A kettőezerhetes esztendőnyarán Urdudud őrületbe kergette a Hanyatt Vágta című, társadalmilag tudatos hetilap olvasófórumának tudatosan társalkodó közönségét.
               Urdududról köztudott volt, hogy az éppen kormányt bitorló ellenzék hivatásos besúgója, dugig pénzelt ügynöke.Ennek egyértelműségét mi sem bizonyította jobban, hogy más a véleménye, mint az egészséges tudatú nemzetmentőké, és nem is átall ennek hangot  adni, engedve a kísértésnek, miszerint tisztán ő sem lát ugyan, de tévedései semmivel sem tisztességtelenebbek, mint bárkinek, aki az igazságot keresi.Olykor ugyan  jókat is röhögött amazokon, mivelhogy úgy vették magukat komolyan, hogy az túlnőtt minden normalitáson, megelőlegezve az extremitást, amit hatalomra kerülvén előbb cseppekben,a későbbiekben ömlesztve adagolnak majd.
            Nos a nagybecsű társaság lefittyedt billentyűkkel pisszegte le a betolakodót, amikor az fájdalmasan közölte, hogy Milike nehezen szül.Sonyák fájdalmában felvinnyogott. Olvasó/ 1 zsebkendőjét gyűrögetve csöpörögte, szajkózta tovább, Böszme tehet arról, hogy csak negyvenes égők pislákolnak a lóistállóban éjjelente. Övsömör letett arról, hogy négybe szeletelje Urdududot, inkább a tüzes trónt vetette fel, mint lehetőséget. Egyebekben Dózsa Györgyhöz hasonlítva a szemtelen trollt, hiszen a székely felforgató tehetett Mohácsról, országvesztésről, mindenről.
            Pedig Urududud, bár nem volt szent, két gyerkőce kényes figyelme mellett tényleg abban a pillanatban a világon minden eseménynél fontosabbnak tartotta, hogy az egy esztendős macska világszépe Milike életét megmentse. Hiszen egy korábbi, nem sikerült ellés után, amelyben a  csíkos cicafi pár órán belül elhalálozott, ez a szülés sem akarta macska életet támogatni: a szülőcsatornában megrekedt, már elhalt kis állat félig kidugott kis teste ott vonszolódott a macskahölgy után, aki fájdalmában fel alá rohangált, magához nem engedve semmit és senkit...míg nem Urdudud kezében egy rossz zsebkendővel megragadta a hulla kölyköt, és egyetlen felnyirvákolós rántással kihúzta a cicamamából.
           És ezzel önmaga sorsát is megszabta kizárva magát abból a körből véglegesen, amelybe Milike keggyel és kényesen, mintegy félmosollyal, isteni nemességének tökéletes tudatában beengedte az arra méltó köznépet.
Nos, nem ez volt az első olyan este, amellyel meginogtak Urdudud amúgy is biztos pozíciói.
            Nem sokkal azután ugyanis, hogy a kis városba költözött családjával, a két kutya mellé, akik örökös szökdösésükkel amúgy is lehetőséget biztosítottak arra, hogy a munka utáni pihenés idejét tartalmasan töltse el, és a foszladozó drótkerítést javítgassa álló este, beszereztek két kis cicát. Ezek azután édesen gazdagították a szabadidős programot, ugyanis míg ő odavolt, szépen felkapaszkodtak a tetőre, ám lejönni már nem volt merszük.
Milike és bátyja, Philemon tehát ott toporgott nyivákolva az ereszen, és amint Urdudud létrát kerített fájdalmasan üdvözölték a felmentő hadfit, ám  a létrán egyensúlyozva megragadta volna bármelyikük grabancát, azok szépen tovaszökelltek, Bizony mondom, kedves kis esti sporttevékenység az ilyen. Levezetésnek apukáknak ajánlatos!
            Két cica volt, egy lett belőle, mert pár hónap múltán Milike megjelent a fagyos estében,  lecsücsült Urdudud mellél, és azt mondta.

-Nyau, nyau, nyau!

