Pim-pam, a kutyuska
A kiskutya minden reggel elégedetten ébredt. Megigazgatta csontjain hurkaburka testét, rajta a gyapjas, csigás szőrborítással, odabattyogott a gazdihoz, aki tülkölve aludt még, megnyalogatta annak lelógó kezét, az pedig nyögdécselve, kábán a szivarfüsttől és a hetvenöt évtől mocorgott egy kicsit, dörzsölgette egymáshoz a lábait, aztán kibújt nyöszörögve a dunna alól. Fölállt, megsimogatta Pim-pam kutyuskát, az pedig rajongva billegette a farkát, kidülledő szemeivel pedig követte istenének recsegő nyújtózkodását, miközben az megvakarászta löttyedt fenekét, ahogy kitotyorgott kockás papucsában és rápöffentett az első szivarra, majd föltette a feketét. A kutyuska bámulva battyogott utána, hiszen mindaz, amit a gazda megcselekedett, maga volt a tökély.
Azért az ő tizenöt esztendeje sem volt ám semmi ebben a hatalmas életóceánban, melyben bugyogott,pezsgett minden csepp, köztük ő, keringve a tudatlanság írtózatosan jó érzésű extázisában, hiszen ugye volt ő, a kutyuska, és csupa, csupa nagyon rendes és szeretetre méltó kétlábú, négylábú, meg a macskák.
Bámulatos életrevalósággal bírt e pici lény, akinek tündökletes szépsége elkerülte ugyan az emberek figyelmét, tudniillik az emberiség tetszésindexe azáltal fokozódik, mennyire tudja használatba venni a világ jelenségeit.Így Pim-pam oly csodálatos mivoltát überelte, hogy gyakorlatilag hasznavehetetlen volt, mármint ami egy kutya praktikumát illeti. Igen, hát no, nem őrjöngött eszeveszetten idegenek láttán, nem hozta ki a lelőtt pumát a sűrűből, és mégis... szerették őt. Mert olyan volt ez a puha, már öregségében törődött jószág, olyan ,de olyan, mint senki más az ebek közül! Mókusfüleivel, és azokkal a kissé gülledt szemekkel, melyekből oly feltétel nélküli kedvesség, barnás együgyűség, és hűség áradt, aminő kevés a világon. Bizton kijelenthetjük,hogy Pim-pam egyfajta szívcsakra volt az állatkák univerzumában, akiben ott forgott, és keverte a szeretet vérköreit az a jó tulajdonsága barátainknak, amely vonzott hozzájuk, és megtartott minket emberségünkben.
A téren, ahová ama dicső kutyalétes tizenöt esztendőben nap mint nap kilátogatott, nagy izgalommal várták már őt a fiúkutyák, vígan szaglászták a hátsófelét, és feltehetően oly tulajdonsággal bírt, aminőt mi emberfélék nem igazán tudunk értékelni. Ennek köszönhetően, Kata néni tervei között szerepelt, hogy a fialást megakadályozandó lépéseket tegyen, nem nagyon bízva abban, hogy Pim-pam kölykeiért sorba állnának a nagybecsű gazdajelöltek. Később, annak halála után férjura, Tamariszkusz Géza , mintegy örökségeként elhunyt asszonyának foganatosította annak tervét, egy daliás keverék szerelmi ajándékaként Pim-pam életének virágában, helyre kutyahölgyként életet adott két alomnyi vinnyogó, dagi kutyakukacnak amiket aztán oly nehezen tudott Géza elpasszintani megfelelő gazdákhoz ,írtózva attól, hogy a kicsiket eltegye láb alól... és semmi több, ezután csak meddő párzások jutottak, de erről a kutyatársadalom lovagjai nem tudhattak, kötelességüket teljesítvén, hősiesen lihegtek, majd továbbálltak, ám a barátság ettől még barátság maradt, és Pim-pam lassan beballagva létének őszébe, majd telébe, már csaknem el is felejtette a ki tudja hova lett kölyköket.
Maradt azonban jóságos, bizalommal teljes és kedves, csak egykor kecses, nyurga teste vált teltebbé, rakódott rá rendesen a velős csont és a sült oldalas zsírja. Bizony jobb időkben ez vala kutyuskánk mindennapos tápláléka, és nehezebb időkben sem vitte alább szalonnabőrkéig. Ő bolti kutyaeledelt nem szagolt, szóval rendesen tartották.
