Ha belehalnál  a kimondott szóba,
de hull hiába a helló, helló...senkinek...

ha
hiába

szakítod le az eget, hogy recseg belé a szíved, mást akar, megint és megint új és új kezdetet,

és motyogva bolyongsz bolond, botor utadon, dong

körülötted a  promontor, az elsőből utolsó lettél végül, ebben  olvad fel végül is kezdeted.

Ha fecnikre téped is az eget, minden darabkán egy  szó, és az újabb

változat, kell az alázat, vagy, és ez az áldozat, nem semmi munka kimondhatatlant

nyökögni étlen, harangot ölelni télen, és az olvadt bronzba csalni a lélek tüzét, ha van szerelmed és még sincsen, ha van Isten, és mert vagy te,

még sincsen, ha szolgálnád, de csak önmagad adhatod,  ami neki nem kell, adósa vagy , de mint a hiteled, ha megteremted él csak,

teste a te hited.

Mit élhetnél Istenként egyebet, mint jelen önmagad?