elem , lecsüccsent a fa alá, és szembenézett  a ragyogó Nappal Végül is soha nem érkezett meg...de azért  jó volt belemosolyogni a csodáktól izzó mindenütt jelenlétbe.

1.

Kalligráfiádban, kölyök, kopottan kattog a ká,

a sorsjegyen sercen körmöd, a kor piszka alá égett, köröd egészbe fonta magát, lassú halál liheg az értesítőkre nyomva, aláírásodon gyakorolja mágusod az utolsó vacsorát. A lomha nap felzabálja  minden hidrogéned, menekülj, amíg lehet,hiába, mégse,  lehet.
Ne menj!
A citrom savanyú húsa forr ínyeden, harmonika táncol köldököd gödrében, kardod árnyéka a függönyre kenve.
Kedvesed teste hullámzik,a lobogó selyemben,
nyolcvanhatezer négyszáz Herz, ropog ágyékodban az élet, csontjaid szivacsában a felszívódott, velővé alakuló évek, a Népszínház és a Fecske utca sarkán öregecske korcs ellette kölyök sorsod, veled kezdődik az emberiség közös vágyakozása, önmagát egy képben feszíteni meg újra, azt hiszi a báva, így támad fel mindenki, aki adós marad a tagadással.
Egyetlen képben ábrázolni csak!
Egyetlen copfba fonni a szenvedést!
Egyetlen sóhajban égetni el minden szerelmet!
Egyetlen alak, aki középen lángolva , mint az abroncs egyetlen világba szorítja a földet és az eget!

Fia, hé, gyermeke,

nekünk, az Istennek, a kölyök, aki vágyainkból született, szűz dimenziót nemzve a hatból hetedikké az önmagába zárt, saját  üszkét már el nem viselő, recsegő élet, mint az öreg hajó feszül útjának az ős három árbócos rettenet, fröcsög a megteremtett út körülötte, a tajték öleli, hordozza égről égre!
Mi, akik testet teremtettünk a Mindenségnek, és a keleti óceánok gyöngyéből fűztük a pártát, amikor a habok közül magunkkal ragadtuk , hogy ágyasunkká, majd örök időkre asszonyunkká tegyük,
mi, az örökkévalóságot megtáncoló

Isten,
aki bukik fenségéből mocskos kis ripőkké, harangot zúgató sarlatánná, szennyes emlékű diktátorrá, viharistenné, millió világban millió alakú buddha,

millió szívben ugyanaz a luvnya, aki lélekként párzana már, amíg a felejtés be nem darál.
Ne idd csak a léha Kuro szavát, ha van

rizsed a tálba kenve!

2.
Sziklámra heveredik a Nap.
Macskám vinnyogva ásít.
A cseresznyék húsában élet
a felőrölt kavics.

1.

Ha majd befejezte futását, és mint a lepergő cseppek a bőrön,

a galaxisok tócsába folynak össze, vagy felszívódnak a fehér

vászon redőiben, megpihen önnön gyönyörűségében, és ami

volt forma szakadtan, egységben ébred testté, ruhája az erő lesz.

2.

És ismét dobbant, ahogy a tenger partjára ér, derekán megfeszülnek az izmok,

körbepördül táncában a messzi, parázsló ég, ragyognak szemében a föllobanó

eonok, ujjai közé ragad a homok, sorsok és a  szerteporló üdvtanok, óriások bújnak

 pihe födte pinájában el. Ott a húsból teremtenek isteneket, az ősmag

köré szirmokat, gyümölcsös kertet, gyilkos, csudálatos,szép városokat.


3.