-Jól van , te kis drágapömpösz! Jer hát, dörömbölj a szívembe!

Milike kissé zaklatottabban közölte

-Nyau, nyau, nyau!Nyau!!!!!!

Urdudud, lelkes gazdaként fölkapta és vakargatni kezdte a füle tövét, azt híve, ezzel jópofizhat egy okos cicusnak, de az azonmód leugrott és feldúltan távozott.

Nos, ez volt az az eset, amit Urdudud soha az életbe nem fog elfelejteni, mert Milike akkor bizony azt mondta neki, cica nyelven

-Gyere, gyere, segítség kell! Philemont elütötte egy auto. Az árok széléig még elvonszolta magát, de ha nem jössz, elvérzik és megfagy a hóban!
És Urdudud, másnap délelőtt, amikor a boltba igyekezett,meg is találta az árokparton, vagy tíz méterre a háztól a már halotthideg cirmos kandúrt, akit bőgve temetett az egész család, így köszöntve az új évet.
Nos, ilyen fájdalmasan fogyatkozott szólóvá az addig kecsesen harmonizáló duett. Milike a két kutyával együtt, majd az égből pottyant tengeri malac mintegy megteremtette azt a kapcsolatot, avagy képviselte az állat világot ott, ahol kiderül, az emberek sokkal, de sokkal nagyobb állatok. Egy darabig a helyi lap főszerkesztőjénél vertek tanyát, aki lazán úgy csapta fel az árat, hogy a  már kissé rozzant házikó megvehetetlen legyen, de megzsarolta őket, hogy vagy foglaló, vagy lehet távozni. Így fölvették azt a kis hitelt, majd  az asszonka közölte, hogy megúnta a banánt, amiből már régen nem kapott, nem kíván Urududud házastársa lenni tovább. Ezért, ez csak természetes, logikusan következő lépésként, kerestek egy másik házat, ahol rögvest nyélbe is ütötték az üzletet, így megszaporodtak hétmillió forintnyi adóssággal a többi mellé.
Nem rossz ez az élet. Urududud élvezte is, van már adóssága, hiszen mindez az ő nevén futott, családja meg már csak volt. Mégsem volt  volt kedve lelépni. Hova ment volna? Az időt múlatván  előbb Rumlikát, majd a frissen kelt tanárnéni vöröskéjét cipelték haza, Farkinca néven a gyerekek. Ha nincsen zsé, jó a macska, így kikerekedett az állatsereglet, sőt hozzájuk csapódott öt tyúkocska, akik később természetes halállal távoztak az itt élő mesék világából.
A macskák világa magához vonzotta a természet erőit és addig tartott egyben mindent, amíg az út ki nem forrta mindannyiuk irányát.
            Urdudud végül csak elindult, mert az isten fasza olyan merev, hogyha behatol, hát a szűk kancapina is szétreped. Nem élvezet, ha a katalizátorokat te magad teremted meg. És hazugságaid olyan szépen szövik magukat, mintha te lennél a szent szűz gobleinje.
             Urdudud lelépett a családtól, föl a végtelen útra, lökte őt a lelke, akire ettől kezdve haragudott , hiszen megfosztotta attól az örömtől, hogy kényelmes karosszékből legeltesse majd könnytől csipás szemét a gyönyörű onokákon.
Nos, belenövünk azért saját sorsunkba, mikrokozmoszunk annyi szabadságot ad, ami elég ahhoz, hogy rájöjjünk, létezésünk tőle függ, mint pók a hálójától.
              Milike közben szaporodott a többi cicával  együtt. Életük abban a boldog bizonyosságban telt, hogy teremtőik szeretik őket, és most már olyan érzelmi kölcsönösségben múltak a percek, amelyből itt a Földön milliárd évekkel ezelőtt megszületett az élet.
