Nesztelen ígérete a hiedelemnek, amiben állatai közé vetve a gyeplőt, engedte vonszolni magát, húst mart ugyan, de így lett láthatóbbá a lélek teste. Lángszilánkok bújtak a bőr alól, és szerelemindákkal bogozták körül a társat, aki ragyogva a szenvedély tüzében, szemében szavak teremtette szirmaival az éden száz dimenzióvá ágazó jelenésének, omlott össze az öleléstől.
Trunk Egon megvetően dobta a fanyar recsegéssel roppanó napilapot a hamuval teleszórt szőnyegre. Kisiklott a szitár hangja mögül mosolya és a fehér begóniával ékesített lobbanásban, amelyben megvilágosodva bár, de törve nem, feküdt neki ismét önmaga leépítésének, egyre nagyobb eséllyel osztotta magát semmivé.
Szidalmai szurokbuborékként pattantak szét, mint kölyök szandálja alatt a falu házai előtt surranó járda ragacsa.
Meztelen gyávasága, hogy részt már nem vállalt, de elfogadta a lehetőségét, a tükör szférából kisarjadó házak tapasztásában, forgatta gondolatait, és mérte föl még azokat az éjvadon fraktáljaiként kibugyogó bimbóit és ágas bogas hajtásait az élet fának, mivé alakulhat még szívéből marva sorsot az ország, városa és önmaga. Parázott a számonkéréstől, ehelyett üdvtan celofánba bújt és imádattal borult cinizmusa teremtette khilkorok elé nyögve, hogy majd korokat törölve minapi napszületés óta, saját szívének burkát szakassza, és árassza lávaindulattal a tespedő mezőket, és köreit az emberállat búvóhelyeinek, had eméssze ismét háború, riadalom, bűn a romlott fajzatot.
Eközben elnyomta a cseréptálban az íztelen csikket.
Kakasai fölröppentek a kidöntött fák vaskos, leháncsolt ágaiból szerkesztett kerítésre, és onnan kotyogták a tűz éberségének igéjét. Micsoda kemence a beszéd, amiben összeolvadhat jelenség és áhitat!
Minden lángban áll, szerzetesek!
Sakk.
Mi minden áll lángban?
A türelem lángol, a föld darabok a szőnyegen, a bor a karcos kehelyben, a fekete bogár a háncs lábtörlőn, amint hallgatva az emberi szót, föltartja hátsófelét, mint a skorpió.
Lángban áll a hit. Lángban áll a holnapi boltbamenés. Lángolnak az agyagból kiszaggatott betonoszlopok. Lángban az újra rakott híd. Lángban minden mozdulatod, édes satyrosom, ki megigéz, és szerelemre bíztat a távoli völgyek szagát hordozva, ahol Isten már nem lesheti ki titkaink.
Lángol a hang, és a csend, szisszen a gondolat nélkül igyekvő ima, leborul tűztakaróra és hallgat alázatlángolásban, testetlen ölelésben, amely oly forró, mint kozmosz egyetlen magszembe zárva, magában feszítve ijjá az időt, ami aztán millió és millió és millió kalpa pillanatainak szárnya lesz.
Ha megszabadultál a képzelődéstől, te, aki szabad vagy és nincsen mitől megszabadulnod, csak égned és égned, és égned, szenvedésed a minden egy tudata lesz, és megigazul benned, általad, elérve tökéletességed a soha nem tökéletes, aki teremtményeiben emelkedik dicsőségről dicsőségre.
Kinn a katicabogarak sárga sarat pöfékeltek, Egon testére ragadt sugarak árnyékában kortyolták az izzadtságcseppeket.

/Eugenia Loli/