"Az igazság szelleme eljött, és megszabadított minket a világ őrületétől. Tükröt hozott nekünk. Belepillantva a Mindenséget látjuk-önmagunk...megmutatja nekünk, hogy két rend létezik: a Fényé-és a sötétségé. A Fény rendje áthatja a sötétség rendjét. Mindazonáltal a sötétség rendje a Fényétől kezdettől fogva el van választva."
Máni

"Abban az időben, amikor a Nap egyensúlyban volt, Kay Chosrou a Grált a Nap felé tartotta. Midőn hatalmas fény esett rá, a világ összes jele és képe megnyilatkozott benne.Amikor a mestertől Jamshid Gráljának magyarázatát hallottam, magam váltam a világ Gráljává, Jam tükrévé. A világ Gráljában, a tükörben , emlékezzenek, ama Grál egy láng, mely minket elemészt."
Suhrawardi

"Reggelre a Raj elfelejtette őrjöngését, de Fletcher nem. – Jonathan, emlékszel, mit mondtál valamikor? Hogy annyira kell szeretni a Rajt, hogy visszatérjünk hozzá és oktassuk?

– Igen.

– Nem értem, hogyan vagy képes szeretni a madárcsőcseléket, amely meg akart ölni.

– De hát Fletcher, nem ezt szeretjük bennük! Persze hogy nem szereted a gyűlöletet és a gonoszságot. Meg kell tanulnod az igazi sirályt látni bennük, a jót mindegyikükben, és segíteni nekik, hogy ők is meglássák magukban. Ezt értem én szereteten. Nagyszerű érzés, ha megleled a nyitját.

Emlékszem például egy vad, fiatal madárra, Fletcher Lynd sirályra. Éppen akkor lett Kitaszított, készen állt rá, hogy életre-halálra megküzdjön a Rajjal, azon volt, hogy pokollá tegye magának a Távoli Szirteket. Ehelyett ma mennyországot épít magának, és az egész Rajt odavezeti.

Fletcher az oktató felé fordult, és a szeme riadtan megrebbent. – Én vezetem? Hogy érted azt, hogy én vezetem? Itt te vagy az oktató. Nem hagyhatsz el bennünket!

– Nem-e? Nem gondolod, hogy lehetnek más rajok is, más Fletcherek, akiknek nagyobb szükségük van oktatóra, mint nektek, akik már úton vagytok a fény felé?

– Én? Jon, én egy egyszerű sirály vagyok, te pedig...

–...a Nagy Sirály Egyetlen Fia, mi? – Jonathan felsóhajtott, és kibámult a tengerre. – Neked már nincs rám szükséged. Neked arra van szükséged, hogy tovább keresd önmagad, mindennap egy kicsit többet fedezz fel belőle, a valódi, korlátlan Fletcher sirályból. Ő a te oktatód. Őt kell megértened, őt kell gyakorolnod.

Egy pillanattal később Jonathan teste fénylőn vibrált a légben, s lassan áttetszővé vált. – Ne hagyd, hogy ostobaságokat suttogjanak rólam, vagy istent csináljanak belőlem. Rendben van, Fletch? Sirály vagyok. Szeretek repülni, ennyi az egész...

– JONATHAN!

– Szegény Fletch. Ne higgy a szemednek. Amit azzal látsz, csupa korlát. Az értelmeddel nézz, ébredj rá arra, amit úgyis tudsz már, és meglátod, hogyan kell repülni.

A fény kihamvadt. Jonatban sirály úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Egy idő múlva Fletcher sirály felerőltette magát a légbe, és ott találta a vadonatúj növendékek egy csoportját. Mind mohón várta az első oktatást.

– Hogy az elején kezdjem – mondta Fletcher lassan –, meg kell értenetek, hogy a sirály a korlátlan szabadság fogalma, a Nagy Sirály képmása, és egész testetek, szárnyvégtől szárnyvégig, nem egyéb, mint a saját gondolatotok.

A fiatal sirályok furcsállva nézték. Nofene, gondolták, ez nem úgy hangzik, mint egy bukfenc-oktatás.

Fletcher sóhajtott egyet, és újrakezdte. – Hm. Hát... na jó – mondta, és tekintetével felmérte őket. – Kezdjük a vízszintes repüléssel. – Egyszerre megértette, hogy barátja valóban semmivel sem volt istenibb, mint akár ő, Fletcher.

Nincs korlát, Jonathan? – gondolta. – Hát akkor nincs messze az idő, amikor én tűnök majd elő a puszta légből a te partodon, és mutatok neked egyet-mást arról, hogyan kell repülni!