Mi is az, ami minket e lények fölé emel? Gyarlók vagyunk, és hitünk a magasabb tudásban gőgössé tett minket. Pedig ki ne tudná, egy alomból valánk állatainkkal, a csoda, hogy a póráz innenső végét tartjuk, puszta helyzeti előny, semmi több.
Nos, igen,valljuk be, részünkre a természet istene nagyon szűken mérte az érzékelés lehetőségét, és ami más lényeknek eme Univerzumban bőven osztva volt ,hiszen magától értetődően szippantottak be olyan szagok árját, kaptak el füleikkel oly rezgésű hangokat, látták a világmindenségnek oly finom és oly durva szerkezetű jelenségeit, amit mi sem szagolni, sem hallani, sem látni nem tudtunk, sőt csak vélekedtünk létezésükről. Ha őszinték akarunk lenni mindazok a könyvek, amelyekkel megtöltöttük könyvtárainkat, oly kevés tudást adtak át ahhoz képest, amit Pim-pam megtapasztalhatott!
Pim-pam egy papillon és egy tacskó keverékének második leágazása volt, némi csivava és pincsi beütéssel, de valószínűleg volt benne minden cseppje az ember által kavart természet formáiból, hiszen a természet minduntalan kirántja magát a balga ember markából, és tesz arra, mit tervezünk mi. A természet, hölgyeim és uraim, azt csinál, amit akar!És még hozzá milyen jól!
Nos hát, lassú sóhajként keringett az idő kutyus és gazdája szíve körül. Miután megreggeliztek, az öreg Tamariszkusz Géza szalonnát fehér kenyérrel, ő pedig szalonna héjat fehér kenyér héjával, valamint mindehhez friss csapvizet lefetyelt. Ellenben a főnökkel, aki cukros teát iddogált a reggeli mellé bedobott színes bogyókra. A bőséges és jó ízű früstük után elindultak. Géza betűrte a csíkos ingét, megcsattintotta a hózentrógert, ismét meggyújtott egy jókora szivart, Pim-pam pedig nyakában a kis csengettyűvel mellette döcögött a külső hőmérséklettel egyenesen arányos méretűre kiöltött nyelvvel.Termetéhez képest súlyos testét nehezen, annál lelkesebben cipelte, és néha néha letottyant kis fenekére, mert bizony elfárasztotta volt az a bizonyos tizenöt kerge és boldog év, amelyben oly vidáman futkározott, és telhetetlen buzgalommal szippantotta be gyönyörűséggel a világ minden zamatos illatát.
Bizony ám! Ő egyszerűen és nélkülözhetetlenül része volt a Liget utca örök negyven esztendeje folydogáló életének, amelyben vasúti tisztviselők főleg, azok rokonai és barátai roppant nagy nyugalommal napról napra jobban és természetesebben közeledtek a temető bejáratához. Igen, valahogy a házak csúsztak arrébb az időben, az ő ifjúságukkal húzta őket a Nap magához, és velük együtt lett teljesebb és érettebb minden fal és szoba, a szekrénysorokkal, vitrinekkel és családi fotókkal együtt.
