A combból-ó fehér húsa , amikor placc,toccsan az asztalon,-

szivárog  még a véred, ha levetetted tested azon a nyári hajnalon.
Nem annyira a hőség, mint a megpörkölődött  bőr szaga az, ami zavar.
A kettő együtt gyalázatos siker.
Na, és az eső.
A poros pocsolyákba potyog az égi lőre, langyos, mint a húgod.
Így aztán nem állhatsz azzal elő, hogy ez most a legszebb napod.
Miért is lenne az a nap szép?
Nincsen nyitva a pék sem, és különben is, ha nyitva lenne, sem lenne
olyan, amit nála megvennél, mert a sajtos pogácsája  egy szemét.

Nos, végtére is, most már nem kell ámítanod magad azzal,  ha teletömöd
magad gazzal, egészségesebb leszel. Talán rezgésszámilag felturbóz a tisztító hatás,
ugyanis ez csak agylágyulásos tünet. Nézd, abban a tálban ott bomlik épp a füled.
Kicsit pirult még, benne kicsinyke alvadt vér. Hamar lett sápadt, mint egy lefülelt füllentő, tőből esett
le. A ragály lehántotta bőröd, mikor hót lettél, halott lettél, és veled  minden betegséged.
Látod, mégis, tagjaid, sőt, komolyan mondom, a kibuggyant sejtjeid anyaga is él.
Él bizony! Ne sírj hát azon a májfoltos pamlagon!
Ha elég tudatos vagy, barátom, sok mindenre vagy képes!
Csak kerüld a fölös lélegzetet!
(Bizony ám!)

Hogy mennyivel többet kaphat tőlem Isten!
Mindent, amit elvett tőlem,
a vonzás börtönébe zárta alakom.
A Kálvin téren a fakorlátnak dőltem, és te
cibáltad bordó harisnyádat, bundás bakancsban 
csúszkáltál a havon. Akkor először, és többet nem is láttalak.
Még jó, hogy nem vagyok magyar, így nincsen történelmi emlékezetem sem,
elvész bennem minden, mint a végtelen térben mások akarata.
Ütköznek egymással, csillagrendszerekké alakul anyaguk, de végül is,
forgásuk ideiglenes. Én vagyok az, akiben az örökkévaló pislog bambán a létezésre.
Írhatnám, hogyne, ebből kellene kinőnie az újnak.  Majd,
mint megannyi bumfordi, szaros kaliban,ószövetséggé gyúrja a jövendő faj, genezisem.
A templom előtt, a téren, fény árnyéka fagyott a kőre.

Te vagy hát a lelkitársam!
Jer hát!  Had nyalogatom a hónaljadat!
Cicanyúl! Te vagy, más nem lehet, hiszen
teljes vagy, akár csak én.
Ja, mégsem, hát nézd, már a másik! Ott, melletted
ugyanolyan teljes. Most melyikőtökkel menjek el, nem lehet, 
ily tökéletes a bőség...jujj, te gavallér legény, látom, teljessé
lettél te is barátom, sőt, a kutyusod is végtelen egész,
a magasabb tudatom-a kalibráció nem titkolja- most
már túlságosan is merész, hiszen teljességgel egy a kislányod, anyád kaktusza, no meg maga az anyád........mmmm, és  a mosatlan alsónadrágod, Hogy mindezt így látom,csak úgy lehet,hogy önmagammal párzom, és teremtésem milljom alakja vonz megint egyesülni,
Ketté lettem én, kérem repedve,  a hetedhéthét világon innen és túl.
Ó, tükre a karmikus emlékezetnek!

Bűvölődik rész-egész lelkemben a  varázslat,
hozzá magyarázatként szolgál no,  a királyi alázat.
Te, figyu, csillag, legyél csak nő a kedvemért, ne minden, amit a világ ígér!
Mondd,nem lehetne, ez csak egy szimpla szerelmes este, amiben te is,
meg én is ugyanazt lelem, örömöt, ami bár véges, nem akar többet.
Lehet,  ez túlontúl földi, de ha már a lelked teljes, kedves, amit átélsz,
ugyanúgy velem, ahogy én veled, akkor talán a részletekben is
megismerheted az egészet.
Ha nem, akkor sorry, cseszheted!

