Blablakadabla

Dracoszikla
se lennék, ha gyöngy fényű
pikkelyed csillan


Hulló falevelek
(autumn leaves)

Kószáló szellő
mosolyogva szórja szét,
kint már más múltját.

Feltűznélek

Feltűznélek a gyűjtőlapomra,
és vizsgálnám ízeid.
Reszketnél , rám sandítva, 
csak sírnád pille könnyeid.
Kincsem maradnál holtan
és törékenyen,
csodálnálak,míg meg nem halok, 
és engem nem
szeretne viszont senki sem.

Felfűznélek,gyöngyeim között
ragyognál, ritka kő,ellenállhatatlanul.
Míg imáim sorolom, Isten becsukott 
szemmel morogna, tudva,fényedtől megvakul.
Ott gömbölyödnél szótlanul, én
bambán sóhajtoznék üdvösségem 
után, bután feledve, hogy te
vagy az élő önmagadban, babám

(Klasszikus póz)

1. Ó,ha kamasz lelkű angyalok közt
adomáznék, és kacagnák szavam,
míg  álmaim teríteném elébük,
finom lábuknak szőnyegül- utána
combjuk közé ékelném magam!
Agg vagyok. Akadályom nyúzó
vágyaim, nem csak makkomról
húzzák a bőrt.
Koponyám rongy ráncai
lefejtik a meztelen észről
látszatát.
Őrt állnék, grál lovagként,
de snapsz ízű kishitűséggel
markolom a tőrt.
És meg sem történt hősi kalandim kinek
regélném, ó, mondd, barátom, Szik Benedek !
A sárkányt is hiába tepertem le én, 
húsát dölyfös nemes úrfiak porciózták,
mint a tanítást, szaftosan,
a tömeg pedig ugrott. Lakoma
a dög húsából, és szép szavak.
Most azoknak csilingel
az angyali nevetés, akik szétkürtölték:
az igazság tálalva van...nekem kuss az
adagom.
Színigazam lassan elvész a feketeségben
ott,ahol Isten nullával osztott,
én pedig nem termékenyítem tovább fajunk,
a földre hintem magom.

2.Éppen időben érkezem,
éppen időben távozom.
Ne vegyétek zokon, de
hozom a lábvizem. Ezt
az életet nem hozomra
kaptam, elfőtt felőlem a
szaft, itt lenn csak zacc
maradtam, megsaccolom,
mértékét a csillagoknak,
nem magamnak szállok
egyre lejjebb.

3.Aditi, anyám és szerelmem!
Te, Boldog Asszony!
Helena ,
ős hetéra!
Céda Magdaléna!
A Mindenség alakja!
A legelső ok, akire
nem haragszom.
Anyám, asszonyom, anyagom!
Te vagy a szó, ami által megnyilatkozom.

1.
Benn a szenny. Grandióz!
Ám kívül az ázott magyar.
Amit akarna nem sokat takar.
Változna, mindenét adja,
de így sem lesz csak egy 
szűznek a fattya.
Ez a sors mattja.
Szenvedésért nincsen jattja,
neve lesz csak, receptnek
fölíratja  császárunk, és aki kapja,
marja.

2.
A villanyóraleolvasó
imája körül éji szender
penderült.
Haikuba tömörödött
tönkre
hült
helye.

3.
Barátaim! Har-
madnapja csak eszek!
Számra nőttek szörnyű her-
peszek, és most
odébbállok.
Ide csorgott a nyál-
ok.

4.
Trunk Egon pisált 
éppen, amikor képe
visszaragyogott az 
ázott levélen. Gondolta hát:
Mindenhol ott vagyok.

Nem is tudom, hogy milyen divat volt akkor.
Arra sem emlékszem, hogy nadrág volt e
rajtad, vagy szoknya, de emlékszem a térdedre
és a vékony combodra. Ja persze, hát akkor
biztosan szoknya,
Akkor is a tizenkilences villamoson utaztunk.
Zörgött alattunk a Duna-part. Úgy úszott el a
Parlament, mint az utolsó idők óriás hajója.
Mind a ketten emlékszünk kupoláján a csillagra, 
ami vagy ott van, vagy nincs, oly mindegy.
Most benn őrzik koronaként ugyanazt a hitet.
A nagy lányod egyetemista, és a fiad is jó
gimnáziumba jár.
Szép arcodra finom ráncból szőttek fátylat
az esték.
Gyönyörű vagy, és mindegy is, hogy 
kicsoda.

