Verébtollal törölgetem  lelkemről, amit

az ucca rámfröcsögött. Ott találtam meg Istent, ahonnan már

mindenki elköltözött.
Maradtam vele, mert magányában vacogott, és önmagát

simogatta az árva, mint a saját tüzükben  utolsót lobbanó

csillagok.

Köhög, amíg a konténerben kotorász, kacatját ő kavarja bukottá,

így lesz szagos üdve a lom, ahogy kutatja önmagát, róla mállik valósággá

a semmi sincsen, ami  ő, érik felülmúlhatatlan bűvös illattá, 

amíg fenekében vakarász, kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás ragad körme alá.

Itt lenn is ő vele iszom, nincsen minősége, a lőre teremtője éppúgy ő, és nincsen szüksége terem őrre, hisz képe őrizetlenül ő  csak, másképpen lépre csalja a népet, aki szavalja munka kezdés előtt imádatát, és feltámadni hiszi azt, aki a jelen létben oly pompásan érzi ettől  függetlenül is magát, és vele együtt hiszi oly sok  báva  feltámadni önmagát és a hazát, na ja, folytathatnám, de ha meghalok ő folytatja életem, csak hat-

ára vagyok, és a szerelem vele érik szabadsággá, ha
elég velem a végtelen a szeméthegyen, amire
végül is, mint más messzi templomokba,

megérkezem.
Ezért, ahol vagyok éppen
befejezem
.