sikkesen siklom, süvít szele köröttem a káosznak.

micsoda zűr ez!

De!

Nem zavar.

Bomlok, mint katár a szoláriumban, átalakulás után.
Csak a teste!
Sok a szorgalmas és elvhű, álnok fura úr, ki tilt, és ragaszt ugrál

temetetlen még(pedig sorsuk nem terem egyebet rögnél!), s tetemem

sem én temetem.
Terhemre lenne, hagyom,hadd dagassza  gáz, mint a dunnát a cug.

Szeretem félelmem. Benne ölelkezem.

Egy vagyok a rettegéssel, és mint olyan, a kádban fojtogatom

magam, olykor pedig kisgépeket hajigálok az olívás habfürdőbe, esztergát, mákdarálót,

lélekemelőt.

Közelítek csillag önmagamhoz, vibrálok, búgok, és egy darabban, oszthatatlan vagyok,súlyosabb a Földnél, amit magamhoz vonzva tartok egyensúlyban, a többi csak szándék, képzet, akarat.

Ha kotorék eb lennék, minden lukba utánad osonnék én.