A szelíd

gesztenyefák a vár alatt, mint éjszakában a nap, szín sehol a kövek között, képeden átfúj a szél, ami marad, a betűtlen elmélkedés, nyugalom, szívem a ládában, angyalom. Szárazföldeden megnyugszik majd homlokom, bolygó lelkem a hullámokon. Csóró vagyok, szerelmem, anyagom hibádzik ebben a nagy összefüggésben, ártatlan vagyok, bevállalom, amit elemelek a valóságból, csak üzenet, annak akinek ébredek. Szépséged, mint az ikonok éke, mint a bordélyok fénye, barna bőröd bársony, galambom, balkániából csiszolt gyöngy, te, míg eltartasz jó szóval, simogatással, élek, éhen halok, ha nem láthatlak téged, macska surran be  az ablakon. Itt, az arab üzletben, hol olcsó talkban kötnek össze hét világot, a gagyi Királyban, nyüzsög a tömbtúrista, nem magyar, mennyi angyal szorult itt a létbe, mint féreg a fába, mint a pityeri lélek a matériába, ott, a nagy templomnál csúnya szabadkőműves banda, mint bigott kelemenek élő magot tettek meg jelképnek, házuk még a nem létre érett...lennél asszonyom, kit feláldozhatok, hogy épüljön váram a végességbe, az égbe, igét mérnek itt, a cserpákból buggyan a sűrű velő, csapja fánglival a világ ellen esküvő, a merő erő, á...én mégse bántanálak...mondd csak, mi végre lenne is ez a  minden itt nélküled, csupa kövekkel és várakkal tele, semmi lélek? A szilárd hatalom, meddig állna szép szavad nélkül, angyalom?

Megittam kávémat, megyek, szalad a pincér, nem fizetek, nyelvemen dal bizsereg, nincsen messze semmise.