Piros sapkát húztam, arcomra csapott a hideg.Eltakarta a folyót, és  a hidakra fonta magát a köd.
Medici maffia kergetett, szentjük kereszttel figyelmeztetett, engem,antineoantináci fördületre lihegni.
Szívemben pattogott az őrület, mint középen a labda,
nem voltam rest a jeges szennybe vetni magam.

Szóba bút csentem ott, ahol kattogna
minden korok pityuja, kelepelne az uzi,
már annyi gondolattal teli a slozi,
mégis nem unalmas egymásra mutogatni.
Hogyan magyarázzam el Neked, hogy ott,
ahol békét pislant a téged tükröző szem, mögötte ugrana már az utolsó hadsereg?
És nem a test mögül, nem, maga előtt tolja árnyait, a megvásárolható békét és rabló kamattal beoltott szeretetet.
Ahol gyönyörű lányok szénnel kihúzott szeméből gördül a könnyű könny, tömegek tükre, amiben pancsol a történelem, gégémben dagadjon a döbbenet, és szótlanságom legyen az a fegyver, ami megvédhet.
Engem és titeket.
Nincsen ajándékom.
Üres puttonyom, mint a Holt Tenger, mint a meder, amiből kiszáradt az élet.
Mint Sophia, a könyörgő ima előtt, vagyok magam már és semmi se.