Tölgyfa hordómban forr az anyag, körülötte döng az ósdi pince, a világéjszaká-
ba vájt boltozat , mint a lehulló vakolat pora, párolognak a messzi csillagok.
Pezseg az idő, dobálja föl a savót, sót, sarat.Fák között, a gyökerek között nyugszik a szó,
érik, kristályosodik a gondolat. Halott életek lassú tüze melegíti az otthontalanokat.
Az Ige úgy bomlik színeire, mint az alkonyat.Nincsen középpont.
Miért választanék utat?
Maradok, és velem
itt marad, aki volt már,
énelőttem is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.