És noha igyekezett illően szigorúnak mutatkozni, Fletcher sirály egy pillanatra hirtelen úgy látta növendékeit, amilyenek valóban voltak. A látvány nagyon tetszett neki, el volt tőle ragadtatva. Nincs korlát, Jonathan? – gondolta. És elindult a tudás megszerzésének útján."

/Richard Bach: Jonathan Livingston, a sirály/

"A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors alakítása. – De nem a háttérből a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni. – A cél a tudatosan megtisztított életrend. – Az alap az életszentség. – Létet alapítani. – A létezés minden emberben állandóan és teljes egészében esedékes.

Gilgames

Csak akkor értem
emberségem meg,
ha  csönd piheg szívemben
szerelmesen,
Ráfonódik egyharmadnyi életemre,
és közös egünkbe emelne
mosolyával 

"Gilgamest pedig éppen ez az egyetlen lépés izgatta.

- Mondd, ó, Mester - kérdezte egy nap Samas-súm-iddint -, mikor tanítasz meg egyébre is?

- Mire, ó, Gilgames? - kérdezte gyanakodva a Bölcs.

- Hát, hogy miképpen szállhatnék bárhová, miként közölhetném gondolataimat, akivel akarom, hogyan emelhetnék föl tízszer ezer gun súlyú követ s efféle... - dadogta szégyenlősen.

Samas-súm-iddin hosszan ránézett. Tekintete elviselhetetlen volt. Nagy szemgolyóján kékben játszott a szivárványhártya, pupillája, mint a Tüzes Hegy torka, lángok villóztak benne.

- Mért tanítanálak olyasmire, amit már úgyis tudsz? - kérdezte vastag hangon.

- Hogy én... hogy úgyis tudok... - hebegte tétován Gilgamesünk. - De hiszen sohasem magyaráztad még, ó, Mester!

- Csodálkozom ostobaságodon - korholta Samas-súm-iddin unottan. - Nem tanultad-e, hogy lelked isteni része halhatatlan, mindentudó és mindenható? Nem értetted-e meg, a végtelen kiterjedésű Semmi: maga Anu? Hát mért ne tudnál szállani, ahová akarsz, sőt egyidőben több helyütt is lenni és cselekedni? Mért ne tudnál gondolatokat küldeni tetszésed szerint, sőt tízezer gun súlyú köveket emelni puszta akaratoddal? Vajon van-e lehetetlen Anu előtt? Ismer-e ő időt és teret, valóságot és anyagot meg más efféle nyomorúságos, foszlékony, pillanatonként változó haszontalanságot?

- Nem ismer - bólintott izgatottan Gilgames.

- Hát akkor miért ismersz te, ó, balgatag ifjú? - folytatta ingerülten a Bölcs. - Nevetnem kell rajtad, Gilgames. Nem lakik benned Anu? Nem vagy örökkévaló, mindentudó, mindenható, miként ő? Mire taníthatnálak téged, aki mindent tudsz?

Gilgamesünk maga elé meredt s hallgatott.

- Megtiltom azonban - folytatta a Mester keményen -, hogy kísérletezz. Nem vagy eléggé alázatos. Túlságosan rabja vagy a világnak. Tán az is maradsz. Uralkodni akarsz az embereken. Vigyázz! Hatalmadat nyomban elveszíted, mihelyt élsz vele. Uralkodásod trónjáról a megaláztatás sarába zuhansz, mihelyt uralkodni akarsz. Zűrzavar, nyugtalanság, harc, csalódás, nyomorúság lesz osztályrészed, mihelyt bármi után kinyújtod a kezedet.

Hosszan elgondolkodott, arca bálványszerűen érzéketlenné vált, szeme parázsként izzott. Így üldögélt mozdulatlanul hosszú-hosszú ideig. Gilgames türelmesen várt. Átadta magát a Bölcs arcáról, szeméből áradó könnyű békességnek.

- Még egy és mást kell tanulnod, ó, fiam - folytatta aztán a Mester szelíden. - A következő feladatot hagyom meg neked: képzelj el egy Anunnakit, de oly apróra, oly részletesen, hogy élő valósággá váljék. Idézd meg őt. Jelenjék meg előtted egész félelmetes voltában. Tapintsd, halljad őt, érezd alvilági szagát. S ha megjelent, parancsold meg neki, hogy gyújtson föl egy elhagyott viskót. Nézd a tüzet. Győződj meg lángjáról, füstjéről. Azután jöjj ide, és mondd el, mi történt. Most eredj békével.

