Ha mégeccer meglátlak itten, bébi,
nem is galaktikus brokkoli lesz a cím,
hanem brokesz blues!
Ó, igen bébi, yeah, yea, yeah!
Nem, nem brokkoli, vagy babiloni bigtorrent boogie!
Nem, nem, nem, ó, nem, meg nem is
babicsbihály tangó, nem , ha mégeccör itten szemezől!
Ez csak szimpla blues lesz, de nem brokkolis című, bébi!
Hanem brokeszos, mit szólsz ehhez, hm, a galaktikus brokesz
blues, igen, yeah,
ez lesz a címe neki, ennek a bluesnak, de
csakis mijattad ám,
babám!
Nem babra megy itten a blöff,
bunkó bokszos feka kamu ez!
Mélyrűl gyövő nigger zene,
azok meg dinnyét hamóznak, 
nem brokkolit, de galaktikus görögdinnye nem jó, 
legyen inkább brokesz sztem.
Na?
ÓóóÓÓÓóóóó!
Ez a galaktikus brokesz blues, ami, 
úgy kezdődik, mintha galaktikus brokkoli 
lenne, de elment tőle a költő kedve.
Tőled meg a nedve.
Pedig nem is vagy medve, bundás bazi állat,
csak egy csaj, csöcsös, csinos,
és éppen alliterállsz az utamon.
Óh, yeah, igen, yeah, ye, ye, ye, yeeeeeeeeeeee!

Tao Ceti

Persze, az a tíz perc kell!
Leírható, mint adóból
a költség, néhány sor.
Talán valóság,
mintha költemény lenne.
Míg világosodik,  kitéphetem
a bokrok  gyökereit. Hajdan
itt lakó katonák családjai ültettek 
kertet dísznek.
Így szabadulok magam is a gyökérléttől,
csak el innen!
Kacagok, amint tenyerem sebeiből rácsordul
a föltúrt pár négyzetcentiméter gyarmatára
életem minden kincse.
Több, soha nem voltam.
Jó, mondjuk, hogy különválasztható
két rend.Amiben megtörténik ez az egyik.
A másik pedig rásimul emerre, és bennem érik.
Isten parányi piszka,  kagylóban a gyöngy.
Milyen fenséges a hideg reggel üres
kertje most, míg senki nem köszönt!

Hé, hé, mondd mi lesz velem, ha
elfogy majd a lélegzetem?
Nem cuppogok már a sárba,
és nem pirulok nővel teli szoknyát látva.
Imádni se fogok szemet, szájat, arcot, 
és befejezem Istennel a harcot.
Nem fújok rá, ő fúj engem, buborékja
68-tól lettem, és amikor legszivárnyosabb hártya már a kerületem, 
pukkpukkpukk, ennyit mondok csak,  és annyi nekem.Itt,na, ez a negyvenhatodik telem!
A per, amiben sub vagyok, bár masszív, mint a világ, kezdődik velem.
Itt állok, mint a szög a hamuba fagyottan,
de most nem ráncigálom a revolverem,
mint a gyerek, ha magára hagyottan,
önmaga álmaira mered.
Állok veled szemben bíró,
sohasem voltam író,
amit számon kérsz tőlem, 
százezer élet okozata, szívem csomó a tönkben.
Nyöszörgök magomhoz kötötten.
Smith, neordibálj rám!
Ne add maszkod, az nem az én pofám!
Tudod ahány trend szív magába, ezo, tradi,
és szöszmölődik már az ősmagyar lárva,
ami emberi, mindent fölzabálna,
sárga zsírja cseperész, mint a spritiuális fenevész,
te több leszel.
Mennyiséged kitölti burkában a mindenséget.
Így leszel, ostoba birodalom önmagad foglya.
Nem zárhatod ki, amiből lettél.
minden  harapásod Fény, amit lenyeltél.

Faktum, amíg az ágon toporog  a bús madárka,s csillagok hada gyűlik a határba,
ott, hol morog és zsizseg a kozmikus rengeteg,
az óperenciás malac tovatipeg.
Dabadibá, debedeb.

A Lemniszkátában

A duálpárommal aszalt
szilva teát ittunk, ő ült
az asztal egyik oldalán
én pedig a másik felén.
Körülöttünk röpdöstek nyúzott, 
ám boldog szárnyasok, néhány

egymás finom létével eltelve.

