1.

Ha majd befejezte futását, és mint a lepergő cseppek a bőrön,

a galaxisok tócsába folynak össze, vagy felszívódnak a fehér

vászon redőiben, megpihen önnön gyönyörűségében, és ami

volt forma szakadtan, egységben ébred testté, ruhája az erő lesz.

2.

És ismét dobbant, ahogy a tenger partjára ér, derekán megfeszülnek az izmok,

körbepördül táncában a messzi, parázsló ég, ragyognak szemében a föllobanó

eonok, ujjai közé ragad a homok, sorsok és a  szerteporló üdvtanok, óriások bújnak

 pihe födte pinájában el. Ott a húsból teremtenek isteneket, az ősmag

köré szirmokat, gyümölcsös kertet, gyilkos, csudálatos,szép városokat.


3.

Zsófia leguggolt, úgy várta az angyalokat a mező szélin, ahol nyuszit látott. A fehér dalban
bújt el azoknak a perceknek a búja, amelyek, mint a sötét anyag ereje, összefogták a mindenséget.
Nincsen úr, akit ne én hatalmaztam volna fel hogy nemzzen, teremtsen, öljön, veszítsen el. Belőlem
fakad minden korok története, én tartom a végzet gyeplőjét éppen úgy, ahogy igazítom a virágok csokrát.
Engem büntet büntetésem, én váltom meg a teremésem.
Tökéletes vagyok.
Az utcában ahol élek, a szederfákon fekete fürtökön szívják a zöld kis tetvek a mézízű életet, és a

boldog kutyák a tejes bolt előtt várják öreg gazdáikat, akik orcájuk húsába szőve hordozzák minden csókomat, a az árulót is, meg a szerelmeset is.