Ó,  na, ha már nem leszek én,

és nem szagolok többet az orrommal,

nem csábít  nőnemű hajlat izzadt illata,

leszámolok minden gondommal.

Nem lesz enyém a főnyeremény,
nem rímel minden sorra remény
 ami éltet, a Fény bugyraimba kotor,
"buggyant Ádám, te ász! Hol vagy,
na, hol??"

A küzdelmet és az erőt hagyom.
Rád testálom gyengeségem.
Fegyvertelen ülök egy padon
és lám, leülnek mellém a népek.
Szép látvány, mondhatom!

Ó, ez a szerelmes bús, édes
tangó, csak úgy dobog , mint a legerősebb

izom szövet, nem kell már a hazug szöveg, nem

kopog tompán, mint  az elsüllyedt világ béli kongán,

ugyanaz a monoton hang zúg mindenütt, ahová, csak nézek,
hát lepetézek én


lalala

Nem kell már nekem sem amazon

izom, sem zombi iszony, sem

vagyon, sem adósság, csak

te kellesz nekem, te Végtelen

 Szent Komolyság, nélküled nem

vagyok sem élő, sem holt valóság.

Bruhaha.


Te vagy a csöpp, a gyémánt közepén,

te vagy az idő nélküli kezdet, te

vagy a mindent fenntartó névtelen,

te vagy a véremben az ősök ereje,

te vagy tüdőmben a saját levegőm és

az emberiség közös lélegzete, ó Te,
tetete!

Sőt!

Ott, ahol már nincsen nekem

felszólító levelem, sem pedig identitásom,

ahol sem hóhérként, sem bolondként másnak

a sírját nem ásom, ahol nincsen fölhasználható

másom, ahol nincsen hiányom, sem párom, sem

profán sem szakrális nem vagyok.

Ott

Nem kell ó már nekem Jehova a lélekbirorló,

nem kell a náci ravasz, aki listázza, és ketté

vágja a Mindenséget, mi a rossz, és mi a jó.

Rajta kívül aztán senkise, ő, az aki lezár minden hitet,

és hirdeti az egyetlen tutit, hát kapja be a bika kukit!

Ó, be ám!

Bár csak jönne már az új tavasz,
úgy olvadoznék már, a

te hőkifejtő munkavégzésed eredményeképpen,

te hibátlan konvektor,mint a szutykos latyak
az ablakok alatt.
Ó, hát elolvadok, még sem
sorvadok ám, csak növekedek,

és párolódom szabadon föl hozzád,
Te picinykeóriás,
mindent magába forrasztó
Nap!

(Nem részben, hanem egészben)