1.Ahol nincsen helye a térnek,
ott lángol szótalanul a lélek.
Amikor nincsen ideje a szónak,
nem dobogja ütemét a szív,
szerelem, istentelen és angyaltól megszólított
szerelem 
szuszog
gondtalan.

2.Párolog testemről az unalom.
A gőzben  püffedő melankólia.
Oh, be elesett vagyok!
Ellesett, manírba panírozott kálvária.
E közben puffog az átalakuló anyag. Pattog, pukkan minden
molekula, körülöttem a csillagok, Steve Tyler torkán a gurgula,
s beleimben a majd termékeny kula.
A sár és a lélek ugyanabban az ál-
dozatban tisztul meg, mint a szélben
hullámzó arany sárga élet.
Ugyanabban a szent-
ségesülésben  csírázik a haldokló
magból, és néz körül vakon a föltá-
madó.
Nem ismerek  mást, csak 
elbarikádozott sorsokat.
Hogy megtudhassam, te ki vagy,
átbandzsítok az önmagába rogyott 
romon, és láthatom végre ott
azt, aki  én vagyok.

3.Szeretlek. Most éppen téged.
Csak nézlek itt e percnyi csendben,
melyben lett, virágzott és meghalt
ezer élet.
De egyébként oly mindegy, lehet.
Na, de szép ez! Mint egy gömbölyű segg,
vagy a plazmaragyogásban tündöklő
Rózsaszirom utcára kihajoló fákon
a feketére érett, édes meggy.