Elröpködnék veled...
átszabnám egy kicsit a térképemet!
A sok hepe-hupa, meg a Duna,
no meg a sok duma már
régen átalakításra vár.
Különben is minek ide
ennyi határ!
Így nem vagyok szabad,
csak madárnak néznek.
Verjük szét, édes, ezt a
befülledt  fészket!
Te, bombázó , elröpködnék veled!
Robbantsunk átjárót
a törvények felett!
Minek hatna ránk a fizika?
A sok fika könyvekbe sült.
Csak a szerelem a jó taktika.
Nincs fenn és lenn!
Úgy ahogy te velem,
mindenhol ott vagyok, veled.
A sóhajod az én lélegzetem,
a végtelen sorsa a te életed.

Isten, amikor kiszakított a mennyből,
azaz a mindennel viseltes önmagad,
testet adott neked, én pedig
ráugrottam marcangolva
zsíros  húsodat.
Körbe táncolt minket ezer más
áldozat és gyilkosa,
szerelemmel így teremtett alak.
Üregedbe bújnék a fázós félelem
elől, hogy nem leszel, ha nem terem-
telek újra, nyulam!
És te kacagva szaladsz előlem, örök
áldozatom, így mutatva
meg az utam.

Villongó

1.

Gondoltam
ütemre írok.
Ütöm a taktust,
item a spontán kontaktust
keresem ön lelkemmel.
Kiöntöm lyukából,
mint az ürgét.
Ne sajnálja senki
ázott bőrét, szélhámos
nomád, más mindenségéből
szakított testet,
és festett
hozzá életet.

2.
Reszkessetek!
Elejetek!

...elölelném minden vágyam-mormogott maga elé a klaffogó éjszakában. Az aszfalt tükrében  virultak tündökölve a körút házai. Szemerkélt szüntelenül, és Trunk fölhúzott vállal, a zöld pulóverbe préselődve, reszketve slattyogott a híd felé. Tegnap még mint a levélerezet feszült a fény ünnepére, most görcsös kísértete a tükör világnak. Tegnap ,még átfonták izmait a könnyű kéz simításai, most nyilalló, viszkető seb a bőre. Tegnap még harcosa a keresztesek seregének, most koldusa a hitelezők ámításainak. Tegnap még, és tegnapelőtt...meg sem történt, rebbenő pillanatok. Emlékezett, vörösre mart kezét ökölbe szorítva dugta zsebébe. Minden emlék aztán ezerfelé ágazott, bejárt és ismeretlen utak kalandját bámulta riadt vigyorral, hol sírásra görbült szája, szipogott, vicsorgott és áhítattal némult el.
Megszületett, és az élet, ami bomlott pillanatról pillanatra föltárt lehetőségeinek dimenzióiban egyesült, hogy meghaladva azokat mindig újat ismerjen fel önmaga rejtelmeiből, de akárhány kaput tárt  fel, annyi univerzum mélysége szédítette.
Végül is így toporgott a buszmegállóba húzódva, néha egyik lábáról a másikra egyensúlyozva, táncikált is olykor, megvakargatta a füle tövét, énekelt, és amikor elállt az eső, és elment minden busz, nem várt rajta kívül senki sem, az üres padra heveredett, fölhúzta a térdét és elaludt.
Álmában elölelte minden vágyát, és reggel a város üvöltő ragyogásra ébredt. Bíborlángú láva folyta körbe az omló házakat, a folyó szisszenve szállt föl medréből kiforrva, a tereken a szobrok visszaolvadtak süvítve csapkodó elemükbe, és a világ teremtőjük keblébe gyűlt, mint szívbe a hallgató szerelem.
Trunk aludt tovább.

Fagylalt

Jelentés ár. Nyal.
Értelmez.Meztelen ér.
Föld. Omlás erő.


Nyári napnak alkonyulatánál

További hírek.
Tenyérnyi melegségből
egy éj születik.


Vorticizmus

pontatlanság
óra nélküli suttogás
kávévalóság

1.
Ott a fal időmben,
rajta túl nem haladhatok.
Itt és most halok meg
helyet már nem foglalok.

Szerelem, ami más
lelkéből csókol lélegzetet.
Csak tudattalan rianás,
a tavasz másnak érkezett

2.
Oly váratlan az ima
kényelmetlen igazsága,
ha önmagad csak a kába
szavakat fonod a homályba,
de nem ismered fel: annyi hiába
elsuttogott síró sor annak  sugalma
volt,
akinek fényt magába záró árnyéka
vagy.

