Ha lehiggad a gólem, amit

képzelt magának az emberiség,

üresen áll majd ott,  gyári lelkét veszetten,

mert istenné növekszik, az emberség, 

a démon, ki

körbeölelt minden változásban,

egymás után sorjázó életben és halálban, ki

örök és mégis menthetetlen a mulandó valóságban, ki

a tökéletes szerelem befejezett árnya, nincsen nélküled

sem élete, sem halála, vágya ott lüktet minden bűntettben és

imában, arca ott világít arcodban, homlokodon önmagát simogató

ujja húz ráncot, ahol jársz, ott fordul körbe, köréd von fényből és

szenvedésből táncot, szenvedélye a te vágyakozásod,

vezet téged, és követ utadon, őrangyalod ő és kísértőd, ha elméd sugara megszakad, megismerésének

határán túl, ha véged éled már, ő fogad, mint magasságosabb

önmagad.
Égi tünde és ősboszorka dúlja egymás terét örök haragban és

egymást ölve s ölelve teremt meg tégedet,

de mégis, te és ő, mind a ketten

ugyanabból a tűzből ébredtek,

ha semmivé mar az, amiből minden lett,

kereszted mellett két oldalt

ott feszül majd,  átkoz és szeret...