Elcsillagzott már a sihe-suha,

seténkedő éjszaka, pihegnek az

összegyürt sziklaálmok.
Medvék görgetik haza az ón

kukákot.

Középen állok.
Körülöttem virágzok, bomlanak szavaim, minden, amiből ital lesz,  mint az ambrosia és a méreg..

Csuklómra  gyűrődtek a koszos évek, az Amazonas erdői korhadnak ereimben,

és szívemben lobognak a halálos komolyságban mosolygó busman táncok.
Mint két szemöldököm között a ráncok
fonódnak mederré mások élő mondatai, amelyben folyóvá

válhatok, nincsen szó, ige, gondolat ébredő lélek nélkül.
Isten a halott testben, mint a virágban a dagadt méhek,

éppen úgy boldog.