A lágyékod hamva
oly fehér, mint a hó a gombapincékre telepedett fák alatt.
Csodállak, olyan eszenciaként pezsegsz sorsomból elő,

amit alkimista nem kortyolhat, míg fóliánsok között matat.
Hogy végsőre tisztul a tudat, jelenése a hús test.

Az erő szikrázik minden tagodon istennő, mivé alakul minden finomabb,

ám önmagában meddő szféra. Bukik a világ, hogy legyen.Önmagánál  alább üzen,

így jut el hozzám: amit itt lenn látok onnan érkezett, ahol nincsen magasabb

magyarázata a létnek.

A széknek nincsen szék tevékenysége,  a Nap lüktetése éltet mindent,személytelen,
mint te, legkedvesebb képem. Körülöttem benső bolygóm, bent én vagyok az üreg.
Parázhat hát a hajléktalan jog, itt rá nincsen magyarázat. Csak ott, ahol nem építesz házat.