Neurohormon

szendvicsember motyogott a Hadik előtt,
receptorain pattogott a délelőtt, poros galambok
búgták körbe, testét eltakarta a hirdetett megoldás, homlokára
tapadt fekete tincse, kincse meddőn csillogott, nem kellett, nem vonzott
nem taszított, csak ült ott, mint a törés két minta között a szellős
gondolatok műtermében. -Rózsaszín pólóba bújt
piros álmok, mint süteményen a vérnarancsszeletek, a latte macchiato forró
csókjába bújva el, senkit se láttam ott látni, senkit se éreztem szeretni. Ócskán, kifestve ücsörögtek ott az üresek-
De látszott mégis arcán az aggodalom!
Ó, mi lesz, ha tábla nélkül kell viselni tovább testét, és a nyomorúság, ami barna fogával cuppog, és szakadt kardigánjába öleli őt, nem egyensúlyozza ki többet ha csipás szemében összeereszkednek a könnyek, és föltápászkodva....majd.... veszítve támaszát, az ideológiát, és a fentről szórt igéket, nekiront bűnöző parazitáinak, akik országházakban és templomokban ronggyá szaggatják minden reményünk, belőlünk lopva még a lélegzetet is.Görénykurzus!... Szabódunk, ténleg.