Gilgames csodálkozva ismételte magában, amit a Bölcs mondott. Először nem értette. Azután félelem szállta meg. Végül megkeményítette akaratát, fejét fölszegte, s kiment a viskóból.

A kapott föladat azzal kecsegtette Gilgamest, hogy ezúttal valódi, szívdermesztő csodában lesz része. Éspedig olyanban, amit nem a Mester idéz elő, hanem ő maga. Kipróbálhatja végre a saját erejét. Olyan hatalmak fölött válik úrrá, amelyek nem ismernek korlátokat. Szíve csordultig telt izgalommal, mint a szűzé, aki először lép szerelmese ágyához.

Hetedik éve tanult már ekkor Samas-súm-iddin viskójában. Röpke idő, ha az évezredeken át egyre újjászülető Beavatottak mértékével mérjük, de Gilgames számára mégis végtelenül sok, hiszen ez alatt az idő alatt járta meg a világegyetem titkaihoz vezető kanyargó, végtelen utat. Hogy végezetül mégsem lett Beavatott, ámbár közel volt hozzá?... De legyünk türelmesek, tartsunk némi rendet. Gilgamesünk éppen azért rendkívüli jelenség, mert az utolsó lépést nem tette meg. De, újra mondom, legyünk türelmesek. Gilgames sorsáról még sok mondanivalónk lesz.

Éjjel bezárkózott szobájába, s hozzáfogott az Anunnakik egyikének megidézéséhez. Lótuszülésben ült a földön, szemét egy sötét pontra irányozta, elernyesztette minden ízét-porcikáját, míg a tökéletes nyugalom állapotát el nem érte. Apróra ellenőrizte minden tagját, minden szervét. Sorra vette izmait és idegeit. Csak amikor meggyőződött róla, hogy teste a teljes nyugalom és egyensúly állapotában van, fogott hozzá lélegzése csökkentéséhez.

Most sorra kiküszöbölte gondolatait. Ebből a célból egyetlenegy gondolatot választott ki, ezúttal egy ezüstkorsó képét, a többit módszeresen elhessegette. Apróra elgondolta az ezüstkorsó alakját, súlyát, vastagságát, nagyságát, díszeit, de olyan apróra, hogy már-már kézzelfoghatóan állott előtte.

Ez volt az a pillanat, amikor az ezüstkorsót is félre kellett tolnia, s minden figyelmét az Anunnaki elképzelésére irányítania.

Hosszú, fáradságos munka volt. Megszűnt a tér és az idő. Lelke mélyéből egyre világosabb, erőteljesebb alakban merült föl az Anunnaki, a déli égbolt s az Alvilág uralkodó isteneinek egyike.

Hirtelen fölriadt. Szeme rémülten meredt ki üregéből. Minden porcikája reszketett. A szoba fülledt levegőjét szellő járta át, mint amikor valaki belép. Az Anunnaki ott állott Gilgamesünk előtt.

Hogyan soroljuk el e valószínűtlen, testetlen és mégis iszonyatos erőt sugárzó lény vonásait a hitetlenkedő mai ember számára? Hogyan értessük meg, mekkora volt az Anunnaki, amikor nagysága túlnőtt a szobán, a mennyezeten, s mégis belefért a szobába? Hogyan magyarázzuk meg, hogy a szokásos mértékek ezúttal hasznavehetetlenek, noha az alvilági isten valóság volt, kézzelfogható valóság? Hogyan írjuk le rettentő, feketénél is sötétebb alakját, amely mégis sugárzott, mint a kristály, arcát, amely emberi volt, és soha nem hasonlított emberi archoz, szemét, amelynek nem volt színe, s mégis szem volt? Emberi alakhoz hasonló s attól mégis gyökeresen különböző tagjait? Hogyan nesztelen, ámde kemény mozdulatait, roppant és mégis könnyen lebbenő súlyát, úszóhártyátlan ujjain domború, széles körmét, tartásának engedelmes, mégis iszonyú alázatosságát, időtlen arca nyugalmát, ajkán az ádáz mosolyt? Hogyan a nyelvet, amelyen hangtalanul beszélt? Földi fogalmakkal, valóságból merített vonásokkal itt nem élhetünk. Az Anunnaki: lehetetlen valóság volt!

