Fényszületés

1.

Te.

2.

A kő  ízét nyelvemen akkor éreztem, amikor a Ferencesek terén felbugyogtam az aluljáróból, kívülre pozicionálták magukat gondolataim, magam bévül maradék, maradéka magomnak, ma, nem tegnap, hanem

most, mindig,

és nem egyedül.

Körül, a sistergő háromrétegű anyagrengetegben, melyben hullámzón alakultak a testek, a szecesszió kacskaringós, mifene pompás polgár házai  és templomok között,na, szóval, hogyan sűrűsödött és oldódott egyben a forma, gondolatokból, csillagok porából, a maguk körül pulzáló atomokból, kapcsolódtak és váltak el megint, mint a végtelen vízek cseppjei, egy bődületesen fenséges örök változásban, amelyben külön-külön is minden egy..hijnye, olyan fontos volt minden mozdulat!

Lelassúdtak a pillerezgések, mi eddig zsongott, körberajzolt mozdulatokkal, ahogy a festményeken szokás, kontúrozva és plasztikusan, ám mégis látva látni, mily erők által leend, ott,

úgy,

hogy egy állandó Idő burkában az a számtalan csepp hogyan lazul és kötődik, születik és múlik el....csak amíg lélegeztem ám, valami olyan suhintott nyakon, ami régóta késik, talán egy angyali pofon, de nem az a görény, filteres ezoangyalkák, hanem olyan, aki nem kér, és nem tud semmit rólad, belőled, nem is tart számon, csak ugrált fönn a panelházak tetején , peremén a szédületnek, hol a pusztulás a húsé, ám a szárnyalás energiavilágában följebb és följebb visz majd ám utad!
Na, nem bontakozott ki bennem a semmi virága,  mellkasom alakult át napfényű kővé. Kalcittá, zöld fonallal belefirkálva valami más mondanivalója is az életemnek, amit eddig még nem tudtam.

Most se tudtam meg, de

vele együtt született meg minden ember  tündökletes köve ott, a minutumban.

3.

Íme, leírtam nehezen, közben

csekkjeim töltögetem, áldjon

meg az Isten!

Ott, lenni megint, ahol a Ferencesek terében léptem, és a hídon átsuhogó viharra pattanni!

Az volna jó.