Magam vagyok, kívül, és belől...magyarázzam?...nem  nyöghetem  ki azokat a szavakat, amelyek felszívták   a vér, a verejték és az eső illatát. Lelkemről nem szakad le a savanyú sorstalankodás.
Rekedten suttog  bennem a bizonytalanság.
Éppen végéhez érkezik
örökkévalóságom.
Nem bánom,
tanú vagyok
csak
itt
.
Izzik
kehely
alján a csepp.Ami
fönn teher volt, ananké, lenn
magemlékezet. Lopott tűz, isten
csíra, ember gyermek szíve, mája.
Tündér asszony sóhajtása, Egon Trunk
karján az erek. Isten ország, a huszonkettedik
kerület.  Tizenharmadik eon, a sínekre égett mondatdarabok.
A legbensőségesebb, legnyilvánvalóbb üzenet: a nulla összeg a számládon, 
és ostobán,  szótlanul dideregni ott meztelen, ahol nem üzen már sem a végrehajtó, sem a szerelem.

1.Ahol nincsen helye a térnek,
ott lángol szótalanul a lélek.
Amikor nincsen ideje a szónak,
nem dobogja ütemét a szív,
szerelem, istentelen és angyaltól megszólított
szerelem 
szuszog
gondtalan.

2.Párolog testemről az unalom.
A gőzben  püffedő melankólia.
Oh, be elesett vagyok!
Ellesett, manírba panírozott kálvária.
E közben puffog az átalakuló anyag. Pattog, pukkan minden
molekula, körülöttem a csillagok, Steve Tyler torkán a gurgula,
s beleimben a majd termékeny kula.
A sár és a lélek ugyanabban az ál-
dozatban tisztul meg, mint a szélben
hullámzó arany sárga élet.
Ugyanabban a szent-
ségesülésben  csírázik a haldokló
magból, és néz körül vakon a föltá-
madó.
Nem ismerek  mást, csak 
elbarikádozott sorsokat.
Hogy megtudhassam, te ki vagy,
átbandzsítok az önmagába rogyott 
romon, és láthatom végre ott
azt, aki  én vagyok.

3.Szeretlek. Most éppen téged.
Csak nézlek itt e percnyi csendben,
melyben lett, virágzott és meghalt
ezer élet.
De egyébként oly mindegy, lehet.
Na, de szép ez! Mint egy gömbölyű segg,
vagy a plazmaragyogásban tündöklő
Rózsaszirom utcára kihajoló fákon
a feketére érett, édes meggy.

Hiába üzenek, várom lájkodat, nem szeretsz te
engemet, látens információ.
Tüzelek, mint a beteg macska és az összeomló anyag,
de a Cocytos jegéből nem indul
tovább folyó.
Ha kapumon átbukom, tömegtelen hull szét
minden vonzalom.
Egyszerre leszek jelen, mint  boldog Beatrice,
és mint vándor, a sehonnan sem
induló úton.
Benned pompázok, ó, örök pillanat,
foglalatodban szellem szikraként
ragyogok.
Pillangódnak álmodsz, és ébredő
csuangcének, pedig a soha meg
nem haló kérdésed
vagyok.

Fülemben, édes, a szőr rezeg.
Kunkorod itt lent,
mint fent  szupermasszív végünk körül a Perseus,
Cygnus és a Carina.
Ragyogó jelenlétünk a mindenségnél nehezebb halál
körül táncol. Ott lüktet kezdetünk, pörgeti galaxisunk,
úgy kerül körbe az milliárd éveket, mint árva kölyök
kezében a húszfilléres forgó.
Magnetikusabb vagy, mint a körénk görbülő idő.
Mindkettőnk
szívében ugyanaz a gombostű döfte át
az atman bogár rovátkolt páncélzatát.
Sárguló öröklétünk spirituszában egy kósza
buborékba zárva forog tovább majd,
mint a hajnalba szökő virágillat, így bezárva az
egész világ.