Gilgames szívében rémület, hitetlenség, diadalmámor kavargott egyszerre. Alig tudott uralkodni magán, hogy föl ne ugorjék, el ne fusson. Érezte, minden porcikáját elhagyja a vér. De tudta, ha most elveszti önuralmát, az Anunnaki rárohan s megsemmisíti.

- Üdvözlégy, hogy szolgál az egészséged? - kérdezte az Anunnaki udvariasan. De hangját nem lehetett hallani, mert lelki hang volt.

- Üdvözlégy - susogta Gilgames valóságos emberi hangon. - Te vagy csakugyan, akit hívtam?

- Én vagyok, ó, Gilgames - felelt a vigyorgó isten időtlen nyugalommal.

- Parancsom van számodra, ó, Anunnaki. A város falaitól keletre bozótos, elhanyagolt kert közepén áll egy gazdátlan pálmalevél ház. Ismered?

Az Anunnaki csúfondárosan mosolygott.

- Ez a ház éppen átellenben áll a Csillagtoronnyal. Innen, az egyik teraszról jól oda lehet látni. Várd meg, amíg fölérkezem a teraszra, azután gyújtsd föl a házat. Ha pedig fölgyújtottad, eredj békével az Alvilágba.

- Meglesz - suttogta az Anunnaki, s eltűnt.

Gilgames fölkelt ültéből, megdörzsölte szemét, megtapogatta magát. Nem lehettek kétségei. A megidézett isten csakugyan megjelent. Látta, szinte tapintotta őt, érezte szagát, leheletét, egész földöntúli valóságát. Íme, sikerült! Szíve diadalt dobolt. Nem bírt magával. Gilgames hatalmas! Kicsoda állhatna neki ellen ezután? Van-e kívánsága, ami ne valósulna meg, ha neki úgy tetszik? Van-e király, aki erősebb nála, fegyver, amely foghatná?

De most a tetőre!

Kettesével-hármasával kapta a lépcsőket. Hamar a teraszon termett. Nannar teljes erővel világított, szinte sütött, de Gilgames nem sokat törődött vele. Izgatottan rohant a párkányhoz. Szemét a város falain túl elterülő lapályos vidékre szögezte. Ott sereglettek azok a házak, amelyeket a napról napra duzzadó talajvíz miatt a kertészek elhagytak. Gyorsan szemébe ötlött, amit keresett. Tisztán csillogott Nannar fényében a szelektől megbontott pálmalevél tető.

Meddig várt Gilgames? Egy pillanatig, egy óráig vagy évekig?

Egyszer csak füst gomolygott a kunyhó tetőorma alól. Majd vörös láng csapott ki, mint egy fáklya. Pillanatok múlva teljes erejével égett, lobogott, kanyargott, nyalakodott a láng, gomolygott a sűrű fekete füst. A hűvös éjszakai szél elkapta, megcsavarta, mint mosott ruhát a mosónő, szétrázta, le-lecsapta, szélesen kiteregette, a pálmák s magányos óriás páfrányok ágaira akasztotta. A ház tetőtől alapjáig égett. Halk recsegése idáig hallatszott a csöndben.

Gilgamesünk kővé meredt. Tátott szájjal bámulta a tüzet. Szemét többször is megtörölgette, vajon nem képzelődik-e. Nem ül-e még most is a szobájában, nem álmodja-e az Anunnakit, a teraszt, a Nannar sütötte tájat, a tüzet. Aztán örömében tapsolt, mint egy kisgyermek. Tüdejét teleszívta levegővel, harsányan fölkacagott. Kacagta a világot, a várost, az égő házat, élvezte hatalmát.

Sokáig állt a teraszon, agyában vad tervek kavarogtak. Le kellene égetni egész Szurippakot. Életre kellene támasztani a Szent Út óriásfejeit s belesétáltatni a tengerbe. Teli kellene hordani Utnapistim szobáját válogatott aranykinccsel, drágakővel. Ide kellene rendelni Héát, lefektetni a kőkockákra, halálra ölelni, teleaggatni nyakát, fülét, karját, bokáját sohasem látott ékszerekkel, majd elküldeni örökre. Háromsor-evezős gályát kellene varázsolni a kikötőbe, fedélzetére szállni, s elindulni azokba a távoli országokba, amelyekben annyit utazott. És mit kellene még, mit kellene?

Ismét harsányan, győztesen nevetett. Megvárta, míg a tűz kialszik, azután leballagott a teraszról.

Fejét mélyen lehajtva lépett szobájába, hogy bele ne üsse az alacsonnyá vált szemöldökfába.

