Trunk Egon réveteg bambulászott fönn, honnan
zúdul a förgeteg. A Kanyargó utca legfölső szegletén, kőre telepedett.
Pajzsán vad nyúl bömbölt, mint Bősz Hederik, szablyát pörgetett a
tapsi, nem lapított félszegen. Kitárult mögötte az ég, amíg ajvékolt
részegen.
A világ ott ér véget, ahol Egon kibámult saját mikrokozmoszából.
Sárga tulipánok hajbókoltak előtte, a mandula hajába fehér virágot köpdösött.Ludvig van Beethoven a
mennyhez közelebb, a  hetedik szimfóniába költözött, míg Trunk, az elvetemült, az ebadta, ez a degeszre tömött dög, ördög, mocaccinót hörpölt. Azután egy halott lábnyomán gyűlt pocsolyában megmosakodott.
És hopp, vagy höpp, fogta magát, fönt röpködödött, ahol a nap töpörödött tűzgaluska, és pöfög unottan.Dörömbölt pocakján ő, a Nap Ödön,lenn, a Mária Terézia utca morgolódott ugyan nélküle, a toronyházak inogtak, mint megrekedt invokációk, csúcsig dermedt a beton, pedig vágyott, igyekezett az anyag a fényhez ihletet koldulni.
Így kerekedett minden dallá, Zsófia tündér fürtjeit is megpuszilgatta a tavaszi szellő, és Domonkosnak is égi logika gyújtott szavakká minden percet,
az életet,
Az álmok pedig inkább gránátalma színűek.