Hogy mennyivel többet kaphat tőlem Isten!
Mindent, amit elvett tőlem,
a vonzás börtönébe zárta alakom.
A Kálvin téren a fakorlátnak dőltem, és te
cibáltad bordó harisnyádat, bundás bakancsban 
csúszkáltál a havon. Akkor először, és többet nem is láttalak.
Még jó, hogy nem vagyok magyar, így nincsen történelmi emlékezetem sem,
elvész bennem minden, mint a végtelen térben mások akarata.
Ütköznek egymással, csillagrendszerekké alakul anyaguk, de végül is,
forgásuk ideiglenes. Én vagyok az, akiben az örökkévaló pislog bambán a létezésre.
Írhatnám, hogyne, ebből kellene kinőnie az újnak.  Majd,
mint megannyi bumfordi, szaros kaliban,ószövetséggé gyúrja a jövendő faj, genezisem.
A templom előtt, a téren, fény árnyéka fagyott a kőre.