Ám itt és most nem csak ember energiahálója terül rá a mindenségre, hanem van még pár avitt tudatú egyed, akik úgy érzik maguknak egésznek, ha megfosztanak más lényeket a megvalósulás lehetőségétől, így az egyik szomszéd is nagy kedvteléssel szórt szét mérgeket, azokat pedig a gyanútlan macskák fogyasztottak el, és lett olyan szörnyűséges elmúlásban részük, görcsös vonaglásban, aminő csak a görög sorstragédiák zárójelenetében szokásos, amit azért fontos kiemelnünk, mert így fog véget érni a jelen uralkodó faj domináns állapotja is, hasonmód.
               Milikét holtan találta meg gazdasszonya, megmerevedett, hideg teste ott feküdt a hátsó udvaron a téglarakás mellett, a nedves fűben.
Az a tökéletesen nemes, öntudattal átitatott kis lényecske, aki macskaként belelopta a szépség varázsának egyik öltését abba a nagy terítőbe, amire összevont szemöldökű öregasszonyok hímezik az életünket öt esztendősen hunyt ki. Amíg élt, olyan láng volt, aki nélkülözhetetlen fényként lüktetett, mint a csillagok, és máris nem volt. Vagyis, nem árulunk el titkot, hogy csak visszahúzódott abba a nagy anyacsillagba, amely fényszipporkákat küld szerte szét a világba, hogy majd macskaként hancúrozzanak.
Legalábbis Urdudud egy jó darabig ezt hitte.
             Az az erő, amely kirepítette az emberi létezés boldogságából, hogy benne robbanjon szét az Isten és a Sátán  örök háborújában a világegyetem, fölemésztették minden energiáját. Nehéz út azoké, akik az őrület parazsát hordozzák keblükben...megnyugvásuk sehol, nekik kell megküzdeniük minden olyan legendával, amit a többiek csak az őskor meséiből hallottak, és ők maguk minden szereplője a rettenetes történetnek. Győzelemre semmi esélyük. Egy önző, örök lélek láncosai, amely lélek rajtuk keresztül gyakorolja a visszatérést a mindenség urához.
                 Mi marad Urdudnak? A szennyes színpad. Csapzott elme, egyre kétségbeejtőbb kapálózás a fölötte átcsapó hullámok között, hiábavaló szerelem, gyilkos álmok, düh, tagadás, és hit.
Így jutott végül hozzá a hír, hogy Milike, akinek vele elszámolni valója volt, meghalt. Urdudud sírt, mert adni ugyan nem tudott, de belemarkolt volna a saját húsába, hogy az égbe segítse a kis állatot. Úgy döntött tehát, hogy Milike angyallá változik, mert már kellett egy olyan varázslat, ami mindent visszaad, amit a gyerekeitől elvett.
Milikéből tehát kényes tekintetű angyal lett, aki a két emberpalántára felügyelt ezentúl. Nem beszélve arról, hogy ezt a ténykedését már gyakorolta azelőtt is még életében, ahogyan azt rendesen a macskák népe teszi milliárd esztendők óta.
Borzasztó nagy mágia az, amikor egy állatnak lett lényt nem engednek vissza csillagához, hanem arra biztatja azt, hogy legyen ezután külön ragyogás, így kezdve el olyan utat, amit eddig senki nem ismert.
              Urdudud, akivel elkezdődött az út, kiszakította tehát a kiscicát a kényelmes evolúcióból, és átlódította egy olyan dimenzióba, amely nagyon helyesen angyali létezést kínál föl az állati létnek szintúgy.
Miért is ne?
Urdudud elégedett volt. Háborúja meddőn vinnyogott, kisszerű szégyene nem nyújtott dicsőséget, egyre porosabb torkából nehezen köhögte fel a szavakat. Homályos tekintettel bandukolt a tűzszáraz főnbe száradva. A világ urai kemény marokkal tartottál a gyeplőt, hiába ráncigálta hát. A léha lélek, aki ravaszabb volt minden úrnál őt kinálta fel tétként, elvéve tőle szerelmet, családot, hitet, házat, hazát, de  Urdudud egy körömnyi mosolyt csak küldött, még egy mosolyt csak, oda, ahonnan elindult.