Egész éjszaka a csodán elmélkedett. Újra meg újra látta az Anunnakit, de óvatos volt, nem képzelte el olyan apróra, hogy megjelenhetett volna. Samas-súm-iddin csak egy feladattal bízta meg, többet nem merte megidézni az istenszörnyet, Nergál szolgáját.

Másnap elrohant Samas-súm-iddinhez.

Türelmetlenül várt a függöny előtt. Semmi nesz. Mintha a gazda nem is tartózkodott volna a házban. Odakint csak a pálmalevelek között kotorászó szél zörgött. Távol halkan zúgott a város, villogott a tenger, apró fehér felhők úsztak a magasságban.

De csakhamar érezte a függöny mögül sugárzó erőt, s ebből tudta, hogy a Mester odabent van.

Míg várakozott, egyre vakaróznia kellett, a hangyák megint ellepték. Gondolatait nem tudta rendbe szedni. Az árpával, liszttel, datolyával, fügével, hagymával megrakott asztalt nézegette s csodálkozott. Miért él adományokon a Bölcs, hiszen puszta akaratával annyi eledelt tétethetne maga elé, amennyit csak kíván. Miért él datolyán, fügén, hagymán és kenyéren, holott mirszut, almás lepényt is ehetnék, ha már a hús valóban kerülendő? Miért ül magára hagyottan a függöny mögött, holott tetszése szerint választhatna elmélkedésére sokkal szebb helyet, hűvösebbet, tisztábbat, gyönyörködhetnék a legcsodálatosabb táj szépségében? Miért bízza magát alázatos szegény emberek véletlen jóindulatára, adományaira? Egyáltalában, miért mond le minden haszonról, amit a tudománya nyújt? Hiszen nem kellene azért uralomra törnie. Gazdagságot kívánnia. Még csak repülnie, vagy sziklát emelnie sem kellene, ha már mindezt károsnak ítéli. De legalább az élelmét ne várná szeszélyesen térülő-forduló ismeretlen szegényektől...

Samas-súm-iddin függönye meglebbent. A Bölcs, korsóval a kezében, kilépett, hogy vízért menjen. Gilgamesünk föl akart ugrani, vele akart menni, ámde a Bölcs rá sem tekintett. Izmos, egyenes óriás alakja meghajolt az ajtó szemöldökfája előtt, nesztelenül kilépett a házból.

Gilgames szívét keserűség fogta el. Azonban ismervén a Mestert, túltette magát keserű sejtelmein, s türelmesen várt tovább.

A Bölcs visszatért, némi datolyát, hagymát, kenyeret szedett össze, s a függöny mögé ment. Gilgamest észre sem vette.

Újabb kettősórák múltak, akárcsak első ízben. És most is, mint akkor, arra gondolt, hogy a Mester már nem hívja magához, akár el is mehet. Fölcihelődött, nehéz kedvvel fordult ki az ajtón.

Ekkor Samas-súm-iddin érces hangját hallotta:

- Jöjj be, ó, fiam!

Gilgames fürgén visszafordult. Leborult a Bölcs előtt.

- No, hát megjelent az Anunnaki? - kérdezte Samas-súm-iddin a gyékényén ülve s egy füge vérpiros belsejében gyönyörködve. Bekapta a gyümölcsöt, lassan forgatta szájában, szívta ízét, illatát, húsos puhaságát, csorduló levét. Arcán szelíd béke honolt.

- Megjelent, ó, Bölcs! - kiáltotta gyermekes örömmel Gilgamesünk. Öröme többszörös volt. Örült, hogy meg tudta idézni az Anunnakit, hogy a feladat sikeréről dicsekedve beszámolhat, hogy Samas-súm-iddin magához szólította, s hogy részesülhet a füge megevésének látványában.

- Meggyújtotta a házat?

- A ház tövig leégett, ó, Bölcs! Saját szememmel láttam lángját-füstjét. Saját fülemmel hallottam az égő fa recsegését. De hiszen te mindent tudsz! - kiáltotta Gilgames. - Tudod, hogy az Anunnaki eljött, s a ház leégett! Miért kérdezel hát?

A Bölcs mosolyogva bólintott.

- Tudom, ó, fiam, hogyne tudnám. Hiszen mindez olyan egyszerű. De mondd, ó, Gilgames, mi a véleményed, vajon valóság volt-e az Anunnaki meg a ház leégése, vagy csak káprázat? Vajon csakugyan az Alvilágból magából lépett elő kívánságodra a gonosz isten, vagy belőled magadból támadt? Csakugyan égett az a ház, lobogott a lángja, feketéllt a füstje, vagy csak te magad teremtettél égő házat Nannar sugarainál a teraszon? Mondom, fiam, gondolkozz ezen, és felelj.