Megaláz az a durva szerelem, ami ilyen kurtára szabta lehetőségeim terét!-sziszegte Trunk Egon, bősz fogcsikorgatósan. Éppen fűrészelte  puskája csövét, suhogott a hajnal fehér köpenye, kürt rivallt, admin vadászatra gyülekeztek a banditák.
Rőt romokon csattogott a fagy, banyák sisteregték a pállott, penészes igét, ám a kitaszított sereg nem futott szanaszét. Pallósát emelte rájuk az őshagyomány, a titkok titka, az a rettenetes, pökhendi végső igazság, de nem zavarta őket ez a bemenet sem.Ők csak mentek, kaszaboltak, mentek és nyeszeteltek, mentek és szeleteltek! Szél hozott telet, tavaszt és nyarat, csak ment előre a hős csapat. Hiába  abajgott
a lezárt birodalom fura ura,   saját testéből gyűrve misztériumot. Most
abban kergeti önmagát önmaga puccos trónszéke körül,
és tudható, ha nem engedélyezett szavakat hall, bizony nem örül.
Hátha megakad kergesége, mint dán királyfi a zöld időben. Nos
ebbe  ugyebár belehal, és így
megszabadul...hatna
pöm,pöm, pöm...
No de ilyet! 
Tönk Bódog is egyszer majd megigazul,
most egyenlőre lazul, nem egy énekes vazul ugyan, de így is csak eggyel és önmagával osztható.
Tovább ez már nem ragozható.
Keresd a tövet, hová hull majd jelened,így születik újjá halálod !
Ó nem is kell messzi kotornod, itt van saját szemeted, galaxisod,
alatta megleled utad , kövesd az Urat,
a középpontban ott sóhajt föl  Fekete Lyukad!
Az egyetlen hely a mindenségben, ahol még nem foglalt a szerelem, 
ott, barátom, ott megtalálhatod az üres teret!
(Az éj jurtája elcsöndesedett, Csak a szűz, fehér szikra sziszegett.
Szik Benedikt megcirógatta a kiakasztott, száradó bőröket.)

    A végtelent megbolygatni születtél, ember...
    Magadhoz emelni a hegyeket!
    Több vagy te az állandóságba süppedt isteneknél!
    Saját foszló anyagodból érő föld, ami eltemet.
    Itt minden a tied!
    A némaságod visszhangzó sziklák.
    Az ujjaid lemálló bőrére ragadt fagyott  hó.
    A viharral együtt tovavillanó utolsó gondolatod.
    Itt minden érted alakult, született, lett, ember!
    Nagyobb vagy te, mint a gyáva, halni lusta istenek!

 1.Eső veri a száraz mohára ragadt
fehér port a Stáció soron.
Kollaborálok éppen.
Ragad lámpámra az alkony,
nincsen nekem megváltóm, de
van róla egy képem.

2. Megakadt bennem valami.
Szűrt emlékeim között még
nincs ott halálom.
Látni magam vélem, lüktető
láng a sötét hajnalon.
Lelkem még hajadon.


3.Fehéren feküdt ott, szép volt, kék folt a a térde alatt.
Míg én matattam a hétvégi melléklet szavai között,
néha megvakartam izzadó tökömet. A lelkem
úgy hevert ágyamon mint elpilledt fruska, nyála
csillogott a párnán.
Szép volt mondom, és én sem maradtam hát
csak magamnak, árván.

Ez a város tök életes,ez a város nem
Bétaville. Itt nincsen kerületekre  bontva az életed,
nem kell keresned az utcák nevét, egyen idolok
nevében keresned a saját neved.
Hogy igazodj, iránymutatónak nem kell törvény, 
sem admin őrség, GPS sem kell.
Te vagy az angyal,  szívedben bontja szirmát a teremtés
csokrában illatozó üzeneted.
Itt nem tévedhetsz  el, ez nem az a  rémes hely.

