égtiszta kék szemedben, kisfiam, látomása a dúlt haragnak, ami tükrét csöndes tavadnak, nem félek, nem  háborgathatja sosem. Amiben, hiszem, egyezünk, nem forradalmak összefacsart szívű menyegzője, vér és pocsolyai itatta révület, szervezett fosztogatói egy jobb sorsra érdemes civilizációnak(senki nem mondta, mit válasszunk, a szabad akarat üdve akár a pokolba is vezet, és jó, ám úgy legyen)amelynek egyetlen, ám de végzetes tévedése az volt,hogy kívül helyezte önmagán a megújulás lehetőségét, és beléveszett eszközeibe úgy, hogy azok uralmából csak azok pusztulása vonhat újabb hidat, ha  végül is elérkezünk szakadékához korszakunknak, prófétál ám annyi hű varázsló, akik bivalyon vágtattak át sztyeppén, prérin, szavannán, nos khilkorjai lettünk teremtményeinknek, velük omlunk kvarcpelyheinkre.
Sokat gondolkodom azon, veletek, mi lesz?

Kis tündérem, leánykám, tündér vad táncod hogyan szelidithetné meg a gyilkolásra nemzett és nevelt tömeget?
Milyen élő halott, lelketlen gyülekezet hitvallása az, amelyben úgy vetnek véget minden mesének, hogy koponyánkból majd  energiaitalban oldott elektronikus információt szürcsölnének majd az üres atomok szentjei?
Ölnek, fosztogatnak, basznak, és a fölülről irányított zabra uralma,(ki tudja, a bandát milyen módon üzemeltetik és irányítják, éppen azok, akik most sápítoznak, és rendet ígérnek),mely zavart és félelmet szaporít, így kábítanák tovább Európát és feledik, kincses városból jött királynője, aki

menyegzőjét nem akárkivel ünnepelte ám!
De mivé lett?

Hivatalnokai számon kérik életem méreteit és mint az idióta óriás szabdalja szabványra testem, értelmem, hitem, szerelmem.
Pénz, hús és zsír csillog, a sercegő parázsban ócska bútorok pokla, szenesedő bőr szaga, és ponyvahős, hazug politikusok kurjongatják az új rendet, vonnak felelősségre  beteg elmét, aminek ők maguk szerkesztették megannyi változatát.

Úgy múlik el világunk, meddőn és feledésre ítélve, ahogy fáink gyümölcsei leszedetlen poshadnak.
De hagyjuk most, hagyjuk mégis buzogni szívünk kérdéseit! Hiába az életünkbe oltott láng? Halálunk a téboly arénájában, hol egymást tépi minden általunk teremtett őrület,  csaléteknek ott a fejlődés öreg cédája, petyhüdt mellén feketednek a vastag erek, halálunk miért is lenne hiábavaló?
 

Belőlünk fakadt gyermekeink tiszta, erős, vad tánca már nem nekünk ígér új életet.