Gilgamesünket megütötte a kérdés. Hiszen ő maga is gondolt már erre, azért dörzsölte újra és újra a szemét, tapogatta a testét. De valóban káprázat lett volna? Az istenszörny földöntúli alakja, sötét teste, súlyos lebbenése, lehetetlen szaga, időtlen nyugalmú s mégis ádáz mosolya, sugárzó szemének ijesztő vadsága és csúfondárossága? Káprázat a terasz, az égő ház lángja-füstje, recsegése?

A Bölcsre nézett. Ez nyugodtan ült, újabb fügét szakított széjjel, szagolgatta, megette. Majd letört egy darabot a lepényszerű kenyérből, gyönyörködött benne, ugyancsak megszagolgatta, szájába véve áhítatos gyönyörűséggel rágcsálta. Olykor-olykor kíváncsian pillantott Gilgamesünkre. Nyugodt arcán nyoma sem mutatkozott játékosságnak, a megszorult ifjú meghökkenésén érzett kárörömnek. Így tekintett rá több mint hat éven át máskor is, amikor fogas kérdésére őszinte választ várt.

- Nem, nem volt káprázat - csóválta fejét Gilgames. - Valóság volt. Az Anunnaki maga volt. Éreztem, láttam, szagoltam, hallottam őt. Féltem tőle. Az égő ház valóban leégett. Máskor is láttam a tetőről. Igen, ó, Mesterem, mindez valóság volt, nem káprázat. Nem én teremtettem révületemben.

- Helyes - szólt a Bölcs. - Ezután megidézheted az Anunnakit vagy más alsóbbrendű istent, ha akarod. Hatalmad és erőd adatott a világ hatalmai és erői fölött. De, mielőtt végleg elhagynál - tette hozzá szokatlanul mélyen tekintve Gilgamesünk szemébe -, újból figyelmeztetlek arra, amit már mondtam. Jutalmadról, erődről le kell mondanod. Ha nem teszed, zűrzavar, nyugtalanság, csalódás, nyomorúság lesz osztályrészed. Le kell róla mondanod!

- Azt akarod, ó, Bölcs, hogy most elhagyjalak? - jajdult föl Gilgamesünk megdöbbenve. - Hiszen a Hetedik Ház tudománya...

- A Hetedig Házba csak akkor léphetsz, ó, fiam, ha mindazt, amit láttál, tapasztaltál, nem valóságnak, hanem káprázatnak látod. Te azonban valóságnak láttad. A te számodra tehát valóság. Csakhogy a Hetedik Ház ilyenképpen zárva előtted. Valamikor tán megnyílik az is. Én most nem taníthatlak tovább. Nem avathatlak be a végső titokba, az élet és a halál titkaiba. Eredj békével. Anu vezessen útjaidon.

Így szólván, étkezését befejezte, s boldog révületbe merült.

- De hogyan mondhatnám, hogy káprázat volt, amikor valóság? - kiáltotta Gilgames tétován, még egyre reménykedőn állva a Bölcs előtt.

- Ha valóságnak láttad, valóság volt - dünnyögte a Bölcs, s többé nem látta Gilgamesünket."

/Kodolányi János: Vízözön/

Oly izgatott vagyok

Oly izgatott vagyok.
Megkötöm a cipőfűzőmet.
Madarak csörésznek.

"Fel tud e hagyni az Önök szelleme annak fontolgatásával, ami volt-és aminek még jönnie kell, ami tehát annak alapján várható, ami volt? Meg tud e szabadulni az önök szelleme a szokásoktól és a szokások kialakításától? Ha elmélyednek a problémában, felfedezik majd, hogy mindez lehetséges.
Ha a szellem megújul, és felhagy az újabb szokások kialakításával, akkor üde és ifjú marad, és ezért végtelen belátásra képes.
Egy ilyen szellem számára nem létezik halál, mert megszűnt az ismeretgyűjtés folyamata. Hiszen az ismeretgyűjtés az oka a szokásoknak és az utánzásnak. Az ismeretet halmozó szellemre romlás és halál vár. Azon szellem számára viszont, amely semmit sem gyűjt, amely nap mint nap, minden percben meghal, nem létezik a halál. Ez a szellem a végtelen tér állapotában van.
A szellemnek minden el kell engednie, amit összegyűjtött: minden szokást, mindent, amire biztonsága érdekében hagyatkozott. Akkor már nem gabalyodik bele saját gondolatainak hálójába. A múltat pillanatról -pillanatra elengedve felfrissül. Így soha nem eshet szét, és soha nem hozhatja mozgásba a sötétség hullámainak árját."
/Krishnamurti/