Zsófia leguggolt, úgy várta az angyalokat a mező szélin, ahol nyuszit látott. A fehér dalban
bújt el azoknak a perceknek a búja, amelyek, mint a sötét anyag ereje, összefogták a mindenséget.
Nincsen úr, akit ne én hatalmaztam volna fel hogy nemzzen, teremtsen, öljön, veszítsen el. Belőlem
fakad minden korok története, én tartom a végzet gyeplőjét éppen úgy, ahogy igazítom a virágok csokrát.
Engem büntet büntetésem, én váltom meg a teremésem.
Tökéletes vagyok.
Az utcában ahol élek, a szederfákon fekete fürtökön szívják a zöld kis tetvek a mézízű életet, és a

boldog kutyák a tejes bolt előtt várják öreg gazdáikat, akik orcájuk húsába szőve hordozzák minden csókomat, a az árulót is, meg a szerelmeset is.

Add tovább e drága kelyhet blues

Ha fény s árnyék határán inog a csónak,

ha nyugtatónak csak a tébolyt kapod,

ha kaput kapar szíveden a félelem, mossad

gondolataidat borban, és ne sajnáld a holnapot.
Vol...vol..vol..

tál egészben, most darabokra bont az Ég kegyelme,

és szerelmével meggyaláz, kirabol, megnyúz, kincseid

magára aggatja, mint olcsó kurva, és ha már semmid sincs,

zsarol, hogy imádd, nos, nyúlj a pohárhoz bátran,
a szent ital mindent megmagyaráz.
Persze, hát igen, meg sehogyse , majd megbékélsz ,
az Isten is rájön, hogy tévedett, egy asztalhoz

ültök egyszer, a kemény falap öklötök alatt recseg,

ordibáltok egymással egy keveset, az öreg rápöffent egy rossz

spanglira, és nagyot kortyol a demizsonból

miután eltemetett.

                                                             1.

                                                          Jelentés

              Mondom, mindazok a körülmények, amelyek arra bírtak, hogy önként vállaljam a megbízást, elhanyagolhatóak a döntés árnyékéban.Mellékesei egy olyan fősodrásnak, amely, mint a nagy folyók, hasítják maguk előtt az utat. A part oka a folyó irányának, de eredménye is. A folyó létrehozta medrét, hogy szabályozza áramlását, ez a tér, ez öle és ez útja is, a forma, de nem a folyó.
Nos az életem egészen pontosan így sodródik önmaga forrásból eredve, a körülmények pedig...
 Jóllehet tudattalan voltam oly hosszú ideig, ám a tanulás folyamata éberebbé tett. Így látom, hogyan mar magának formát az időben.
Ezt a röppke filozófiai előzményt csak azért vezettem föl, hogy hűségemről tanúsítsam a Párt engem megbízó vezetőit.
 Én kerestem a kapcsolatot, én döntöttem úgy, hogy ezt a munkát vállalom, senki és semmi nem kényszerített arra, hogy esetlegesen a csoport munkájával szembeni ellenséges érzületeimet föladjam azért, mert morális gyengeségem ezzel igyekszem kiegészíteni.
 Tudom jól ugyanis, hogy az emberiség útja eldöntetett, megtervezett folyamat, és ennek a Tervnek nem is lehet magasabb szintű kifejeződése, mint maga a Párt, mely magába olvasztja mindazon fennkölt morális -vallási-politikai-és gazdasági hitelveket, amelyeket mindeddig egymással szemben ágaskodó csoportokra osztotta az emberi fajt.