Szóval Pimpam itt sétálgatott Tamariszkusz Gézával együtt, hasonmód, egymásnak teremtve, az öreg hátratett kézzel, vastag szemüvege alatt somolyogva és pöfékelve azt a rohadtul bedes szigart, ahogy Rónaszéki néni nevezte a barna bűzrudat, ő pedig fel-fel sandítva rá totyorászott, őszülő tincsei között érezve a finomságos meleget, ahogy a nap sugarai cirógatták. Pim-pamot mindenki szerette, pedig Rónaszéki néni titokban irigykedett is rá, meg a Gézára is, ugyanis csak nagyon nehezen csoszogott ki a ház előtti padig a járókeretén támaszkodva, ahol aztán lerogyott, vaskosra duzzadt lábait megigazgatta, és rákönyökölve a délelőttre, figyelt, és ha jött csoroszlya barátné pletykált, vagy pedig csak lustán szunyókálva várta , hogy Matildka megérkezzen a műanyag ételhordóval, amiben az ebédet hozta,
Kinga, a közösképviselőnéni mindig kifejezetten kedves volt vele, mivel hogy neki is volt egy palota pincsije, aki meglátva Pim-pamot körbeugrizta lelkesen. Ő pedig, amúgy öreglányosan és elnézőn hagyta, hagy élvezkedjen a kisfiú. Kinga néni mindig megvakargatta az állát, a füle tövét, szólt hozzá pár jó szót. Némethyék meg egyenesen imádták. A lányuk meghalt még tavaly a méhnyakrák rettenetében, az onokák pedig felnövekedtek.Magányos volt a két kis öreg, egy párban egyek a magányban, az öreg úr valaha vasúti írnok, az asszony pedig a telefonosoknál szolgált. Szépen rakosgatták félre a csontot, egyebet a kis Pim-pamnak, no és más kutyáknak is.
Tunyogi papa volt a legidősebb a telepen. Kilencvenkettő múlt.Azt senki sem mondthatja, hogy a fűtők korán halnak, és élő tanúságtételként üldögélt késő tavasszal és villámfényes kopasz fejével a fűzfa alatt, bokáig érő vastag vasutaskabátjában. Az aszonka otthonba menekült tőle, lábszárán olthatatlan tűzű tályoggal, a papa meg csak motyorászott, szidta a cédát, és látni sem akarta többet. Pimpam látványa azonban mindig fényt lopott a szürke és tompa szempárba, és apró csöppek lánca szikrázott szeme sarkától orra hegyéig, le az állán, ahogy belemerült szikkadt élete a fiatalság emlékeibe, minden lélegzettel talán utolsót sóhajtva.
Szabó bácsi, a Liget utca mindenese, öreg vasutas szintén, hát persze, hiszen a lakótelep a vasút a nagy állomás mellett nekik adott otthont, akik a vasparipák lovagjai és hercegnői voltak, egy olyan táltos korszak nyugállományú nemesei, akiknek a szívébe belekarcolt minden percet a síneken kattogó idő, és akiknek szikrából volt minden gondolata. Szabó úr mozdonyvezető volt valamikor, a nyolcvanötödik esztendőből gyomlálva a teljességet takaró burjánzást. Ő gondozta a Liget utca parkját, nem hagyva munkát fiatal, ötven felé hajló nyikjahoknak. Nyesett, metszett, füvet nyírt, szemetet szedett, görnyedt háttal keringett a Liget utca őreként, kék munkáskabátban, orrán vastag pápaszemmel, és minden elhajintott mocsok ellenségeként, amit éber őreként a rendnek azonnal eltávolított. Látták, amikor egy órán keresztül csákányt emelt,és sújtott vele mint valami szikkadt izomgép, egy girbegurba, rossz helyre nőtt fácskát irtott, mintha saját lelkének fájdalmát szaggatta volna ki. Elviselhetetlen pokróc természetű, nyers ember vala, nem tűrt senkit, aki közeledett hozzá, nagyot mart belé.Pim-pam mókás vénsége azonban őt is beszédre késztette, és amikor találkoztak, mindig odabökte neki-"Na, mi van, nyanya?", és dödögött még mellé valamit, maga is elcsodálkozva a szavain, hevesen himbálva hozzá fejét a vékony nyakon. Megjegyzem, hogy a gazdihoz egy szót sem szólt. Ühüm, mert hogy mind a két harcos egy jányt szeretett, a Szeberényi Katát, aki majd a Gézát választotta, így téve ellenséggé Szabó József dízelmozdony vezetőt, mindörökre, míg a két energiacsepp vissza nem olvad a tűz óceánjába.
No, és a gyerekek?? Ó, hát igen a sok unoka, akik minden szünidőben itt pördítettek egy nagyot a nyugdíjas álomlét lassú forgásán, imádták, ajnározták, dajkálták a pöttöm ebet, ő pedig vigyorgott az aprónép ölelésében, nyaldosta komótosan arcocskáikat, és úgy képzelte, a világegyetem csakis rettenetesen rendes és szeretetre méltó emberek, valamint azok unokáinak lakhelye.