Az angyal te vagy.
Tincseid közé simul a kozmikus ősanyag.
Míg a negyvenhetes a  körtérig zörög veled, nem kell
féltened az életed.Nem  bérel fel senki, és nem kell
adósként rettegni a béred.
Szabad vagy, mert nem csak két állomás között utazol, minden állomás, ami sorsot érint,
a te történeted, szemed bogarában ott izzok én,
mint a Nap az ég közepén.
Angyal, angyal, halálom az életed eseménye.
Nem kell sem vezér, aki igazságot papol, sem pap, aki igével vezérel!
Senki nem konvertálhat szerveredre
mást, mint amit ne ismernél már azelőtt, hogy megszületett.  Most rólad álmodom, és ez  csak a te ötleted.   Átéled a mindenütt való város minden pillanatát!
Az eső szagát, a folyó fáradt hullámainak csapkodó ritmusát.
Ez a szent hely belőled élő rakoncátlan ajándéka annak az egyesülésnek, ami a Fény papjainak áldozó helyén,
a Kelen-hegy legtetején, egy fáktól ölelt barlangocska rejtekén veled megesett.


Ez az a város, ahol nem létezik hatalom, aki irányítana, mert te nem akarod, és én sem akarom.
Amiért szerelmed ontaná a vérét, és ami ontaná a te véred, meg sem született,
mert ebben a városban erre nincsen igény.

Mondom, angyal, kis kece lányom, a te szívedben fogan a fény,
nem mások igazsága dönt, hogyan élsz, nem kell senkinek megköszönd
az egyébként  Mindenséget éltető életed, mert a
létezés szabad áramából itt mindenki egyformán vehet.

Városunk közepén nincsen se templom, se kocsma, sem valamelyik hősnek a szobra.
Centruma mindenütt van, de ha úgy akarod, éppen ott, ahol éppen te.
Senki nem mondja meg neked, hogyan éld itt az életed! Itt bárki  bármi és bármikor lehet,
hiszen minden csöpp pillanatodban ott ragyog saját használatú
és egyben univerzálisan közös örök jelen léted!
Igen...mindenkiért és érted.

Hijába!
Nem ark, se trón, lábán gyűrött a zokni.
Ha izzad, savanyún párolog a hónaalja,
a városháza mellé jár a piacra almát lopni.
Tökéletlen, szárnycsonkja barnán dudorodik.
Vajon milyen ízű lehet  éhes csókja, ha
száraz ajka az én száraz ajkamba kapaszkodik?
Csoportegységben nyög az éji vad,
lélekké csordul köldökömbe nyálad,
és minden szavad.
Szó, szó, szó, csak szavat ad,
min az életed  mecsikordul.
Gyomromban a megemésztett anyag
helye  üdvre vágyást kordul,
szünet két hang között, csend, a zene váza,
ott, ahol fáj neked, kimondthatatlanul
én vagyok.

Trunk Egon álmában pillangó volt és csuangce.
Verdesett bársony szárnyasan, termők édes levétől bódulva
pörgött élőn és halottan.
Fönn nyolc ágra gyúlva a Központi Energiaszolgáltató ragyogott, sárgán, mint a kajszi,
fénye szerte fröccsent.
Egy vándor sántikált arrafelé, kikukkantott saját mikrokozmoszából, és tarisznyájából
kirázta ami még maradt.
Morzsát, üveggolyót, szerelemlevél foszlányokat, egy képet, amin két kölyök nevetett rá és egy anyuka,
nézegette őket egy darabig, azután
magához ölelte a hullámokat,
hanyatt lebegve, mint a fáradt falevelecske.
 

