És akkor a test és a lélek egymást teperte.
Cseperészett plazma, fölszökellő vasszökőkút izzó permete, forró gőze a lángoló éjszakába illó köveknek, míg ott azok teperésztek.A test taperolta a lelket, markolászta, simogatta, cuppogott a szája rajta, nyelvök táncolt másik nyelvén, mint kard, mint két egymás körül növekvő violaszál, mint két puha állat, a tengerek mélyén, az iszap álmából ébredve, mint két esőben lucskos pille nászában kergetőzve. Fölhúzta a lélek lábát,  fehér combja között ott vöröslött a tulipán kelyhe, lejjebb anus dei, így volt szépen elrendezve.
lihegősen, és nagyon erősen, dögönyözte a test a lelket, és a farka, mint a világoszlop, fogott körbe,
csurgott  a csókban és a verejtékben megannyi tolle és coelho idézet, és a végén, hogy egymásról lefordulva hanyatt hevertek az Ég alatt,
mint fűszálon, a test  péniszén ott reszketett még egy picike, most  már meddő 
csepp.Na, és ha a fütyi mondjuk pitypang   lenne, ebben a csöppenetben ott csillogna  a szikrázó
mező, a surrogó bogarak, a halott állatok
maszatos szőre, benne zsünnyögne százezer hangya .A földbe fúrná magát a  meztelen hús színű gyökér, no
és a mezők fölött könnyező Nap is általa tükröződne...
Szik Benedik eltáncolta az eső ünnepét. Csak úgy.
Színtelen pengett a tambura, pergett  Benediktünk prém hajára
a kozmikus árnyvilágban kihűlt permet. Tocsogott kobakja pilisén ragacs, méreg, 
amit ember kiötölhetett, mit összekapart
vasorral szagolva, szutykos körmét belevájva a megrekedt áramlásba, a föltorlódott iszapból merítve, a löttyöt azután homeopatikusan és szisztematikusan fadézsába csöpögtette, fölöntötte sok-sok vízzel, és kavarta, míg a telihold fénye ráömlött Szik Benedikt szurtosan csillanó fekete szívire...
Szíve, mint a pecsenye az aszott zsemle között, salátával és uborkával, rá a kecsöp. Tüzes, mint a Plejádok bugyra, amiben úgy bugyorog a szeretet, mint tűzhányó ölében a megolvadt kőzetek.
Huhuhú!!!
Szíve, mint az utolsó óra, pörög körbe és benne tapsol minden pillanata az életednek, egybegyűlnek a gondolatok és az érzések, beszédet mond valaki, aki téged szeretett, de nem emlékszel rá.Csak most ismered meg, és nagy-nagy virágcsokorral szalad oda hozzád, a csokorban kála és kardvirág libeg, mint valami hülye temetésen vagy ballagáson, na, és meghúzkodja a szoknyáját, egy kicsit pityereg, és gratulál neked ahhoz, hogy milyen kedves vagy, sőt!, micsoda dicsőség hogy ők, igen mindannyiójuk egyedül neked köszönhetnek mindent, nemcsak életüket.Nem, nem, hanem egyáltalán azt, hogy megfoganva ott domborodhattak abban a pocakban, amiben forgolódik ami lehetne és ami lett.És megígérik neked, hogy utcát neveznek el rólad ott, ahol rágörbül Saggitarius a minden irányból metszett   isrmeretlenre.
Szíve, mint az utolsó óra,amelyben tiszta vízzel mosdatja a lélek a halódó testet, gyöngéden forgatja, emeli, hogy ami por volt, mint ikre,
társa, királyságában egyetlen életre, szétomolva, tehetetlen,
megint fény legyen örökre.
Hát, igen.
(tárárárá)