Dolce vita

1.

Kukacka mászott a nyakamon. Szőre birizgálta bőrömet. Úgy

hullott alá a levelekről, és rajtam kívül senki se fogta meg, tud-

ta e, hova igyekszik, nem tudom, de hopp, túlaraszolt a peremen. Most itt csiklandoz a gallérom alatt, és szemecskéivel fürkészi távolságát a holdnak....ám közben még

ott vagyok én. Ha elindul ama úton,  a nyakamon,ki tudja, nem ér e véget, mielőtt körbe érne? És én persze hagyom, mert

imádom a piciny férget, aki lám, hozzám csatlakozott, és része lett sor-

somnak, nekem sorsolták az istenek....húha, micsoda ajándék! Szépsége,

mint a drágakő, pompás zöldben harsog, és dagadt kis testén úgy mered-

nek szőrei, ahogy püspökön a lila reverenda gyűrődve libeg. Sárga szeme napocska,

és a végin bizony figyelemre méltó tüske mered.
Meg-megállt, éreztem, hideg volt,nem forró, nőként nem kellene soha, bár kövér volt, kedves és ostoba, ment, elindult körbe kusza szőrzetem kínálta neki történetet, ha majd

onokáinak legendát szőne, hogyan juthatott a megismeréshez ő el.

Én lehetek majd a pálya, aki által szatoriban lehetett része, az egész, akit felismert ő, egy szép napon, mélybe hullása alkalmával.

Kész lesz e majd, azt én nem tudhatom, de egyben biztos lehetek: ha egy rigócsőr föl nem csippenti a büdöst, pillangóként röppen majd föl

egy lobbanó hajnalon. Kiteljesedve így, tőlem függetlenül,

léte.

2.

Közben körmöm alá gyűrődött a ragacs,kapartam én, nyelvet kiöltve, küszködve a bágyadt esőcseppek alatt,  ha három

egyforma forma kerül elém, enyém lehet a főnyeremény, ezt reméltem epedve, véletlen súrolta csak karom, rám bambult és továb-

billegett a fény zöld drágakő szemű hercegnője, sántán ballagott, támasza a kerítés vasa, jobbjában üveget szorongatott, csöppent a lötty, savanyún ugrott a mélybe, a tűsarok alatt összegyűlt mérge a 

Léthe

vízével, ebből kortyolt néhány trendi szent,

azután a világnak megváltást üzent, remélve, hogy

ez az.