Hol volt, hol nem volt, hol volt, hol nem volt, hol volt, hol nem volt, bizony, ebben az egyetlen egy mondatban ott az isteniség lényege ám, kispofám, na, most figyelj  élt egyszer egy művelt ifjú, olyasmi, aki akrobataként gyakorlogatja a tű fokán átjutást, Jonatán Hamburger. Álló nap vágyakozott, a kisváros, ahol született, lakott, és amely belőle lett, a maga körbepörgő  szürke pongyolaságával olyan volt, mint a cet kitátott szája, de a városka mellett igen, ott, ahol kettészakad a végtelen, a törésből fölbuggyant a nagy Kemur, a hegyek hegye, amihez képest a Kohi Noor kutyafüle volt.
Ezen bambult a fiatalember naphosszat, és küzdött hosszú évekig, tanult, gyúrta a lapickaizmait, az agyát elküldte turbómosásba, hogy mindig friss és éber legyen, nappalait könyvek között és az edzőteremben töltötte, éjszakáit, amikor kihunyt a fény, ami elhomályosította az álmok világát, a Kemur hegy csucsán, mintha valósággá izzott volna képzelete.
Szabad idejében tréningekre járt, hogy kiváló mesterek előadásaiban oldódva fel, érezze, hogy milyen is a cél, amire készült, amire kijelölték, amire predesztinálták, amire meghívták, amire hármat számolok.
Nem érdekelte az utca forgataga, az üzletek, a bámészkodó túristák, és nem érdekelte a város koszos bolondja, Levi,a Thán sem, aki időnként nekiszaladt, lejmolt tőle pár garast, és fogatlan vigyorával hívogatta...." Gyere, repüljünk együtt"
És egy szép reggelen, amikor a Nap úgy kelt fel, mintha vissza se akarná dugni a fejét, forró volt, piros, mint az erjedt tojássárgája, Jonatán úgy érezte, hogy tanulmányait befejezte, itt az idő, nekiindult hát, hogy megmássza a tetejetlen Kemurt, a hegyek hegyét!
Napokig, hetekig vonszolta magát följebb és följebb, lekopott róla a trendi hegymászó szerkó, le a magabiztos tudás, le a támogató bioszójakereskedő cégek reklámmatricái, már csak a puszta élni akarás vitte följebb és följebb, és az egyre halványodó emlék, miért is vágott vele a Nagy Útba!
A francba is!
Ám a szívében ott dübörgött a szó, hogy mászni kell, ha meghalunk is, vár a csúcs, a küszöbön túl!
sábádábádibádibádúúúúú!!!
Révülten, mint egy tunguz sámán , nyögdécselt, néha lenyalogatta a vért szétszáradt kezéről, és már amikor föladta volna, megérkezett.
Egyet húzódzkodott, hopplá, átlendítette magát egy sziklaperemen, ahogy dzsetlitől látta, azután eltaknyolt,és elveszítette az eszméletét.
Amikor magához tért, ragyogott fölötte az égbolt, mintha kristályból öntötték volna a csillagokat, és ő, elterpeszkedve ebben a jóleső, néma fagyos éccakában érezte, hogy mindenen túl van. Ott, ahol volt, már semmi sincs, ami van, minden most, és minden itt van. Satöbbi.
Elaludt.
Ismerős hang ébresztette....
Felette Levi, a Thán röpködött, pompás szárnyain megcsillantak a tollak közé gabalyodott fény pihéi, és így szólt hozzá
-Na, gyössz?