1.Amaterasu rózsaszín zoknija, mint a jácint,
2.Hubertus mocska szárad a pattogzó lakk alól kikandikáló szálkák tövén. Odacsorogtak. Székely, Tupa,  Vörös Dög, Doki és Bódog. Sorvadtak molekulákká csakúgy,mint a dinnyeszagú nyári esték a mozi mellett.Ők, a fák alatt a porban feküdve, kifeszített szárnyú halottak, gondolatokká morzsolódtak és most föloldva mind, föloldódva, és ott tündérhonban  ficánkolnak, egyetlen ragacsnyi boldog hubertus csöppben, amely Isten mindenütt jelenvalóságának ékes bizonyságaként lángoló, ragyogó rubintja.
3.Tegnap találkoztam Homo Jesusienssel. Odavan. Karkötőjén csimbókokba fonva ezer gyöngye az örök igazságnak, fülébe dagad a sympathy for the devil, és a srác óbégat, miközben Jagger mester imádni tanítja saját valóságát.Feltehetőleg nem tett jót neki a feltámadás, amely elbagatellizálta azt a kereszthalált, amely megnyitotta önmaga középpontja köré zárult mikrokozmoszát. Így mos ismételgetheti ugyanazt még ezerszer. Ahelyett, hogy minden és mindenki lehetne, akárki és senkisem, egyetlen hang a legmocskosabb blúzból, és minden mítoszok esszenciája, pörk a másoló szerzetes ujja körmén, és a budapesti hidakon átrohanó éjszakák illata.Ehelyett? Most valaki, akihez igazodnak, és aki igazodik, mérték, kegy, áldozat, szentség. A teljesség lemetszett hajtása, amin megdermedt az élet nedvessége, mint akasztott bandita farkán az ondó.
4. A kövér medvetündér szőke hajában bújtak el szép napjaim, mint a szél röpítette szirmok. A cseresznyefa árnyékában a patak rózsásan tündöklő kavicsokat görget.

Könnyekig összekámpicsorodva, mint a halottak  feltámadás előtt,
feküdt kinyúlva a kereveten. Úgy hevert ott, mint egy egész világegyetem.
Jobbjában fajanszot egyensúlyozott, míg merengett, fölötte Majmunka bíbelődött
hamvas tincseivel.
A Felsősas utca kövezetén ugyanúgy forrnak az árnyékok, mint pocsolyában a csillagok.
Cyborg puncik kánkánja közben Tönk Bódog Ábrahám, a hun legenda azon gondolkodott, mire való a Hold, és hunnan gyöttek a zangyalok. Lektromos fokkeféjén szikrázott néhány ősvírus, melyből egykor ember rezisztált volúcióvá.
A szükségrend egy nagy nagy daganatos pöffedvény pedig, testvérjeim!
Ssejtűek!!
"Minden embernek előre kell kezdenie az életet!
Mezítelenül."

Trunk Egon réveteg bambulászott fönn, honnan
zúdul a förgeteg. A Kanyargó utca legfölső szegletén, kőre telepedett.
Pajzsán vad nyúl bömbölt, mint Bősz Hederik, szablyát pörgetett a
tapsi, nem lapított félszegen. Kitárult mögötte az ég, amíg ajvékolt
részegen.
A világ ott ér véget, ahol Egon kibámult saját mikrokozmoszából.
Sárga tulipánok hajbókoltak előtte, a mandula hajába fehér virágot köpdösött.Ludvig van Beethoven a
mennyhez közelebb, a  hetedik szimfóniába költözött, míg Trunk, az elvetemült, az ebadta, ez a degeszre tömött dög, ördög, mocaccinót hörpölt. Azután egy halott lábnyomán gyűlt pocsolyában megmosakodott.
És hopp, vagy höpp, fogta magát, fönt röpködödött, ahol a nap töpörödött tűzgaluska, és pöfög unottan.Dörömbölt pocakján ő, a Nap Ödön,lenn, a Mária Terézia utca morgolódott ugyan nélküle, a toronyházak inogtak, mint megrekedt invokációk, csúcsig dermedt a beton, pedig vágyott, igyekezett az anyag a fényhez ihletet koldulni.
Így kerekedett minden dallá, Zsófia tündér fürtjeit is megpuszilgatta a tavaszi szellő, és Domonkosnak is égi logika gyújtott szavakká minden percet,
az életet,
Az álmok pedig inkább gránátalma színűek.