3.
Tőle kaptad szabadságod,
tűrhetetlen égi béklyód.
Kaptad? Loptad. Akaratod
repülni soha nem is volt.
Szárnya nélkül az angyalnak
nem csudáltad volna
a szürke toronyházak
koszorúján imbolyogva,
a Duna sötét útján
hány csillag ragyog
az égbe vágyva vissza.

A pelikán éneke arról, hogy máshogyan is lehetett volna

Máshogyan is lehetett volna
Nem gödény lennék, hanem hóbagoly
Nem halásznék a tocsogóban,
nyuszika húsát nyelném  valahol 
csacsacsa

A nyuszi anyu meg csak sírna,
amíg enném a kis nyuszikát
és  egy pelikán Zambéziában 
hörpölgetné a saját tavát.
csacsacsa

Úgy szeretlek én, te égi remény,
ahan, ahan, ahan!
Amíg kémlellek, nem lellek sehol,
pedig ott vagy valahol.
Kellesz, amíg más nem lesz,
akárcsak a nyuszi takarmány
csacsacsa

Nagy Teshow

Kamera kandít bárhova sandítok.
Kamerád, nem Ghandi,
nem is egy numera pislant,
csak megint lekötelez a
kötelező kacsintás.Nem-
zeti ráfizetek, balfék a
tovalöködön, vágányzár,
zűr, sötét lyuk.Gravitáció innen már
ki nem szakad, hiába löködöm.
Mennék má!!!! Mondják, Parszifál megcsinálta.
Mene tekel ufarszin!
Én meg, bakker itt hüppögök a dühhel nyögve, bánva.
Nélkülem ne menjetek el!
Agyamba csucsorít banyaként a felettes,
egyen kabátban jézuska bakter.

Nem érdekel.
Gyere édi kicsi párszim,
csacsogánypille, lukumoné,
arte miss!
Már megjöttek,
értem is.

Illéri

Fel, fel, ti misztészei a Földnek!
Peng agyamban a híd drótja!
Kispál szétjácca történelmi távlataim,
lehemperedem egy kobolddal a hóba.
Ízekben zsong a halkuló illat.
Fú főn, forró hamut szór szemembe.
Endúra ez, nem erodál óda,
gyere, kiscsaj, Eldorádóba!
Blues nyög a napkorongba bújva,
főm fő. Szolgálat, ez de állat!
Szalutál száz lábú fejes.
Jézus a kísértő.
Rátekeredik Magdolnával a botomra.
Aszittem ma nem írok verset.
Az is tao verzió lenne,
lelkemben minden út helyet lelne
Váz nem vagyok, csak vázlat.
Leírás, nem magyarázat.
Végül is egy helyettes dolga
nem nagy. Mintha nem is volna.

Dzsango elszabadul

punnyad a tavi tök
hínár mász a lábomra
bodogácskölyök

1.
Máni fesztávol:
egy bozon. A fesztivál
zérul. Se bumm, se zumm.

2. 
Egyedül. Valóságom
egyenesen arányos
a csoporttudatommal

3.
A koszos villany
kapcsolón százlábú
szalad át. Isten.

4. 
Mikor születtem
a kezemben és volt.
Ügyetlen halál.

égül is

Az ember végül homokos,
szomorú,vizes síkra ér.
A fürdőnadrágja nem fehér.
És a csillagok  körbe-
reznekelték a pici szivét,
mega geci meteoritok.

Kicsit azért izgulok. Lám,
tovaballagok létráján a
zűrnek. Azúr szilánkok
szikráznak pólómra tűzve.
Ez azért nem Üzbegisztán.
Üzve sem vagyok, bár
gizdám, a gaz, gazda Lélek, 
noszogat, és addig lógat
elém álomképet, amíg 
haza nem érek.
Tovább nem élek.
Társadalmilag nem motivált
a tudatom. Habár itten
terpeszt néhány lázár, mind csak
ökörkóró egy nem tom
mér emlegetett ugaron.
Talán említhetnék még 
pár női testtájokot megen,
asse jobb este felé, ha izzadós
brékben ugrál föl a hegyen.
Vagy morálba zúgva vessek véget
a világnak, és a rontó hatalom
ellen prófétáljak?
Árnyékom csak a birodalom.
Áhhh...na megyek,
futtatom a letöltésemet.

