1.

Melléfeküdtem a végtelen történetnek, és azóta csak a  nevét keresem. Ujjaim bebújtak rejtekébe, tapogatták kincseit, és a szívem, hol gümőként tobzódik önmaga árnyékában a szellem iszkra, belőve nyújtózik ezerbillió élet nedvében, kicsiny kezecskében coltja a sorsnak, és röhög szuvasosan, bukott angyalka, ó, mond csak, mire ébredsz, ugye nem leszel-na, hogy elejét vegyem a szónak, mi omlik, mint vére Istennek, kedvére való, ha az Úr szeppukuban nyög fel, segítőire támaszkodva liheg, és veres szemekkel sziszegi búsan, ó, mit rontottam el, hát igen....

A nevedet akarom, és nem az emlékedet. Befogadlak, mint sötétséget a Világosság, és veled fogok bújni összekarcolt tűzfalak mögé, ahol a talajba süppedt öntöttvas motorra tekeredett az Ige, állatok odvában összefonódni, mint kelta oszlopon az Idő minden nézete, veled lenni egy.

a komolyság gyümölcse növekszik lelkemben, egészében azt nem értem, mikor van ideje a szónak, amelyben a halál amelyben életté nyújtózkodunk szerelemmel egyesül.

Szeretnék a szök-

őkút mellett úgy elheveredni, hogy senki nem figyel isteniségemre, csak szeret, mint te, és amikor a nevemen szólítasz fontos vagyok, tudom, abban az állapotomban, amiben most vagyok, mert nélkülem sem te nem lennél, sem a Föld, sem pedig az Egek. Mint a rózsa testvériségében, elfogadni úgy a másikat, hogy dicső legyen egyszeri szépséges emberségében, sokkal fontosabb, mint az istenek, mert nekik nincs, nekünk viszont van igaz szavunk, amelyben az Isten nyilatkozik meg.

2.

Már  elengedtem kezedet. Szemedben őrizlek, látom veled, hogyan pusztulnak világok, és

hogyan születik új történet, hogyan ölel körbe történet történetet,  öleli mint kezem a derekadat.