Te, aki a vastraverzen  ringatod a tested, 
ha zöld illatú magány lobban szívedben,
és combod közé szorítod a kevély, kanos,
letepert Budapestet, felnyögnek a hidak,
és az utcákra festett életek megnyitott, vérző testedben.
Ó, te, a lélektelenül  pompázó Sötét Isten, aki
láthatatlan tere vagy minden mítosznak, a lélek útja
benned kanyarog körbe szíved virágja körül.
Cirkuszod manézsában  a jóság és szeretet
bólogatnak aranyfüstös szíjakon feszülve,
táncolnak tollbokrétás cirkuszi lovakként.
És mégis, feledjük árnyaid, nézzük mindent átfogó
egészed, aki ott sunyít a rúzstól ragadó sárga csikkek
alá folyt nyálcseppben lebegő piheszálon.

Ott vagy, és igen ott,  ahol a hegyektől már távol feszülnek a
sínek. Az összerogyott állomásépületek falfirkáin, salakszagú udvarok poros bokraira
simuló köd vagy.
De te vagy a letakart szívű kispolgár lázadó, igazságot makacs morálba záró pökhendisége,
és a villamoson pucsító  kamasz lány fehér combján a fekete harisnya gyűrődése.
Nincsen összecsengőbb dallam, mint ellentéteid bongó ütközése, emlékezetedben
ébrednek elkövetkező napjaim, méhedben formálódik a népek ős meséje.

Itt ne sírj! Ami voltam, már nem
vagyok, lehet, de Minden lettem.

A nyúlon túli vázlatban, hol galoppolt a parsi pali, főtt hajadon nyúlt ki ottan, húsán száradt a nappali
minden árnya. A fotöl, a kisasztal, a pohárszekrény.
A májgombócleves sárga fénye reszketett ott, 
nyűvek eszegették a megereszkedett inakat.
Ami maradt,  a viktoriánus görbe elme fotográfiáin,
pózoló gyermek, és szűzleánykák pille emlékei.
Tönk Bódog Ábrahám meglebegtette a posztó kabátot, a magnézium
a fülledt kripta házban csillagragyogást varázsolt.
Künn ereszkedett tovább az est, mit fest az elme.
Tulipánlevél híd feszült a szívből fakadó patak  felett.

Odacsap a
odacsap a

odacsap a

csipecsöpi csemadokcsök, csimasz, csutak, semmise!
Csepp csíra, csuromból a csip, csipa morzsa
csemetecsonk, csemete, aki még nem lehet, de
mégis csak ott van, és ezért már akármi lehet. Ez a

halálba ojtott életsarj, csak sarjad, sejdül egyetlen sejtben
serdül már, mielőtt megszületett, változik
Még mit sem sejt, ő az, aki cáfol önmaga létével minden
cuppogó bukás elméletet.
Cáfolgat unottan, miközben pezseg, de hogy mit álmodik, aztat senkinek, senki-hi-nek nem
mondja meg!
Odacsap a
odacsap a
odacsap a
ez a csepp.
Csak alig pislantásnyi lehellet.
És burjánzik ám, terpeszkedik, nő, nő, nő,
amíg csa-ha-ha-ha-k egy mindenségben lehet.

Gravitált már eleget Egon Trunk, elégedett mégsem lehetett , hisz
fülében ott csöngött spirulós szégyenletében a csönd, mint cisz.
Ugyan egy cseppet sem kételkedett, múltjában ott verekedett
minden rokona és boldog őse. És ettől nem lett jobban ő se.
Barátja, Szik Benedikt hasábfát pakolgatott, míg ő egy tönkön ülve merengett,
nekiveselkedjen hát?Bontson, vagy építsen?
 Dőre képpel eképpen epekedett:
"Ó Te, Sir Nyeteg, mindenütt jelen valóságod miért gyűlne egyetlen pontba,
miért zárulna köréd, mint a seb, mikor a mindenség minden morzsája a te lényed,
miért lenne csak egy igaz, amikor minden az?"
Busa fejében szikrát ez a gondolat vetett, mint a penge, nem merengett hát tovább,
egy csavarodott tönkre fogta az ék vasát, és a súlyos pöröllyel jókorát ütött.
Így múlatta napjait a két jó barát, és amint beesteledett, leléptek, lemosták
vastag állukról a fa porát, és a sziklák alatt a ligetben, tündérek ölében pihenve,
álmodták tovább, amit
Isten álmodott.