"Ismét abban a pillanatban lüktet a valóság, amelyben áttörhetünk a halhatatlansághoz. A Föld, Gaia, és gyermekeinek,  egy magasabb létállapotba történő transzformációja elkezdődött.
Mint minden alkémiai művelet, ez is a rombolással, válsággal indul.
Az új energiák a lélek táplálékforrásai, ugyanakkor pedig próbatételt is jelent a fölvételük, a rájuk való hangolódás.Ahhoz, hogy velük és általuk élhessünk, az embernek meg kell ismernie önmagát. Kizárólag ezzel az ismerettel képes arra, hogy a múlt kényszerítő befolyásait semlegesítse. Ebben a folyamatban felismeri azt, hogy nincsen jó és rossz, nem egymással ellentétes erők játékát élte át saját használatú történelmében, mind személyes, mind pedig a közösség szintjén, hanem egymást feltételező, egymást nemző, egymásba fonódó energiák függvénye, ha látszólag ezek az energiák a társadalmi élet felszínén a leghevesebben látszódnak egymásnak feszülni, ám éppen így fokozzák azt a feszültséget, amellyel életben tarthatják az őket tápláló valóságélményt. Ne feledjük, a politikai élet olyan felszínes, árnyékszerű kivetülése csak a mélyben pezsgő változásnak, a politikai csoportosulások pedig csak hordalékai, lerakódásai.
A tudatosan átélt jelen a jövőt ihleti meg! Ez a lélek emberiség útja.
Nincsen egyéb menedékünk. Vagy feltámadás az életben, vagy pedig felkelés és lázadás az élet ellen.
A demokrácia elérte lehetőségeinek határait. Horizontálisan sem képes már megújulni, hierarchiák, oligarchiák markában vergődik, de más lehetősége nincsen, hiszen a természetéből eredően termeli ki ezeket az oligarchiákat, amelyek nem csak egyes társadalmak életét nehezítik meg, hanem az a trón, amelyben végül is minden oligarchia egyesül, a globális világkormány olyan eonikus erők megjelenése, amelyek a demokráciát saját céljukként használják fel, igencsak despotikus hatalmuk érvényesítésére, és az úgynevezett választásra érett állampolgárokat saját kényükre befolyásolják: a forradalom története a Nagy Testvér forgatókönyve szerint íródik.
A természet keresztjének vízszintes gerendáján új fejlődésre nincsen többé lehetőség, csak arra a keserves emberi önismétlésre, amely a sartre féle egzisztencializmus szerint gyönyörűség a maga sziszifuszi létébe ragadva, de ne feledjük el azt sem, hogy Sartre és barátai lelkesen tapsikoltak a tömeggyilkosoknak, ahogy általában az ún. nyugati haladó szellemiségű értelmiség tette és teszi, az ellenkező politikai oldal pedig létében esszenciálisan gyilkos.
Kizárólag a mi tudatállapotunkat meghaladó területek képesek arra, hogy áttörjék a korlátainkat, és ebben az értelemben valóban segítsenek. De ne feledjük: ezek területek mikrokozmikus valóságunk teljességét elevenítik meg!  Amennyiben az emberiség nagy csoportjai az új kozmikus hatásoktól ösztönözve kereszt középpontja felé törekednek, a függőleges gerenda mentén eljuthatnak a feltámadáshoz.Ez az áttörés generálhatja a fejlődést és jöhet létre az az új közösségi forma, a szent demokrácia, amelyben az emberek belső egységben valóban  találkoznak  egymással.
A két energiamező között feszülő teret a rózsakeresztesek a transzmutáció vagy transzformáció területének nevezik. Ez az a fényhíd, amely a két univerzum között tátongó szakadékot íveli át. Ez a hely, ez a város a szent demokrácia a fényben bebizonyosodottak demokráciája."
(Pentagram-Tatubakuvo Isszaka)

Az egységben a démonok Isten dicsőségét zengik: elveszítik gonoszságukat és a haragjukat."
/Tiánai Apollós Nuktemerónja, Első óra/

"Ha az igazi tanulóság önfelfedező életével a gnosztikus légkört beereszti egész lényébe, akkor készíti az utat a múlt kincseskamrájából származó ismeretekkel felfegyverkezve. Ekkor, ami diszharmonikusan nyilvánult meg, minden mással együtt az Önben lévő Isten dicsőségét fogja hirdetni. Az egész múlt ekkor már hatalmas nyereségként jelenik meg a konkrét, élő jelenben és egy teljesen biztos jövő előtt állva. A természeterők egységében, a szellemlélek alaján állva minden természeterő Isten dicsőségét zengi. (Jé. V.R.)