Kódorgásaik egyik állomása volt az Öreg Ászok nevezetű ősöreg és piros műbőrhuzatú székekkel kényelmessé varázsolt söröző, ahol Géza bácsi körülbelül két perc alatt bedobta a napi egy korsót, ugyanis a csilinghanra, amit a kiskutya csengettyűje szolgáltatott, Margócska már a pultra készítette azt. Beléptek, sitty, azután kiléptek, sutty A felest, a sört szerette, a kocsmai hangoskodást nem, különben is, Izsák Fecó és Szomoray Józsi, Blaskó Sanyó, és a Vígh Luigi már jó ideje csak virágot kapott néha, kinn, a Tószegi út mellett sorakozó sírok közt, kipihenve a harcos életet, és nem jó italt. A csapat szépen megfogyatkozott, a fiatalokhoz fáradt volt már egy ilyen lassan száradó harcos.
Pimpam a két perc alatt ücsörgött, nézelődött, röpke idő volt az, fogadta a futó simiket, jó szavakat, de gyakorlatilag észre se lehetett venni. Az öregnek ez a napi két perce nem érintette, se sörből, se a snapszból neki nem jutott, így hát meditált, homályos szemébe visszahúzódott a fény, és lehajtotta a fejét. Csak arra riadt ilyenkor, amikor Géza igazított a nadrágján, és elindultak a posta melletti vegyesboltba, ami azért volt különösen érdekes, mert ide bizony Pim-pam be nem tehette a lábát, és előtte az örök rejtelem világából tündökölt a pillanat, amikor Tamariszkusz eltűnt odabenn, majd nemsoká kilépve fenséges zsákmányállat illaat főtt a szatyorban, amit, mint azt Pim-pam oly jól tudta már, megosztanak otthon a viaszkos vászonnal fedett vastag asztal fölött és alatt. Most is, amikor ott várakozott az állandóság komfortos nyugalmával, póráza éppen hogy lazán fityegett egy erre a célra rendszeresített vaspöckön,hirtelen az tűnt fel neki, hogy távolodik az aszfalt. Valami erősen nyomta zsíros oldalát, felnyiszegett értetlenül de annyira meglepődött, hogy csak akkor kezdett el hangosan sírni, amikor a csomagtartó teteje elzárta őt végleg a boldogságtól amiben eddig evickélt kis tappancsain.
Tényleg nem sok idő kellett a koszt beszerzéséhez, és elképzelhetetlen, hogy nem vették észre a posta környékén sikló tömegben, mi történik vele! De ő megszökni sosem akart, és kinek kellett egy ilyen, semmirekellő kiskutya?! Hát kellett... az illető a szikkadt értelmű és lelketlen gazfickók egykedvűségével és profizmusával szakította ki a húslevesfinom lét állapotából. Elrablója közismert alakja a környéknek, állandó szereplője minden környéknek, életnek, a megbicsaklott sors, aki a gazemberséget választja , gyenge marka nem kapaszkodik a fölfelé suhanó életbe, sunyin más lélegzetét lopja tovább, akit azonban nem igazán ismert senki sem, mert névtelen marad, elveszítve önmagát, az emberi lélek, gondolat szemetéből dagadó bandák egyikének sudrájaként. Most csak fölkapta Pim-pamot, kabátja alatt szorongatva elsomfordált vele egy szomszédos utcába, ahol már várták a kocsival.
Pim-pam bűncselekmény áldozata lett. Nem látta kétségbeesett gazdáját, aki csak a fejét fogta elkeseredésében, és le föl szaladgált, hátha nyomára lel. El nem tudta képzelni, kinek kellhet egy ilyen kicsi és öreg kutya! Fölforgattak mindent utána, hátha megijedt valamitől, csínytevő utcagyerekektől, hirtelen felzúgó motortól. Kérdezgette a telep lakóit, és azok fejcsóválva elégedetlenkedtek, hogy íme, életüknek ezt az apró ajándékát is félresodorta a sors ostora...Együttesen indultak keresni hát, aznap este, megbolydultak a kérges szívek, megélesedtek a hályogos szemek, és erő költözött az öreg lábakba. Velük együtt ugrándozva kergették a pim-pam álmot az unokák, akik mindenkit megelőzve túrták fel a bokrokat, dugták fejüket a bűzös konténerekbe, és másztak fára, hátha Pim-pamnak szárny nőtt, és fészket rakott.
