Te vagy

Cickafarok virága alá bújsz, megvert lelkedben

az ütlegek sebei úgy fénylenek, mint nyitott kapuk a sötétségben.
Saját öklöd sújtott, pontosan oda, ahova kell, hű férged araszolt előled,

és most más semmi sem kell, nem kell, nem kell, nem kell ha világodban

körülnézel, és magadba iszod, mint cseppjeit az iszapos Tiszának, halszaga, és korhadt fakéreg íze felszívódik majd szájpadlásod és garatod nyálkahártyáin szétoszlik ízeidbe majd, melyek kisebbek a szöveteid megszőtt  százbilliónyi sejtnél, azok csillagfény gyújtotta molekuláinál, a végtelenség terében maguknak tudatot hasító atomoknál, parányibbak az azokban időtlen távolságba erjedő világok megismerhetetlenségében pompázó eleven ragyogó kövecskéinél,

 ezekből vagy

 Te.

Mindez, amely körülvesz, fényed és annak árnya, ragyogása szívednek, és gyűlölete elméd sivataggá tört szikracseppjeinek, amelyek egymást horzsolva ontják a pokol tüzét és a halott fagyot.

  Te vagy illúzióid ragyogó kertjében az

Élet Fája, belőled, általad, miattad vannak mindenek.

Te vagy önmagad mátrixa, szívedből sóhajtod fel őstudatod, Napod lángjait

okádod, mely kohód izzítja, hogy egyesülhessen azzal a kemencével, melyben

együtt készül el, belőled és belőlünk a megújhodott

Szabadság.

Te vagy a sárkány és az angyal.
Te vagy a világok ura, és teremtője.
Te vagy Káin és Ábel.
Te vagy Ádám és Éva.
Mint kislányod rajzán az isteni tigrisek hercegnőjének jade szeme,

úgy  csillan majd szökőkutunk ligetünkben, hol minden út együvé

torlódik, és emeli magát följebb, dicsőségről dicsőségre.

Az esőben mosakodó aszfalton csoszogva

 igyekszem a híd felé.

Utcazenészek pattogó gitárhúrján

rezdül frekvenciám Uranusz pörge táncában

dobogva.