Nézzen ki az ablakon, kérem,

de, hmmmm, jól  gondolja meg!

Bár ez nem magyarázza,

amíg mozog, föl is akaszthatja magát.

A sínekre éppen úgy szárad a bölényszar,

mint a költő vére, a  corpus pineale csak

egy kis maszat...gyorsan száradnak ám

itt a dolgok, gyorsan bizony, lent, az ég alatt.

Zötyögnek a hullák a harminchármason,

haláli hullámban, hopp, ha ugrik a busz.

Közeledik már a következő állomásom,

remélem maradt még snidlinges lángos.

Én nem adom fel, ne zörögj már nekem, mert

a füledbe dugom a durábel bakancsom, itt az

életed a tét, a félelem a léd, ne, ne kapcsold ki

a tévéd,  jó vagy bárkinek, ha van elég zséd, ha nincs

menj arrébb, je

tök mindegy, hogy  zsozsónak vagy dzsészusznak  nevezed az urad,

mind a kettő a szuverenitásodban kutat, légy szabad,

nem vagy te légy, nincsen neked urad, aki lecsap, ha

a kakájáról az asztalára röpíted a mocsadékokat, amit

ő termelt, nem vagy te terhelt, bűnös lélek, szabad vagy,
hát ébredj fel!
( ha a pizsid már foltos, dobd a kosárba, és gondolkozz azon,

nem vagy te árva, tesód  minden szivacs és  kukac és a Cassipoeia

minden csillaga( a-a-a-aaaaaaaa), zárójel bezárva bébi, gyere, még van időnk, gyerünk

kefélni, nem vagyunk senki spanja, nem kell nekünk semmi banda, nyalja a hatalom

seggét más, amíg rájuk nem gyön a rájkenborg által leleplezett frász, gyere , gyere bébi, úgysincs

ma magyarázat, bárhol lehetsz középen, mindenhol megjelenhetsz, mint a lábgombás reklám, de! a te értéked

felbecsülhetetlen, egy vagy te a mindenséggel, éppen úgy a hogy én!
Szeretlek, ó-ó-ó-ó-óóóóóóóóóóóóóóóóó
Puszi, puszi

Cseh Tamás hetven  éppen.
Nem baj, hogy nincsen teste.
Közelebb van a lelke már, neked és nekem is.
Ami mese volt eldalolta.

Azért volt igaz ő, mert igaz volt tőle a szó.
Igaz volt, mint a meztelen ember, aki tudta hiába
venné fel már ruháit, fölébredve, csakis igaz szavú,
szenvedő, meztelen lélek lehetne már.

Sátra most a csönd.
Az öreg haver, a Halál,
minden este inni jár hozzá.
Pohárt emelnek,
és  együtt mosolyognak
hunyorogva, az Égre.

Jézus Krisztus a megváltó,
én pedig a villanyóra leolvasó vagyok.
Zsibbad velem egy áramkörre tapadva
hétmilliárd misztérium,
a számláló pedig csak forog, csak forog, csak forog.
Ó, drága Jézusom, husikám!
Valami azt súgja nekem, arcod csak áruvédjegy,
hogy zsizsegjen tovább bambán, ha szólít téged ezer neveden,
megidézve energiád, a véred: néped.

Az én bensőm vezéremből sül elő.
Lúdbőrzik csontomban a nyers velő, combomról
lekopott a szőr.
Libeg szöszke tincsed füleden úgy tetszik, ettől,
és a parajos lángoson az olvadt sajttól vagyok igazán oda.
Húúúúúúú!
Ébredez  bennem most a csipás őserő!
Lelkem lila, mint a hegesztett vas,
erős vagyok, mint Lajos bácsi , a vén vasutas.
Én vagyok a nyuszi és én vagyok az üreg.
(Puszilom a füled...hö, há, je, ja)

A lágyékod hamva
oly fehér, mint a hó a gombapincékre telepedett fák alatt.
Csodállak, olyan eszenciaként pezsegsz sorsomból elő,

amit alkimista nem kortyolhat, míg fóliánsok között matat.
Hogy végsőre tisztul a tudat, jelenése a hús test.

