Anzix

Szenvedi, lám, szívem a zenebonát!

Csupa csend lennék inkább!

A lugas árnyékában bólogatva mélán,

a megtalált mondat fölött,

könnycsepp, gyönge ránc a száj sarkában. Veres orromon átlüktetnek a lila erek. Az éretlen, kemény szőlőszemeken esőcseppek csusszannak a mélybe, megannyi tükrös, szétfröccsenő mindenség, fehér, kövér kakasaim a pad szélére csücsülve hunyorognak.
Alkonyodik már,

a pergő festékpikkelyek pora nedvesen gyűlik a puha fűben, mint

testünk megannyi darabkája, mi pedig,

ha dalunk szakad, kedves, szünetté olvadva a Létben, pihenésképpen, formát fonunk  a hullámok rezdüléséből

megint.