Mindez csak következmény.
És mindez bizony ok.
Karddal hasítom élő húsomból az utat,

a kar  dalolva nyög, míg a nép aktuell héroszt választ,  bölcseket inkább ne, gyorsan

eltűnök, nem kell most a hideg kövek  között magyarázat után matató  meddő archonikus logika,

élő szó fon csendből igét, mint a combod fonódik körém a szent geometria, csücsöríts, bébi, te, te, tetraéder, trigonum igneum, minden szerves élet legintimebb pillanata, a jel, melyből alakul a mindenség, mint analogia.

Szeretlek.
Minél inkább oldódik a sötétség körülöttem, szürcsöli föl az anyag, ami belőle lett, úgy világít át szereteted, és vagyok teljesebb veled.
Így lassan minden élő velem egy, akivel nincsen  különbségem, sem érdemben, sem teherben, úgy kapcsolódunk körré, ahogy

az egy, azután a

kettő, ebből a három

és a négy, és őket emeli, ha együtt lélegeznek, új

minőségre  az ötödik elem, hogy találja meg mindenik helyét, mint ezzel azonost, így

képes katalizálni, ami egésszé vált, tehát bezárult, megnyitni-
És amikor minden teljesség egy muzsikában forr, erjed,  táncunkban lüktet

közös szívünk