Az erő szikrázik minden tagodon istennő, mivé alakul minden finomabb,

ám önmagában meddő szféra. Bukik a világ, hogy legyen.Önmagánál  alább üzen,

így jut el hozzám: amit itt lenn látok onnan érkezett, ahol nincsen magasabb

magyarázata a létnek.

A széknek nincsen szék tevékenysége,  a Nap lüktetése éltet mindent,személytelen,
mint te, legkedvesebb képem. Körülöttem benső bolygóm, bent én vagyok az üreg.
Parázhat hát a hajléktalan jog, itt rá nincsen magyarázat. Csak ott, ahol nem építesz házat.

Oly távolról érkezett, mint a dobogó kő ritmusa, ami mozgatja a testem.
Rátapadok leveledre, mint kiégett szemű hajótörött, nem lep meg, amit

kitapogatok, a szutykos üvegből kikapart papíron.
"Üzenj bátran, és én azonnal megyek"
Ne neheztelj hát rám, hogy úgy vágom hanyatt röhögve magam, hogy csak
úgy nyekkenek, körülöttem, mint az árokparti tűzbe dobált szemét között
a műanyag, olvadnak a  kövek,üres dezodoros flakon durrog repedve, de te majd
beragyogsz azon a hajnalon, amikor már nem kérek segítséget remegve.
Ölel, barátod,
Hangyáspitekusz!
(Ui. Küldhetnél még kigyúrt vádlis amazonokat szigetemre, mert az összes apokrif elfogyott. Hiába, no, nem vagyok oly nonkomfortos, hogy ne kölljön pergament, ha dolgomat végzem.Rólad írtak? Nofene!
Fényem, csak félig szemtelen, hunyorogva szemezhetek magasabb rezgésszámú elemeiddel.)

ott csillog a száraz üvegen.
Szegfüszeg illata csorog.
Vacogva ücsörgök a hótól ázott,
korhadó padon, dorkómon  fagyott fény olvad.
Mint csöndes ellenállástól , hazudják, a hatalom.
Sajtos kröszánomban kérges ébredésem, talpamban csikar a távolság K-paxtól oda,
s vissza, megin, megin és megin.
Marad, mint proto orpheusz, nahu-leha-lan,
tolókocsiba ragadtan ez a mondat.

Minden tévedésed örök,

javítanod nincsen több alkalom.
Ha bármilyen kérdés fölmerülne, mint Ophélia püffedt pocakja,
nem kölök rugdossa odabenn, 
kavargó gáz püföli, mint táguló umiverzum az őt szülő teret.
Nosza hát!
Te vagy a hőn áhított puszi,
ezen a társkereső oldalon.

Kicsinyke kövem nem akad el a vesémből kilövet.
Nem  választja azt ki semmi se.
Nincsen választásom, ha vagyok
kiválasztott, anyagból köré szerveződöm.
Megkötötten, mint a mindenség egy darabja,
királya, bohóca , a sinus csomó rabja.
A végtelen egy ő, kiből rezdül, mint harang, a test.

Nos ez az a hely, ahol bármikor lehetek.
Kicsinyke lányka fest ilyet, aminek
a kezdete bárhol van, de ott dől el a világ sora.
ez ellen senki semmit nem tehet.
Köszönöm, Isten, hogy nem vagyok jó,
hogy megadtad a lehetőséget arra,
hogy rossz lehetek.


