Nem találok új szavakat...csak a régire hagyatkozhatom. Hogyan formázhatnám újra a mindenséget, nem tudom. Elővenni a bevált receptet, együtt rezegni a többivel, ugyanazon a síkon, síkban, a bölcsesség velejét szopogatva. Kedvesnek lenni, meghalni. Tökmaghéjat köpköd Elvira. A piaci büfé mellett a lépcsőn, vastag combja kitárva, begyürve rá a fehér kötény, farmernadrágján kecsap pötty. Húsos vádlija megfeszül, az epillátor szép munkát végzett, kitágulva ugyan a tüszők, bennük megragad a konyha piszka. Verzober oldalast rendel. Elvira föltápászkodik, elnyomja a cigarettát, beveti magát a kicsi helyiségbe, ahol oldalazva fér el csak el, tekintélyes és izgatóan himbálózó keblei szűkre szabják a járható utat. Csak az, ami ő.
Neked csinálom? Nem tudom. Magamnak inkább. Együtt eszem a többivel, sovány a kenyéren a krém, csakúgy, ahogy életem is megfosztatott attól a kenyőcstől, ami könnyűvé teszi a fogaskerekek forgását.

Semmi baj nem lenne, ha nem várnák el tőled azt, hogy velük együtt cuppogj. Kedvencem, amikor zen buddhista szöveget nyomnak egy mondatban: Ne válassz! Magam előtt láttam valamelyik dagadt buddhafit, amint fetrengett a röhögéstől. Ez a kis mondatocska tizenöt lelkes hívnek tetszett, csak úgy csődültek, ahogy csöppent a méz, csücsörítették csecse ajkuk, és ...nem választottak...
Olybá tetszik nekem, van a az egészben egy olyan ledér álom, ami meglebbentette szoknyácskáját előttünk, mi pedig gyülekeztünk, és meredő, feszülő farokkal kutattuk a combok rejtekét.
Biztos vagyok a tanítás igazságában, de nem vagyok biztos végelegességében. Bármi, amivel találkoztam, és vonzotta ezt, egyenértékű volt vele, különbséget még csak sejdíteni sem lehetett, egyetlen egy kivétellel. Tisztában volt mulandóságával. Ilyet tanítás még nem tett, elárulta önmagát, és ez váljon javára, de az valami borzalom, a röhögés és a fájdalomtól sivalkodó tragédia között ingázik hitem, ahogy fölkentek magyarázzák, hirdetik, kívülállóknak azt, amit elvetnek.
Magam által tapasztalom, és nehezen megfogalmazható. Nem is jó szó ez erre, nem a megfogalmazás a lényeges, hanem a dimenzióváltás. Egészen más rétegét kell befogni a létezésnek ahhoz, hogy rálátni tudjak a valóságnak arra az értékre,ami meghaladja az eddig tapasztalhatót. Ez nem az érzékelés minőségén múlik, hanem az érzékelhetőn túl, egész lénnyel való éberséget, amelyben nem csupán meghal minden eddigi kötődés, kapcsolat, összetartó erő-ez lenne ama agyontapicskolt sivatag-hanem túllépve mindezen, egy olyan térbe érhetsz, amely maga tartalmával itatja át a megnyilvánultságot.
Nos, az Idő állandó.
Egy olyan Kozmoszt érdemes magunkban földeríteni, amit Tolle Mostnak, Rijckenborgh szellemszikrának(micsoda blőd, és micsoda egyértelmű megnevezése egy olyan világmindenségben, amelyet őrizünk, és amely őriz minket. Lin Csi Mozdulatnak Mozgatónak nevezi, máshol ez a Tengely, amely a kereket forgatja. Mi ez a kerék, a személy tere, a mikrokozmosz, múlhatatlan, és örök, ugyanakkor mindig változó?
Ez az, amelyben múlni tapasztaljuk az időt. A Tengely körül való forgás egy örök rendszerben a mulandóság érzetét kelti, ám maga a rendszer nem múlik el, szerkezete ugyanaz. Miközben állandóan megújul, energiája cserélődik, áramlik, ahogy a tenger cseppjei múlnak el, mégis megmarad a tenger.
Istenben lenni, azt jelenti, hogy a meghalás többet ad, mint adhat minden pillanata a létünknek, amelyben atomi részecskékhez ragaszkodunk, ahelyett, hogy az egészre ügyelnénk.
Honnan érthető meg ez az egész?

Az állandóságból.A középponttól, ez tudati elvünk, olyan legfőbb szakrális székhely, aminek szervező képessége éltet és tart fenn mindent.
A saját magam szakrális centruma a világmindenség szakrális centruma.

Ami Istenként, a világ szakrális centrumaként a Mindenható, Omnipotens, az általam ölt testet. Bennem és énáltalam újul meg. Ez nem egyszeri történet, hanem a történés, a teremtés folyamata, amelyben létezésünk lényeget nyer.
Ez az alkotó, megújuló és önmagát tökéletes töretlenségben meghaladó, dicsőségről dicsőségre fejlődő Isten a mi Terünk.
Amely az Örökkévalóságból nyitja meg önmagát minden formának és létezőnek.

Verzober és Elvira zsíros násza fröcsögött ugyan, mégis  szent lett gyümölcse. Ott, ahol a sziklák ölelik körül a hegyet, és a vaskos sváb borászok háza még mindig tekintéllyel uralja a magasba húzott kémények, és rozsdás udvarok tömegét, kisisten fogant a posta melletti piac büféjében.