Milike lelkiismeretes macska angyal volt. Óvó tekintettel vigyázta az ártalmas erők forrását, és puha  mancsocskájával békét simogatott a gyermek szívekbe.
Pár év telt csak el, Urdudud elbocsájtatott munkahelyéről, így kénytelen volt a világos kék hálózsákot egy bokor aljába telepíteni. Feküdt ott egy darabig, rádermedt a pára, oldalán a ráncokban összegyűlt a tér pora, azután elege lett, leballagott a folyóhoz.
Este volt már, fönt a csillagok is fáztak, a Hold világa pedig olyan sápadt volt, mint az asztmás gyermek arca. Urdudud úgy gondolta, hogy ha nem kell a világnak, nem kell az Istennek, akkor meghal. Bemártotta mezítelen lábát a kopott folyó vízébe, és egy kicsit szipogott. Szembejött vele Milike.
Puha praclija alatt megborzongott a vén folyó. A hídak alatt aranyos fény lopózott az éjszakába, és Milike így szólt Urdudud-hoz
-Nyaú, nyaú, nyaúnyaú-ami emberi nyelven annyit tesz: " Szerintem hülyeséget csinálsz, te lüke ember"
-Miért lenne hülyeség, Milike. Látsz te más lehetőséget, macskatulipán? Te, mint Lélek, tisztábban látsz, hagyd, hogy megszabaduljak a testemtől, hogy én is lássak!
Milike körülnézett, kicsit nyalakodott, különös tekintettel a fenekére és a lábujjaira, majd így folytatta.
-Persze, hogy Lélek vagyok, de te és én ugyanaz a Lélek vagyunk.Minden Egy. Nem tudtad?
-Akkor mi harcol bennem?Mért harcolok én a lelkemmel?-nyögte föl Urdudud
-Hát az biztos, hogy az nem a Lélek.Nyáú...akarom mondani az, de nem hiszi el, hogy az, mert egyenlőre még elégedettebb azzal, ha egy kicsit szórakozhat mindenféle ingyommal, amibe bele gabalyodott. Azt hiszem, túl sok játékot teremtett magának, és most nem találja az első okot. Kellemetlen? Nézz rám. Én is te vagyok. Az vagyok, aki éppen lenni szeretnél. Mindig, mindent te teremtesz. Amit magad körül látsz, a város, a folyó, a Vásárcsarnok, a hidak, no, és persze én is, mind te vagyunk...na, persze, nekem meg te vagy én, és ez szerintem, mert tudom, hogy nagyon szeretsz, csak segít evickélni az élet áramában. A Léleknek nincsen harca önmagával. Ha tovább élsz, ha meghalsz csak ugyanúgy folytatod az utad, de előbb még  meg kell ismerned a azokat a lehetőségeidet is, testetlenül, amiket most elmulasztottál azzal, hogy föladtad, és úgy szeretnél távozni, mintha nem tudnád, a test csak jármű,. ami eddig hozott.Találd meg a te békédet a Lélekben! Jó?
Urdudud töprengőn összevonta a szemöldökét, piszkálta  lábán a töredezett körmöt, és arra gondolt, hogy érik a cseresznye a budafoki sziklák között, és a rongyos kerítésű,elhagyott telkeken csak talál valami zugot, hátha súg valamit még neki az élet tündére.
-Köszönöm, Milike! Lehet, hogy megpróbálom.
Ezzel fölhúzta a szakadt szíjú szandált, és fölállt, leporolta a barna bársonynadrágot.
-Hát azért csak eljössz néha, ugye, cicahölgyem!?
-Természetesen...csak úgy lehetek angyal!
Urdudud, amikor másnap hátratett kézzel elindult barangoló délelőttjében, gyönyörű fácskát pillantott meg, roskadásig tele cseresznyével. Ott teleszedte a zsebeit, meg teletömte a száját, lecuppantott vagy ötöt a száráról, azt gondolta közben, ollá, enyim az öt elem , lecsüccsent a fa alá, és szembenézett  a ragyogó Nappal Végül is soha nem érkezett meg...de azért  jó volt belemosolyogni a csodáktól izzó mindenütt jelenlétbe.