Te, aki a vastraverzen  ringatod a tested, 
ha zöld illatú magány lobban szívedben,
és combod közé szorítod a kevély, kanos,
letepert Budapestet, felnyögnek a hidak,
és az utcákra festett életek megnyitott, vérző testedben.
Ó, te, a lélektelenül  pompázó Sötét Isten, aki
láthatatlan tere vagy minden mítosznak, a lélek útja
benned kanyarog körbe szíved virágja körül.
Cirkuszod manézsában  a jóság és szeretet
bólogatnak aranyfüstös szíjakon feszülve,
táncolnak tollbokrétás cirkuszi lovakként.
És mégis, feledjük árnyaid, nézzük mindent átfogó
egészed, aki ott sunyít a rúzstól ragadó sárga csikkek
alá folyt nyálcseppben lebegő piheszálon.

Ott vagy, és igen ott,  ahol a hegyektől már távol feszülnek a
sínek. Az összerogyott állomásépületek falfirkáin, salakszagú udvarok poros bokraira
simuló köd vagy.
De te vagy a letakart szívű kispolgár lázadó, igazságot makacs morálba záró pökhendisége,
és a villamoson pucsító  kamasz lány fehér combján a fekete harisnya gyűrődése.
Nincsen összecsengőbb dallam, mint ellentéteid bongó ütközése, emlékezetedben
ébrednek elkövetkező napjaim, méhedben formálódik a népek ős meséje.