Tao Ceti

Persze, az a tíz perc kell!
Leírható, mint adóból
a költség, néhány sor.
Talán valóság,
mintha költemény lenne.
Míg világosodik,  kitéphetem
a bokrok  gyökereit. Hajdan
itt lakó katonák családjai ültettek 
kertet dísznek.
Így szabadulok magam is a gyökérléttől,
csak el innen!
Kacagok, amint tenyerem sebeiből rácsordul
a föltúrt pár négyzetcentiméter gyarmatára
életem minden kincse.
Több, soha nem voltam.
Jó, mondjuk, hogy különválasztható
két rend.Amiben megtörténik ez az egyik.
A másik pedig rásimul emerre, és bennem érik.
Isten parányi piszka,  kagylóban a gyöngy.
Milyen fenséges a hideg reggel üres
kertje most, míg senki nem köszönt!