1.

Kalligráfiádban, kölyök, kopottan kattog a ká,

a sorsjegyen sercen körmöd, a kor piszka alá égett, köröd egészbe fonta magát, lassú halál liheg az értesítőkre nyomva, aláírásodon gyakorolja mágusod az utolsó vacsorát. A lomha nap felzabálja  minden hidrogéned, menekülj, amíg lehet,hiába, mégse,  lehet.
Ne menj!
A citrom savanyú húsa forr ínyeden, harmonika táncol köldököd gödrében, kardod árnyéka a függönyre kenve.
Kedvesed teste hullámzik,a lobogó selyemben,
nyolcvanhatezer négyszáz Herz, ropog ágyékodban az élet, csontjaid szivacsában a felszívódott, velővé alakuló évek, a Népszínház és a Fecske utca sarkán öregecske korcs ellette kölyök sorsod, veled kezdődik az emberiség közös vágyakozása, önmagát egy képben feszíteni meg újra, azt hiszi a báva, így támad fel mindenki, aki adós marad a tagadással.
Egyetlen képben ábrázolni csak!
Egyetlen copfba fonni a szenvedést!
Egyetlen sóhajban égetni el minden szerelmet!
Egyetlen alak, aki középen lángolva , mint az abroncs egyetlen világba szorítja a földet és az eget!

Fia, hé, gyermeke,

nekünk, az Istennek, a kölyök, aki vágyainkból született, szűz dimenziót nemzve a hatból hetedikké az önmagába zárt, saját  üszkét már el nem viselő, recsegő élet, mint az öreg hajó feszül útjának az ős három árbócos rettenet, fröcsög a megteremtett út körülötte, a tajték öleli, hordozza égről égre!
Mi, akik testet teremtettünk a Mindenségnek, és a keleti óceánok gyöngyéből fűztük a pártát, amikor a habok közül magunkkal ragadtuk , hogy ágyasunkká, majd örök időkre asszonyunkká tegyük,
mi, az örökkévalóságot megtáncoló

Isten,
aki bukik fenségéből mocskos kis ripőkké, harangot zúgató sarlatánná, szennyes emlékű diktátorrá, viharistenné, millió világban millió alakú buddha,

millió szívben ugyanaz a luvnya, aki lélekként párzana már, amíg a felejtés be nem darál.
Ne idd csak a léha Kuro szavát, ha van

rizsed a tálba kenve!

2.
Sziklámra heveredik a Nap.
Macskám vinnyogva ásít.
A cseresznyék húsában élet
a felőrölt kavics.