Míg a nyálam áporodik a pohár szélire nyalva,
arám, a duci kis szajha bundájában kotorász.
Fenn, mint lenn. Így, ha középre érve megállsz, kis ívbe meredten, röpülsz mozdulatlan, a fény illó kép rázatába olvad szíved, és leszel hiátus az Ige magyarázatában.
Ne prüsszögj, ezentúl minden irány belőled ered! Nem vagy immár kába.
Nem vág hátba megint bába, ha a magzatvizet a pociba nyeled.
Ne légy hát horony két részlete között a világnak!
Míg a polcok alatt macád hempereg, és néha 
hozzád dugja csinos pofiját, körbe forog körülötted
megannyi világ. Pördölődnek, pörkölődnek, egymásnak feszülve pörlekednek, mind egymással táncikolva,
istvánok és koppányok a korona alá gyűrve.
Fúj egymásra feszes ütemben, egymásba kapaszkodva,bárcsak a másik meglakolna.
Perdületük állandó, zárt rendszernek szárnya,
míg a tehetetlenség nyom, a szent  állam  belének kátránya.
Hú, mennyi, mennyi, mennyi magatehetetlen ürge...annyi.
Jobb csak maradni ott, hol nem sodor e téma, csak a kedvesemmel témázgatok,
és nem okoz gondot, hogy ok, vagy okozat vagyok.
Jó nekem, wombatnak, szent, pogány és királ nékem nem magyaráz.
Borom minden tőkén megterem, és hölgyem se húzódik,
ha mancsom már nem a könyvek száraz lapjai között matat.
Jó nekem.
Szabad vagyok- nem idéz tőlem senki sem.