Szép álmaink itt, benn megnyugosznak. Benn, a föld alatt, a kavargó gyökerek között.
                       Itt, bennem vagyok, és bennem van a csend, és a föld alatti vacok , meg a gyökerek. Íme, hogy összekucorodtam, vagyok éppen, megilletődve, megnyugodva, árván, de most ennyi éppen jó. Nekem elég.

                       Kusza, rőt bozontomba dugom orrom, saját illatmirigyeim párolgása altat el. Most minden jó. Gyomromban vér, morzsára őrölt csontdarabok, finom, érett hús kavarodik nedveimmel.Apró, szerveimet lakó állatkák darabolják őket az atomokig, hogy legyek belőlük test, koszos, magános, öreg ravasz, piros bundás éji csavargó, baglyok és a sötétben recsegve fecsegő vén fák barátja, korgó gyomrú, sokat tapasztalt róka. Tán a legszebb eddigi megnyilvánulásaim közül. Hazudnék, ha azt mondanám, a többit ne szerettem volna, hol szerelemmel, hol harcos vagy tudós értelemmel. Ám hogy vércseppként a keresztről lecsordultam, és a földdel elkeveredtem, vacokba bújtam, kordult benn a sötétben az éhség, és szép, erős fogaim megcsillantak a Hold sugaraiban.

                  Büntetésem volt e, vagy erényem jutalma, hogy maradnom kellett mégis? Mikor minden élet urát követve lemondtam a fényről , tudományról, szerelemről, és minden kincsről, amit fölkinált nekem a kimért idők fejedelme, a láthatatlan, mindenütt jelenlévő herceg, aki mint a rossz színész, mindég tapsot kíván? Mindegy is, miért maradtam. Talán óvatlan maradt bennem még föltáratlan titok, amit nem merészeltem megérinteni, rettegve a bukástól ismét, talán. Vagy csak a szerelem. A szerelem, mert szeretni mertem mindent, ami él, formát nyer születésben, és vész el esendőn megnyomorodva, rútan , mégis csodás átváltozásban,  új alakká  szőni az anyagot szebb, jobb, igazabb  szerephez. Kételkedő, megrettent királyfiként hiányzott belőlem a képesség, amit most megismerhettem vénen immár, magányban, minden társtól elhagyottan. Nincsen bennem harag.

                      Jó itt benn, a vacokban. Szeretem a föld szagát, mezítelen, mintha combok között kucorodnék szégyenlősen. Az öreg fa, fölöttem, kinek gyökerei közé kapartam lyukam, körülöttem szívja fel  kincseit anyánk testének. A vad, mohó ragadozó, olyan kéjjel,tapad, karmol belé e hatalmas, lomha testbe. Beljebb és beljebb  furakodva, együtt óriás társaival, gyökér erdőt bocsájtva az élő anyagba, és közben korhadva, mállva széjjel, porrá, földdé foszolva megint, mint bennem morzsái a pórul járt nyuszikának. Kevesen tudják, hogy mindőnk kincse, az élet, mindenben megnyilvánuló és közös, Nem tulajdona az sem akaratnak sem vagyonnak, sem nemzetnek, sem pedig mágusoknak.

                Szeretem a föld illatát, a levelek, kődarabok, villanó cserepek, könyvfoszlányok, csontszilánkok, szétomló koponyák között,  Mint a zene, gyöngéden pengő hangok a húrokon, a levegő rezdülése a feszes bőrön. Dom, dom, dom, éji hangok ezek, visszhangzik az árnyék királyságában nappalaink muzsikája. Soha meg nem érő, mindég változó illat ez, soha nem állandósul, néha megpihen. Azért csak csalogat, mert tovaröppen, mint a tarka bogárka,  ami kicsusszan már kopott agyaraim közül. A dallam újra gazdagodik más árnyalattal, finomabb, igaz, a hangoknál is, égi ajándék, talán a gondolat finomabb nálánál, ám változása mégis e világi, nem röpülhet égbe fel, hiszen belőlünk való.

                      Szeretem a saját illataimat. A talpamét, az ágyékomét és a végbelemét különösen, oda gyűlik össze apró lényem minden íze, aromája, ennél különb csak a pofámé, ahol, mint a fölülről behatoló égi öröm, apró állatok porcai roppannak szét , tollak,és szőrcsomócskák hagyták nyomukat ott. És mennyi minden, amit nyelvemmel összenyaltam földről, állatról, virágtól, minden rókalányról, harcos barátaimról, minden örökre nyelvemre tapadt. Testemmé  forrt minden íz. Hát ettől szép a rókaélet! Igen, és ami elől bemene, hátul, mint ama szubsztancia jöve ki, ugyebár, mint nedv a mirigyeimből! Ó de csodás kis műhelye vagyok én a teremtésnek!

                    Távol van tőlem már minden ellenkezés, önmagába maró kritika. Itt, benn a vacokban elégedett vagyok. Emlékeim átalakultak létezéssé, ugyanabban az ütemben lélegzem, mint áldozataim, és ahogyan alakul át lassan minden ízem és boldog darabkám egy nálunknál mindég erősebb és hatalmasabb ragadozó, az enyészet falatjává, leszek íme por és hamu ismét. Azonban ott vannak szép álmaim, és ott valának emlékeim rólatok, akikért végignéztem az elmúltakat, lyukamból sandítva, bújva, lapulva.