1.

Szenya vagyok és szabad kőműves.Hevem praktikus, a  
negyvennyolcas vertikálison feszülve, függetlenül akarom a nemzeti bankom, mert
egyre kevesebb a virtuális bankóm.Nyögtem eleget mindenféle padban,
váltottam át eleve velem született univerzális kamasz bölcseletem részleges, infernálisan
zárt rendszerben keringő információ vagyonra. Ami tényleg energia ugyan, de akár  a magyar
koronában a hip-hop erő, visszazuhan mindig önmagába. Centrumába, amely a
szedercsíra mindenségben az ok. És nem hazudok, nem az egész ember, csak ő, a  lélek blokkolt.
Lökötten markolássza időtlen pöcsét, mint haldokló  az elmeelvonó ketrecébe lökve.
Nem maradhat ez így,kérem, örökre!
Haljon meg a bitang bitorló, aki magára húzta csuklyaként a tér  egymásra hajló darabjait!  Gyáván halni nem  most, ebben a szerepben.

2.

Megfagyott sarjadó trikolórom. Egymásba oldott, egymásból szakadó, egymást szülő, egymást ölükbe fogadó színeim, mint a csorgó nedvű hajtás, mint a tavaszt könnyező csemete.Kis gyümölcsfa létem reszket, mint az ország a szilánkos szélben, hibernált hit lett a tündöklő forradalom.Kapucni alá bújt a szeretet, a szerelem és a gyűlölet.

3.

Együtt kutat menedéket az otthona felé igyekvő, és az otthontalan utazó.
Faszt sem ér a leírt és a kimondott szó!
Nem tét már az üdv vagy a kárhozat!
Kiköp mindent, ami meddő, az eljövendő: vagy beledermedsz háborúdba
az elemekkel, vagy te leszel minden elem nevelője, ember !

Szerelmes vagyok.
Végtelen hittel, mint Tartuffe, minden erényen és aljasságon túl.
Orromon cvikker csillog. Maradék tolvaj ösztönöm, amely kicsiségében is nagyszerű, mindent akar.
Köpenyem, ugyan eltakarja löttyedt testemet, és a lelket, amely megbújik
a bőr redőiben, gomba, ekcéma, szerelmes csókok le  nem mosott váladéka között,
Mosolyom homlokodra költözött.
Istennek hála nem leszek  kozmikus erőkkel föltuningolt szellemi dög. A kis szenyó, aki blokkolja evolúcióm, kivetülhet még szakrális centrumot játszva, én azonban ott vagyok mindenütt.
Határtalan,mint kutyám teste, nincsen körbezárva életem.
Végtelen időmben limonádém szürcsölöm, buborék abban minden lehetőség, ízlelve szétpukkan, csiklandozva torkomat. Az időtlenségbe burkolt halottak, akik statisztálnak az édeni szlömben, reszketve dugják lábukat világom partjukat nyaldosó hullámaiba, és táncolnak vissza bénán. Üdvösségük tora minden törvény, amit orruk alá bök apuka.
Én azonban más vagyok, a teremtő ördög, aki együtt viháncol a vizek és fák tündéreivel, és levethetem akárhány bőröm, mindből új alakom születik.
Enyém ez a világ, amely vár téged, nem kerget religióba bukott szende báránykát, aki megtérne, vagy vissza.Hagyd meghalni háziurad, és kövesd a nyulat! Minden porcikája e helynek újabb üreg, átjáró, ahol aki jól él, mulat.