...elölelném minden vágyam-mormogott maga elé a klaffogó éjszakában. Az aszfalt tükrében  virultak tündökölve a körút házai. Szemerkélt szüntelenül, és Trunk fölhúzott vállal, a zöld pulóverbe préselődve, reszketve slattyogott a híd felé. Tegnap még mint a levélerezet feszült a fény ünnepére, most görcsös kísértete a tükör világnak. Tegnap ,még átfonták izmait a könnyű kéz simításai, most nyilalló, viszkető seb a bőre. Tegnap még harcosa a keresztesek seregének, most koldusa a hitelezők ámításainak. Tegnap még, és tegnapelőtt...meg sem történt, rebbenő pillanatok. Emlékezett, vörösre mart kezét ökölbe szorítva dugta zsebébe. Minden emlék aztán ezerfelé ágazott, bejárt és ismeretlen utak kalandját bámulta riadt vigyorral, hol sírásra görbült szája, szipogott, vicsorgott és áhítattal némult el.
Megszületett, és az élet, ami bomlott pillanatról pillanatra föltárt lehetőségeinek dimenzióiban egyesült, hogy meghaladva azokat mindig újat ismerjen fel önmaga rejtelmeiből, de akárhány kaput tárt  fel, annyi univerzum mélysége szédítette.
Végül is így toporgott a buszmegállóba húzódva, néha egyik lábáról a másikra egyensúlyozva, táncikált is olykor, megvakargatta a füle tövét, énekelt, és amikor elállt az eső, és elment minden busz, nem várt rajta kívül senki sem, az üres padra heveredett, fölhúzta a térdét és elaludt.
Álmában elölelte minden vágyát, és reggel a város üvöltő ragyogásra ébredt. Bíborlángú láva folyta körbe az omló házakat, a folyó szisszenve szállt föl medréből kiforrva, a tereken a szobrok visszaolvadtak süvítve csapkodó elemükbe, és a világ teremtőjük keblébe gyűlt, mint szívbe a hallgató szerelem.
Trunk aludt tovább.