„Lúdvérc, libamál,
Három gúnár kiabál,
Napnyugatnak- támadatnak száll,
Száll a kakukk fészkére,
Ki lesz a kakukk vesztére?”

A kakukknak nincsen fészke. A kakukk az kakukk. Kukkol és azután, habakukk, más nem kakukkok fészkét mattolja, abba nő fel parazita kölyke a kis kakukk. Azaz, nincsen neki....helye, sem lakása...
Amit Ken Kesey leírt és amiből Forman filmet szült: Evangélium.
Az Evangélium műfaj, amelyben az üdvtörténet egy személyben összegződik. Végül is az alkotó ember hívatása ez, megírni, létrehozni azt a személyes történetet, amelyben az üdvösség kozmikus lehetősége megmutatkozik.
Már maga a kísérlet figyelemre méltó. Valaki beleőrül, van, aki beledöglik, és vannak olyan korszakok, amelyekben szinte sorozatban jönnek világra, mint az ovenál fogkefe.Ilyen volt az időszámításuk kezdete, amikor úgy ontotta a közel-kelet világa az ehhez hasonló irományokat, hogy az Ég is kíváncsian bukott a Földre, úgyhogy egy késő délután besötétedett.
Az evangélium azért evangélium, mert benne nem a főhős szerepe a domináns, illetve annak személyes történetében megoldódik minden szereplőé is egyben, minden egyes szereplő egyben a főhős egy-egy aspektusa, akár legyen az önmag, vagy az, akivel a legmélyebb konfliktusa van, például a krisztusiban a kísértő és az Atya is.
Most nem Kesey regényéről akarok írni, hanem annak adaptációjáról.
Egyrészt azért, mert az én fimművészeti univerzumomnak a közepe, másrészt meg azért, mert az az érdekes helyzet állt elő, hogy Formannak sikerült egy kis csavarral tökéletes átélést biztosítania, azzal, hogy a mű a centrumába nem Serteperte Főnököt, hanem McMurphy, ezt az izgága skótivadékot helyezi, és így nekem sokkal érthetőbbé és megélhetőbbé vált.
Forman művészete sorra veszi azokat a lehetőségeket, amelyben a Lélek útján megoldásokat talál, meghaladni egy tört én elemi sorsot, visszakapcsolni a realitásba.
Ehhez mindig olyan megérthető témákat tesz a filmszalagra, amely igen magas színvonalon, azaz rezgészámon emeli a megértéshez a nézők tudatát,  és nem csak katarzis közeli állapotban ébreszteni őket, hanem a közösségi katarzis segítségével mindenkihez eljuttatni az öröm hírt.
A Vízöntő korszak nyitánya, a Hair, a világmindenség üdvtörténetének egyik legmegkapóbb személyiségű zsenijének életét feldolgozó film, az Amadeus, vagy a nem kevésbé jelentéktelen, bár kevéssé ismert Andy Kaufmann életét megjelenítő Ember a Holdon című film, mind, mind a Lélek köszöntései egy új forma ünnepe.
Mégis hiányzik valami belőlük, amit sikerül viszont Ken Kesey művéből egy kis operációval felszabadítani.
A Lélek ugyanis minőségi ugrásokra képes fényállapot, akinek halálával egyben megteremtődik az újjászületése is.
A Hair, az Amadeus, az Ember a Holdon csak a reményét villantja fel, és a tragédia, amelynek beavató attitűdje ennek a reinkarnációnak a lehetősége, elsikkad abban a végkifejletben, amit a tragikus hős személyéhez kapcsol, és nem tud leválasztani róla.
A Száll a kakukk fészkére címzetű remekműben viszont a halál úgy nyer értelmet, hogy egyben az őshagyomány érlelte misztériumok  bölcsességének pompája bontakozhat ki.