Köszönet minden sötét gondolatomért,
köszönet a gyilkos ösztönért, ami kaput tört
azon a falon, amit a már reszkető fejű jóság épített.
Ajka laza, mint a fölmetszett fityma, nem tart meg már nyálat, szót, lélegzetet.
Köszönet a halálért!
Köszönet azért, hogy a szerelmet úgy keresem, ahogy más sehogy, 
köszönet, Isten  azért,  hogy szabad megismernem a bűnt, a gonoszt,
köszönet, mindenért,amiben
rád ismerhettem. Köszönet, hogy felismerhettem, ugyanaz vagy
mindenben.Fátylad csak a szeretet, ami csábít, hogy tested úgy
szeressem, ahogy a húsból szőtt alakot.
Táncolj hát nekem!
Köszönet azért, hogy nyilvántartasz. Portrém és ujjlenyomatom
most már rögzített emlékezet,
köszönet azért, hogy nem hiszek benned, mégis a létezés csak
veled nyer általam értelmet.
Satöbbi, Isten!

Satöbbi.

Egy reptiliánnal dúltam föl az ágyat, a lepedő csurgott, mint a kifacsart éccaka,

Paráztam azért, ránk szakad a Hold.

Jézus fakuló orrából hulló csöppben ragyogott az információ,
a teljesség:önmaga. A test sem holt ám,

míg lángol a Nap, csak árnyékába hulltan

némul el. Csúcsszervem nincsen, honnan
a piramis böködné egem.

Bárhonnan nézem magam, picinke csöpp vagyok, centrumtalan.
nem ismerek hatalmat, ha minden egy.
Ott vagyok, mindenütt tehát.

Ha farkasod hozzáddörgöli vértől csatakos loncát, és rádlehell, szagában dög, hó, fagyott levelek, pisa és szerelem szaga forog egymást ölelve, ott a gnózis kicsi kulcsa, mely pendül, mint az aranybillikom. Sorvadó inyed húsán a pettyek, elhullajtott szerelmek, mint az állat jele a bokrok tövén, megölt kisbabád, akinek szemében nem csillogott a fény, amely mindenkiben ott lüktet, aki ráharap a szerre, amit úgy hívhatunk: élet...ott takarózik ki az üdvösséged, ahol mindez a látvány átéget.
A rothadó rendszerek bukolikája, megannyi gügye ábel terelgeti báránkáit egy akolba bégetni és szarni be. Mennyi okádék,szerető kebel! Bukó likán midle extáz, lant pönög, szerelmes szolgalány kövér combján csirkevér csepeg, a megváltó keresztje baloldalt, jobbján a Nap, hangja mint a rekedt öregek folytott nyekegése, ha közelg az ünnep, és kivakarják a beszáradt trágyát körmük alól...

Te következel! A napszítta pokrcon ha elheveredsz, és a leszopogatott meggymagokat lődözöd az Égnek, elnyugszik benned a nyüzsögők fáradalma. Mindenki , akivel találkoztál a te véred. Hétmilliárd féle misztérium, hétmilliárd féle varázslat.
Odakünn, a tüzbe  mohos ágról csöpp sercen.
Rég volt ennyire telt a csillagokkal körbeágyazott élet!!!!
Igaz, igaz....

Mint a virágok illata, ami bódít,

szótlanul hódít, ami csönd,

közöttünk a szünet.

Benned folytatódik, ami bennem már nem talál

lélegzetet, és benned kezdődik újra,

minden sóhajodban,

hogy azután utat találjon megint.

Megérhetsz bennem, mint csillagok ölében a fény,

szerelmed lihegi szívemben a csend, te, aki nőmnek

ajándékoztad ígéreted a a hardver éden közepén, és 

adtál Káin kezébe fegyvert, hogy a szolga jámbor természetét

iktassa ki.
Évezredekig szőtted tested, fényből, gondolatból, szerelemből és húsból,

ott nyögtél, középre tűzve, ó, lator, a kereszten, melynek görcsein ragacsos véred

csorgott, nemzeni új időket nekünk.
Ott fenn, és itt benn, ugyanaz a szív lüktet, veled egy, és kettőnkben összeforr

amit szétszakított az őrület.
Nem a szendvedés ellen harcol, aki erre született,

okát keresni meg, az idő dugóját kihútva kortyolni az örök jelent,

amiben forrva pezsg a türelmetlen teremtő erő, benne

erjed születés és összetöretés,

szellem, és lélek ereje.

