Óóóó, Gnózis, sallalla

1.

Prolog

Férfiúról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele  bolygott.
Talán önmagamról.
Bolygóktól és csillagoktól űzve, pislogtam, mint a kiöntött ürge,  tapadtam a sors kiglancolt típusaira.
Ó, megannyi fura úr ők,  előlük és velük menekültem.
Futottam, hittem várnak  a lefátyolozott arcú istenek, akik nincsenek.
Tudtam Penelope megcsal.
Tudtam, tudtam, és megfogadtam,  lenyilazom majd egy
üszkös hajnalon hűtelen ebem ronggyá tépett teteme felett.

Sírtam, ahogy hajónk lecsusszant a fövenyről,
és én csak égő szemmel bámultam a kort, mely égett, és nemzet süllyedt el
a lángok között, valamint  a szalonna is odalett.
Lettünk mi, hogy emlékezzünk arra, amit elpusztítattak velünk..bassza meg,
ez már a történelmi távlat, had jussanak ide vissza majd a piramisban kaparók.
Na, szóval, férfiúrólszóljnékemmúzssatöbbisatöbbi, igen.
Blablablala, blablalala,
blablalla.

2.
Deus ex machina

Belehúzódtam önmagamba, ernyedt izmokkal lazultam.
Alattam recsegett motorom, vitt oda, ahol meg kell oldanom,
és hírt kell átadnom,meg még valamit elmondanom, amit nem mondhatok
el senkinek.
Fröcsögtek rám a böhönye buszok, kéken lökték rám a sarat.
Tarisznyámban messzi földek kincseit cipelve óvtam magamat s társaim,
ezer szörnnyel és a kimérával küzdve, föl a hegynek.
Sziklákon gördült velem szemben a szabad akarat.

Hosszan hányódtam habján a isteneknek, vagy egy Isten habja volt az .
Akit nem ismerhetek meg, és éppen teremtett...magam
pedig sodródtam a többi maggal.  Vörösen az izgalomtól lestem, hol hát a pete,
akivel egyesülhetek.
Feldúltam én már szent falú Tróját, hogy vesszen sisteregve az
ősnép, és minden szava az égő nyelvvel el.
Nem mellesleg , és osontam gyűrött lapokkal a nyilvános wécékbe hetyegni,
jó, persze, csak konspiráltam. Sok nép egészült ki ihletemmel, és vallottam egy nemzetet,
azután eszejárását kitanulva megtapasztaltam,  mindegy egy.
Menteni vágytam.
És nőre.
Azon kívül Istenre, akiben lubickoltam még egy
kicsit, ám távol lökött, és én a lökött megfeszültem,
mint a többi dőre, hogy legyek,
bolyongtam hát hűtelenül elhagyottan.
Most fölfelé visz motorom.
Brümmbrümmbrümm, brühühü.
Morog még, még egy kicsit, és majd, ha lebukok valamilyen fehér kőre,
ha álmomból magához sóhajt a metsző vihar ékes fényessége,
éber létbe térek meg.
És magamba húzódva elernyedek, leszek
a legmélyebb és a legmagasabb regiszterek.

/...saját lelkét és társak hazatértét.../

3.