Úgy feszül most rajtam a legutolsó te

scos divat, ahogy ivott szavaid szívemben,

mint fekete, forró yamahám az aszfalton, hogy brümmög,

amikor megrántom a bovdenjét

neki.

Fekete az én szívem is, mint az al-

vadt vér a toron. Ilyen az én korom, véget ér vele a gorom-

ba gombakór, ami nyűtte az eget Hirosima

felett.

Zörög a busz.
Harminchárom a száma.
Mintha Judeából űztek volna Galilea-ba, két hármas,

egy egész evangelium, az univerzum forr benne,

 szívem e sparthelten a fekete platni,

oly jó belőle a hőt

leadni.

Apám is ebbe született.
Kilencszázharmincháromba, éppen hogy

kilökte magából a világuralmidiktatúrarendszer a totálissá szervezett takarító

üzemet, vér kellett, ehhez tökéletes

gépezet, ószövetségi vezérüröm nyúlt

a szövetségi örömbe, kirántotta magzatát, belőle

lett a liberáltutkó adós világ.
Ős patkány, nemet nemzett, pedig a nemzet

elhajózott messzi vizeken, hol a Tejút csorog a bögre

szélin, öreg bögre, csorba esze ötlötte ki, hogyan öntötte

ki Isten ebből a népeket.
Nem kellett hozzá más tett, csak összegyűjteni, amit mul-

ni felejtett a csillagokba tért had, Csabáék és más úr, az űrbéli szegelet

lovagjai.

Na, szóval, apám is harmincháromba született, elmúlt tehát

hetvenkilenc, és rászáradt az oly sok esztendő paprikás

szaftja a szája szélire. Onnan duruzsolja a magyar szavakat, és néha

dörren, majd csap, hogy a mennybolt leszakad.
Mégsem bocsáthatom meg neki azt, hogy nem dicsekedett

azzal, hány kedves hölgyet döntött meg, míg most a rendszert szeretné, hiába az

aggkor bolonddá tesz.
Hiába a kór, mondom a gomba, ami belerondított a koromba, sokak eszét elvette, bízvást

mondhatom hát, ha akkor lehántja a fodrásznéni kockás bugyiját, amikor öt évesen ott pirultam a lottózó melletti törzshelyünkön, és a begyes veres, aki apukám körül repdesett a magas szárú cipellőjében, átlátszó köpenyben, azok a szőrös lábak megremegtették a férfi szívet, és én csak pirultam, és vártam, az én apám szavak helyett mikor lep meg engem a tettel, mikor markol bele a kockás sejhajba, hogy sikkantott volna fel az igen kedves néne...de nem, nem tette meg...csak hazudott nekem sokat a legfőbb igazság nevében.
És soha sem magyarázta meg, miért a kép, amin tárcsás géppisztollyal lépeget munkásőrök között. Ha lázadott, talán jelmezbálba öltözött, pedig nyögte volna ki, hogy értem tette, így tette más is, kevés forradalmár haldoklott akkoriban nálunk, a biztos bérlakás járhatott, ha szolgált az, aki szolgálhatott.
Értünk hazudott önmagának, és ha meghal nemsoká leszárad róla szaft és minden halott szó, ami szívére zsugorodott.
Nem is válaszolna talán, ha kérdezném, miért hagyta nekem örökül az igazságok undorító, áporodott szagát, ha felsorolnám a lehetőségeket, mivé lehetett volna, ha bízvást elfogadja magát, engem, és a történetet.
Ha együtt glasszálunk a Vasmű úton, és nézzük a tavaszba gömbölyödő, táncos farokat, elemezgetjük a női lelket, és szalonnás combokat, nagyokat kurjantunk az égre, szőrös mellünkre ragacsos sörhab csordul, a Napsugár teraszán táncra perdülünk, mint két kan, ősi róka, és úgy lépünk hetykén ketten együtt, mintha táncunk az Isten tánca volna.
Miért nem jöttél el a versenyemre se?
Mert nem voltál ott, akkor nem találtam ott magamat én se.
De vagy, és vagyok én is.
Te hetvenkilencen, én kevesebb harmincöttel, és ezt a tényt

nem öblíthetjük le néhány korsó sörrel már soha.
Ott vagy hetvenkilencen, én pedig negyvennégybe vagyok, nyolcasmód száguldoznak bennem

a kikerekedett életek,   a gonosz és a jó, a föld szelleme és az angyali üzenet, a mindenségek sora sorrá fűzi a gyöngyöket, kapaszkodom a szerzetláncba, közben a főnököm szed ráncba, mert gnosztikus munka helyett szabad szavakba fúl a gondolat.
Hetvenkilences a faterom, és amit tőle kaptam örökül hagyom, és  ő kapott tőlem lehetőséget, hogy apám legyen az, akit az őse bőgve védett, belőle bukva lett utolsó a legelső élet.
A harminchármason zötyögök.

Újbuda és Nagytétény között, mint életek között a lélek, vagy a magyar a Kárpátok és Ordosz között, hol a Shamballa nyög éjszakánként, mint a vihar dúlta fák, ha recsegve forgolódnak, mint a galaxisok.
Az én apám is, aki nem tanított semmire, éppen úgy született, olyan teljességbe, amelyben összeforr a világmindenség két vége, magam is ebbe fogantam, velem olyan magot ültetett, amiből a fa tetejetlenné serdül és határtalanná tágítja majd azt a lezárt eget, amit a kórság igazságaival börtönné pecsételt, és amibe apám is eszmék közé rabnak született.
Szétszórta karmánk ami a törvény egybe vonzott, így szabadul meg egymástól minden is majd, hol nincsen kohéziós erő, ami egymásba fordítja az ellenerőket, családdá, a sejt úgy növekszik, mint a mag, határtalanná feszíti hetedhét eget.
Ott fénylik a maszkon a paprikás lé száraz pora, a testnek csak akkor lesz majd végleges otthona, ha elmúlik és örökké szomjas földdé oldja majd az olvadás.
Mint Jézus a kereszten úgy múlik el mindőnk élete.
Kutyafüle, mit szenvedett fönt a kereszten a srác, ahhoz képest, amit a szegény ember azóta is szenvede.
Ha elmúlik közös gondolatunk a magasságról, ami plafonná zárta az eget,

velünk hal az öröklétbe dermedt  Jézus, akit megválthatunk így, lesz majd, aki volt, senki se, és

emléke nélkül szabadnak születik a szeretet.