Mivé fogalmazhatnám azt az ősszótalanságot,

ami zeng

mint csuklóm bőre alatt az ütőerem,

a nagyanyák és ősapák küldte

üzenetben,

a dalban pengve,

minden névvel egy áramlásban,

névtelen?

Ősanyag, lélekké hullva,

sűrűbb, mint a kozmosz legvadabb

bora,

ott csordul, mint a fában a nedv,

az élet fájában a nyirok,

a tetejetlen, Égbe suhanó

növekedésben

az élet.

szentületre fordult a Nap

testemben pörögnek a csillagok

zúgadaz föl-földobott labdám, 

zengedez esvén hol már nem

vagyok

vagy te ott

testedben pörögnek a csillagok

zúgadaz föl-föl dobott labdád, 

zengedez esvén hol már nem

vagy

vagyunk

 akiben együvé fonódik tűzjátékunk

Ó,  na, ha már nem leszek én,

és nem szagolok többet az orrommal,

nem csábít  nőnemű hajlat izzadt illata,

leszámolok minden gondommal.

Nem lesz enyém a főnyeremény,
nem rímel minden sorra remény
 ami éltet, a Fény bugyraimba kotor,
"buggyant Ádám, te ász! Hol vagy,
na, hol??"

A küzdelmet és az erőt hagyom.
Rád testálom gyengeségem.
Fegyvertelen ülök egy padon
és lám, leülnek mellém a népek.
Szép látvány, mondhatom!

Ó, ez a szerelmes bús, édes
tangó, csak úgy dobog , mint a legerősebb

izom szövet, nem kell már a hazug szöveg, nem

kopog tompán, mint  az elsüllyedt világ béli kongán,

ugyanaz a monoton hang zúg mindenütt, ahová, csak nézek,
hát lepetézek én


lalala

Nem kell már nekem sem amazon

izom, sem zombi iszony, sem

vagyon, sem adósság, csak

te kellesz nekem, te Végtelen

 Szent Komolyság, nélküled nem

vagyok sem élő, sem holt valóság.

Bruhaha.


Te vagy a csöpp, a gyémánt közepén,

te vagy az idő nélküli kezdet, te

vagy a mindent fenntartó névtelen,

te vagy a véremben az ősök ereje,

te vagy tüdőmben a saját levegőm és

az emberiség közös lélegzete, ó Te,
tetete!

Sőt!

Ott, ahol már nincsen nekem

felszólító levelem, sem pedig identitásom,

ahol sem hóhérként, sem bolondként másnak

a sírját nem ásom, ahol nincsen fölhasználható

másom, ahol nincsen hiányom, sem párom, sem

profán sem szakrális nem vagyok.

Ott

Nem kell ó már nekem Jehova a lélekbirorló,

nem kell a náci ravasz, aki listázza, és ketté

vágja a Mindenséget, mi a rossz, és mi a jó.

Rajta kívül aztán senkise, ő, az aki lezár minden hitet,

és hirdeti az egyetlen tutit, hát kapja be a bika kukit!

Ó, be ám!

Bár csak jönne már az új tavasz,
úgy olvadoznék már, a

te hőkifejtő munkavégzésed eredményeképpen,

te hibátlan konvektor,mint a szutykos latyak
az ablakok alatt.
Ó, hát elolvadok, még sem
sorvadok ám, csak növekedek,

és párolódom szabadon föl hozzád,
Te picinykeóriás,
mindent magába forrasztó
Nap!

(Nem részben, hanem egészben)

Békéscsabán
az alkonyatban  ballag néhány szégyenlős, öreg

állami nyugdíj, a ködben csurog orruk, gyulladt

szemükből a könny. A diákok forró töklevest ebédelnek.

A gyertyaláng körül szender táncol,

egy szamuráj, pizsamában és koszos bundában reszketve

térgyel a járdán és a sáros utcakőre fülemülét fest.