Nincsen egyéb menedékünk, és nincsen nagyobb dicsőségünk ugyanakkor, mint az a szolgálat, amely a Párt építésén szorgalmaskodik, hiszen nem vagyunk más, mint az emberiség teste.
 Tehát köszönöm a lehetőséget. Köszönöm, de mindenekelőtt J. K. ezredesnek, aki mentorom és kapcsolattartóm is egyben. Neki külön is kell hogy fejezzem, azt a mély hálát, amiért támogatott törekvéseimben.
 Már az iskola alsóbb évfolyamaimat a rajongás itatta át, és ez a rajongás J. K. ezredesben öltött alakot. Imponált nekem. Kölyökként ő volt az az idea aki, úgy képzeltem, az emberiség jó akarata egy személyben.
Gyakorta megjelent azokon az ünnepélyeinken, amelyek az összetartozást voltak hívatottak tovább kovácsolni. Magas, szálfa alakja magabiztosságot és olyan érzésbeli valamint mentális egyenességet sugárzott, amely, mint az ősi kardok tisztasága hárította a  kétely bárminemű támadását.
 Életem egyik legbiztosabb, ha nem a legbiztosabb kifejeződése J.K és a személyéhez való bizalom, a tisztelet, mert őt megismerve olyan emberre néztem fel, akiben azt az egységet láttam, amely a Párttal és minden pártbéli társammal összekötött.Szeretet ez, ősbizalom egy olyan ember iránt, akiben megtestesül a párt tagjainak reménysége, és egyben a Párt mikéntjének oka is.
Természetesen nem emelem J.K-t senki fölé. Tudom, hogy a Párt vezetői olyan felülírhatatlan jellemek, amilyenné válni nem más, mint az a vágy, cél, ami egyedül értelmet adhat az emberi életnek. Viszont J.K. a legközvetlenebb kapcsolatom és rajta keresztül áramlik is a bizalom felém.
 Tudom...hiszem azt, hogy az első, talán még jelentéktelennek tűnő munkám után, ha megértem rá, komolyabb feladatot is kapok, ezért minden apró megbízásnak örülök.
 Nem hiába vállaltam mindezt. Iskoláim, drága szüleim, nevelőim mind azon nemes cél felé terelgették azt a már említett áramlást, amely nélkülük szétterült volna a földeken, elfolyt volna annak eresztékein, felszítta volna a Nap heve. De itt vagyok.
Itt ülök a kávéházban, és figyelek.Figyelek, mert ezt kell tennem. Látom a megfigyelt személyt, aki savanyú kávéját kortyolgatja, cigarettára gyújt, egy szívásra fölparázslik az ócska kis bűzrúd, szürcsöl a löttyből, szív, szürcsöl, szív, én pedig jegyzetelek....mindenki jegyzetel itt, maga a megfigyelt is, ez a hely afféle gyűjtőhelye az önfeledten jegyzetelők társaságának. Legtöbb meddő művész, szavakat keres és igazságot, ez nem azoknak a helye, akik az Igazságban hisznek.
 Az alany, akiről a beszámolóm kell, hogy szóljon, úgy ír, mint a durcás kezdő, aki önnön zsenialitásának bűvkörében él, és ez a tűz elemésztett minden kapcsolatot.
Igen, fölvetődik a kérdés bennem: miért is éppen ő az, akinek az életét meg kell, hogy ismerjem. Nem kételkedem abban, hogy veszélyes alak. Nem mosolyog-tud e nevetni, még azt sem hiszem-görcsös, vállait összehúzza, gürcöl. Nem is ír, hanem fát hasogat, gyomlál,földet túr. Talán éppen a jelentéktelensége az, amely veszélyt hordoz magában?
 Átnéztem az aktáit. Fűnek-fának tartozik, családját elhagyta, gyerekei hónapok óta hiába várják. Néha éhezik, ha pedig pénzhez jut, alkalmi munkát kap, vagy lop, a rosszullétig zabálja magát. Főleg édességet töm magába.Szerelmi élete förtelem. Vágyik a normális érzésekre, de vonzódik azokra a sötét erőkre is, amelyek a szexualitás egyes változataiban nyernek formát.
Igen, a zsarolhatósága lesz az, ami ténnyé kell, hogy váljon. Nincsen olyan sötét alakja az emberiségnek, aki ne lehetne kapható az együttműködésre, ha titkai a nap fényére kerülnek. Ha nem is értékes lehet, mint ember, legyen hát értéke az, hogy szolgája lesz közös ügyünknek, és ez majd fölemeli?
Micsoda idea!
 A gondolat lelkesedéssel tölt el, tényleg. Egy olyan eszme ragad bűvkörébe, amely a történelem és a Párt történetének néhány homályos aspektusát világítja meg.
 A célszemély közben fölállt az asztaltól, mennem kell hát. A következő jelentésben talán konkrétabb, hasznosabb irányban folytathatom.