Pim-pam sokáig utazott, rázkódva egy levegőtlen vacokban, távol mindettől a nyüzsgéstől. Itt senki nem szerette,mert itt senkit nem szerettek, és tompán szuszogva lett egyre erőtlenebb, fáradtabb ebben a borzalmasan szokatlan magányban. Végtelen zötykölődés után megállt az autó, és fölcsapódott a csomagtartó teteje, ami kettévágta kis életének perceit, durva és szutykos kezek kikapták, és bedobták egy ketrecbe. Ahogy nagyot nyekkent, felsikoltott fájdalmában és szégyenében, azután elsötétedett előtte a világ.
-Hoztatok dögöt, basszátokmegakurvaanyátok?
-Mit gondoltál bazdmeg, a rohadtgeci életbe! Az egyik trotyli megint kint hagyta a korcsát...ha nem figyelt, hát így járt...ez a szemét patkány jó lesz Bakelitnek vacsira.
Bakelit felröffent. Aludt, de a nevére álmában is helyeslően hörgött, bugyborékolt szutykos nyála, aztán nem figyelt, megszokta, hogy tisztelettel beszélnek róla. Ő volt itt a lényeges, a középpont. Éhesen hortyogott, várva a minden este szokásos véres parádét, amint szolgái a harcra felkészítendő, gyönge, reszkető állatot hajítottak elé, akit azután fél perc alatt véresre szaggatott, sőt, fel is zabálta annak cafatait, a személyzet lelkes ,őrjöngő helyeslésétől kísérve.
Pim-pam szépet álmodott, sebeit feledve,sorsáról mit sem tudva, mintha kikapcsolt volna benne valami, ami lezárja a valóság zavaró ingereit egy annál igazabb világot nyitva meg. Ám amikor a grabancánál megragadták felsajogtak kopott ízületei, és sírva fakadt a méltatlan bánásmódtól.Kicsiny lelke csak csudálkozott, nem értette, miért is bántják őt.
A durva ököl rávágott a bundás feje búbjára, és odavágta a kennel oldalához. Pim-pam utolsó ereje, mint a villám csapott szét izmaiban, döbbenten és a felháborodottan hörgött egyre hangosabban, és amit már régóta tett, vicsorgott a haragtól, és ugatott, mint egy alul méretezett öreg hölgy, akit meglöktek az utcán, amint éppen a boldog békeidőkre emlékezik.....és ekkor valami borzalmas csapott az orrába, nem ököl, hanem szag, ami keményebb volt minden ütésnél...kutya szaga volt, de nem testvéré, hanem olyan húsból összetákolt gépezeté, akinek nincsen helye a kutyák között. Bűzös, mintha klórt öntöttek volna egy okádék dögkútba, vagy azoknak a kipárolgása, akiket soha nem szeretett senki sem, és csak gyűlöletcseppeket izzadtak. De ez nem emberé volt, úristen, hanem egy kutyáé, aki böhöm kolosszusként közeledett, minden sietség nélkül. Csak a gyilkolásra termett, arra koncentráló szívtelen szörnyeteg förtelmes büdöse, pokoli lényének szikrája az ölés volt, ez rángatta testének idegeit hogy hatalmas izmait megmozdítsa, és éltesse, fenntartsa.
Körben röhögtek a szuvas hangok. Szították ezt a tüzet, és hergelték Bakelitet, aki komótosan araszolt áldozata felé, hogy annak rettegése tegye ízletesebbé az est szörnyű élvezetét.