Zötyög a busz, spriccel a latyak.

Fejemre fő a fekete satyak.Ha-

lottak temetik a halottakat.Forra-

dalom van. Nem vágom magam hany-

att.

A Vágóhíd utca tiszta szar..Sáros a kira-

kat, sáros a lerakat.A diszkont kapuja

csupa-csupa csillogás, csupa-csupa arany.

Az állomáson gőzmozdony kapar,

szuszog félelmetesen, mint

ragyogó századkezdet. Már csak pár

esztendő, és temethetjük a lázadó kommünárhordát.

Lecsós buktába ragad a fogam, a hajamban

viszket a piszok, mint a leülepedett hajnalok,

hónaaljamon csorog a szagtakaró lötty,

seggemen ott pislog minden piros pötty.
Izmaim osszekucorodtak a lefittyedő bőr alatt.

Utcaneveken csikorog a szél.

Ágaskodó életfa vagyok, ágaimon térdepelnek

kíváncsian az angyalok, bámulják hogyan  hull

gyökereim közül a Földmorzsa

a semmibe.

az is, aki

Bruttó forradalmad, ó, apokalipszis, ahogy elnyel minden

szót, mint a bakelit, nem ragyog önfeledten, csak ragad, akár a

fanta csöppek a sárga kukák alján.
Megértük hát, mint Spinoza a lencsébe zárt mindenség látványával eltelve, hogy

nincsen tömeg, ami szabadságba rohan, mint növekszik teste, árnya, úgy zár magába,

soha nem vált meg.
Csak önvalód, ki a édenbe surrant, mint a semmiben érett vírus, kísértőd, aki haragra ingerelte a busa Káint, jámbor szolgaságát kiiktatni a rendszerből, az, aki nyögött a középső kereszten, a lator, akit önmaga kábaságának üdve helyett halni küldött a tömeg, ő, aki ha elhallgatsz, akkor szólal meg, aki, ha megfeszülve, kínba bőgve életed görcse megreccsen, és gégédben kristálya az első igének fellobban, így sóhajt
"Tölts el a Mindenség Erejével, Atya!"
na, ő....vagy te.

Tisztíts meg engem Istenem!

Tisztíts meg engem, bensőmet-külsőmet.

Tisztítsd meg testem, lelkem, szellemem.

Növekedjenek bennem fénymagok,

Hogy fáklyává lehessek.

Hadd legyek láng,

Hogy mindent önmagamban,

S magam körül is mindent

Fénnyé válthassak át!

Ámen

/Bogumil ima/

Piros sapkát húztam, arcomra csapott a hideg.Eltakarta a folyót, és  a hidakra fonta magát a köd.
Medici maffia kergetett, szentjük kereszttel figyelmeztetett, engem,antineoantináci fördületre lihegni.
Szívemben pattogott az őrület, mint középen a labda,
nem voltam rest a jeges szennybe vetni magam.

Szóba bút csentem ott, ahol kattogna
minden korok pityuja, kelepelne az uzi,
már annyi gondolattal teli a slozi,
mégis nem unalmas egymásra mutogatni.
Hogyan magyarázzam el Neked, hogy ott,
ahol békét pislant a téged tükröző szem, mögötte ugrana már az utolsó hadsereg?
És nem a test mögül, nem, maga előtt tolja árnyait, a megvásárolható békét és rabló kamattal beoltott szeretetet.
Ahol gyönyörű lányok szénnel kihúzott szeméből gördül a könnyű könny, tömegek tükre, amiben pancsol a történelem, gégémben dagadjon a döbbenet, és szótlanságom legyen az a fegyver, ami megvédhet.
Engem és titeket.
Nincsen ajándékom.
Üres puttonyom, mint a Holt Tenger, mint a meder, amiből kiszáradt az élet.
Mint Sophia, a könyörgő ima előtt, vagyok magam már és semmi se.

Tél lobban mellőlem menekül

a fény zöldbe süllyed

böff