Nesztelen ígérete a hiedelemnek, amiben állatai közé vetve a gyeplőt, engedte vonszolni magát, húst mart ugyan, de így lett láthatóbbá a lélek teste. Lángszilánkok bújtak a bőr alól, és szerelemindákkal bogozták körül a társat, aki ragyogva a szenvedély tüzében, szemében szavak teremtette szirmaival az éden száz dimenzióvá ágazó jelenésének, omlott össze az öleléstől.
Trunk Egon megvetően dobta a fanyar recsegéssel roppanó napilapot a hamuval teleszórt szőnyegre. Kisiklott a szitár hangja mögül mosolya és a fehér begóniával ékesített lobbanásban, amelyben megvilágosodva bár, de törve nem, feküdt neki ismét önmaga leépítésének, egyre nagyobb eséllyel osztotta magát semmivé.
Szidalmai szurokbuborékként pattantak szét, mint kölyök szandálja alatt a falu házai előtt surranó járda ragacsa.
Meztelen gyávasága, hogy részt már nem vállalt, de elfogadta a lehetőségét, a tükör szférából kisarjadó házak tapasztásában, forgatta gondolatait, és mérte föl még azokat az éjvadon fraktáljaiként kibugyogó bimbóit és ágas bogas hajtásait az élet fának, mivé alakulhat még szívéből marva sorsot az ország, városa és önmaga. Parázott a számonkéréstől, ehelyett üdvtan celofánba bújt és imádattal borult cinizmusa teremtette khilkorok elé nyögve, hogy majd korokat törölve minapi napszületés óta, saját szívének burkát szakassza, és árassza lávaindulattal a tespedő mezőket, és köreit az emberállat búvóhelyeinek, had eméssze ismét háború, riadalom, bűn a romlott fajzatot.
Eközben elnyomta a cseréptálban az íztelen csikket.
Kakasai fölröppentek a kidöntött fák vaskos, leháncsolt ágaiból szerkesztett kerítésre, és onnan kotyogták a tűz éberségének igéjét. Micsoda kemence a beszéd, amiben összeolvadhat jelenség és áhitat!
Minden lángban áll, szerzetesek!
Sakk.
Mi minden áll lángban?
A türelem lángol, a föld darabok a szőnyegen, a bor a karcos kehelyben, a fekete bogár a háncs lábtörlőn, amint hallgatva az emberi szót, föltartja hátsófelét, mint a skorpió.
Lángban áll a hit. Lángban áll a holnapi boltbamenés. Lángolnak az agyagból kiszaggatott betonoszlopok. Lángban az újra rakott híd. Lángban minden mozdulatod, édes satyrosom, ki megigéz, és szerelemre bíztat a távoli völgyek szagát hordozva, ahol Isten már nem lesheti ki titkaink.
Lángol a hang, és a csend, szisszen a gondolat nélkül igyekvő ima, leborul tűztakaróra és hallgat alázatlángolásban, testetlen ölelésben, amely oly forró, mint kozmosz egyetlen magszembe zárva, magában feszítve ijjá az időt, ami aztán millió és millió és millió kalpa pillanatainak szárnya lesz.
Ha megszabadultál a képzelődéstől, te, aki szabad vagy és nincsen mitől megszabadulnod, csak égned és égned, és égned, szenvedésed a minden egy tudata lesz, és megigazul benned, általad, elérve tökéletességed a soha nem tökéletes, aki teremtményeiben emelkedik dicsőségről dicsőségre.
Kinn a katicabogarak sárga sarat pöfékeltek, Egon testére ragadt sugarak árnyékában kortyolták az izzadtságcseppeket.

/Eugenia Loli/

"Ha egy háromalakú istenséggel van dolgunk, mindig alaposan 
meg kell vizsgálnunk, hogy a háromból melyik kettő - egy." 
KERÉNYI KÁROLY"

Refrén

Veled vagyok egy.
Meghaladja egységünk
összességünket.

maNga

Pupillád nyeli
láng ölelő alakom.
Fény sötétséged.

Mesi Amaterasu

A puha füstbe
bólogat szerelmesen
Athansor. Figyel.

Születés előtti csend

meszelt fal fehér
szaga marja orrlukam
cetli lábamon