Pim-pam megfeszítette magát, és hol vonyított, hol pedig morgott, nyögdécselte, kántálta, vicsorogta magatehetetlen dühében a kutyaszavakat- Olyan jó volt élni! Nagyon szerettelek, te drága, egyetlen enyém élet! És most, hogy itt vagyok a veszedelemben, amit el képzelni sem tudtam sohasem, nagyon, nagyon, nagyon félek! De most, ha itt vagyok, harcolni fogok, mert én kutya vagyok ám! Harcolni fogok érted, Géza gazdi, meg a mamámért is, aki csak egy szőrpamacs volt, és olyan picinke időt töltöttünk együtt, hogy már nem is emlékszem, csak azokra a jó ízű emlőkre amiből azt a fantasztikus zaftot nyeltem, és a tesóim szagára! Ó, azok a szagok, amiket én, én szagoltam! Belőlük lettem és belőlük,általam lett a világmindenség! Bizonyám, a Vasútállomás, a Liget utca, meg mindenki, az öregek és a gyerekek, igen, akiket te gonosz kutyagép soha nem ismerhetsz meg, mert te soha nem kaptál szeretetet!-
És amit még soha nem látott ez az gyalázatos gyülevész banda, most megtörtént! Az áldozatul odavetett, kiröhögött kicsi kutya támadt, nekiugrott a böhöm gyilkosának!
Az is megtorpant. Kényelmessé vált benne az ölés szelleme, nem várta, hogy valaki ne rettegjen tőle a pusztulásig, és szégyenszemre most ő vinnyant fel, ahogy Pim-pam az ő orrába mart.
Elnémult minden! Oly boldog volt a világ idejében ez a hajszálnyi szünet, amiben a jóság és bátorság győztek a rettenet felett. Mintha középre ért volna a sors, hogy megpihenjen, aztán folytassa kegyetlen útját.
Mert Bakelit egyetlen morrantással félresöpörte a kiskutya rohamát, és irgalmatlanul ránehézkedett mancsával a hanyatt vágódó Pim-pamra, aki most már tehetetlenül nyögdécselt csak, már nem is lélegezve, egyre távolodó emlékként sírva el már csak kicsi, múló testként, szétszakadó belső szervei, repedő bőrén kiserkenő vére gyötrelmét...és ekkor....
Csak egy sercintést, rögvest éktelen ordítást hallott és ahogy még odapislantott a könnyei közül, igen, ott állt a bősz Tamariszkusz Géza, éppen az egyik gazember lelketlen szemét égette ki a bedes szigárral, és egy erőteljes mozdulattal félre is penderítette az üres szemgödrét markolászó gonosztevőt. De ott volt Kinga közösképviselőnéni is, és elég volt egyetlen irtózatos rúgása, hogy leterítsen két jókora kopasz zsiványt. Nem hiányoztak Némethyék sem, szélvész démonokként hadonászva, görbe ujjuk fájdalmas erővel görcsölte körül a konyhakést, sodrófát. Övükben ott meredezett az egész eszcájg. Rónaszéki néni pedig a járókerettel csapott szét, tört csontot és tépett húst. Felhevülten visított, ugrált nyomorát feledve táncolt, kergette a jajgató banditákat. Szabó bácsi, mint a csákány nagymestere hasította a sötét koponyákat, no meg az öreg Tunyogi, aki vastag kabátjában botladozott, ujjával fenyegetőzve-Megálljatok csak, gazemberek, megálljatok!!
És íme, futott, menekült támolyogva, vérzőn ugrándozva, nyivákolva minden mocskos alak, amerre a szem ellátott! Mint az irányításukat veszített zombik, rángatózó testekként szaladtak céltalan. A Liget utcai unokák kacagva, csúzlival lődözték a gyáva férgeket, akik félelmükben már csak sipákoltak, csak el onnan, ahol még az imént ők remélték a halál győzelmét. Mindenki ott volt! Margócska és az egész kocsma! Ott volt az Öreg Ászok színe, java, menteni a kutyuskát, aki nemcsak egy kutya volt, hanem az ő életüknek java, része, teljessége.
És amikor mindennek vége volt, gyöngéd kezek fogták meg a már nem mozduló vénséges kutyust, cirogatták, vigasztalták, becézgették. Ráncos, öreg, dolgos kezek voltak ezek, májfoltosak, bütykösek és reumától görbék, de sugárzott belőlük a jóság. No, meg finom kis gyermek ujjak, gyurmából világot teremtők.
Ó, be szépet álmodott Pim-pam, a kutyuska, amíg emelkedett ebben az ölelésben....ezek lettek az ő szárnyai.
.jpg)
bambult és továb-
lásom, ajkamon sebem, sebemben magam.