Lő vész árok

Fagyott szívemre ló hull.
Pata koppan a szétlőtt rögökön.
Ragnarök.
Rokonok, ismerősök. Ősök.
Egyszer hol nem volt.
Valhalla.

Loki teste a jég.
Mega halál.
Nélküled, nélküled
üres az ég.

József Attila

Könnyű, fehér ruhában

Ignotus Pálnak

Mindent, mi nem ennivaló,
megrágtam és kiköptem.
Magamtól tudom, mi a jó
s hogy egyremegy, szappangolyó
vagy égbolt van fölöttem.

És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.

Nem szeretnek a gazdagok,
mig élek ily szegényen.
Szegényeket sem izgatok,
nem állok én vigasznak ott,
ahol szeretni szégyen.

Megalkotom szerelmemet...
Égitesten a lábam:
elindulok az istenek
ellen - a szívem nem remeg -
könnyű, fehér ruhában.

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
/Weöres Sándor/

Ten steps

Spread treasures - wealth be yourself.
Decorative mess out - the beauty be yourself.
Note this is funny - be yourself in the merriment.
Burn your books - the wisdom, be yourself.
Wasted muscles - the force be with yourself.
Extinguish flame - be in love yourself.
To pity; drive - goodness be yourself.
Spoil your beliefs - the belief be yourself.
Break into an obstacle - the world be yourself.
Put together a life and death - for completeness be yourself.
/Alexander Weöres/

"Egyvalaki jó csak, és ő szabad kinyilatkoztatásban nyilvánult meg:a fiában"
Valentinus

Az Eonok ősatyja a Mélység, amelynek másik nézete a Csend. Mint megteremtetlen ősalap nyugszik, nyugovásában csírázik a Lét, általa nyilatkozik meg, mint fiú, vagyis, mint a Tudat. Ő az egyetlen, aki képes felismerni az Atyát.
A Tudat kettőségben nyilatkozik meg ismét.
Tudatként és Igazságként.
Ők maguk a szülőpárjai az Igének, az Életnek, emezek pedig az Embernek és a Közösségnek.
Íme a Teljesség, amelyben Minden Egy.
Az Ige és az Élet tíz eont alkot meg, az Ember és a Közösség pedig tizenkettőt, így lesz harminc az eonok száma.
Ezek közül pedig az utolsó, a Bölcsesség, Sophia.
Minden Mindenben.
Előbb valának a Hit, a Halhatatlanság, Örökké tudatos, Apai, Anyai, Üdvözülés, és legvégül a Bölcsesség, amely nem a legkevesebb.
Ne feledjük, az Egységben nincsen kevés, több, jobb, tökéletesebb.
Van a Pleroma, amely Minden, Ő nyilatkozik meg minden részletében teljességgel.
Minden egyes teremtménye önmagában hordozza a Teljességet, akit mi a leggyengébbnek ismerünk, a nyögve sóhajtozó, sárgabordájú, pállott nyomorult lénye oly pompás ott ahol Egy a Mélységgel és a Csenddel, hogy minden tudásunk is kevés ráhangolódni arra a zenére, mert túl nehezek vagyunk. Nehézségünk oka az, hogy ott, ahol a sárgabordájú nyomorult lényében Egy a Mélységgel és a Csenddel, mi magunk is Egyek vagyunk Vele, mégsem ismerjük ott fel egymást-.
Bizony, Testvéreim, nem vagyunk ám egyebek rezdülésnél, hullámmorajlásnál, annál a minutumnál sem vagyunk többek, amely, mint a szirmok bomlása a színek születésében, fönnakadva egy halovány variáció varázslatában.  Ebben a minutumban ismerhetünk önmagunkra!
Mi.
(Pentagram, nem tom melyik)

Solvere volo et solvi volo.
Salvare volo et salvari volo.
Generare volo et generari volo.
Cantare volo et cantari volo.
Saltate cuncti!
Ornare volo et ornari volo.
Lucerna sum tibi, ille qui me vides.
Janua sum tibi, quicunque me pulsas.
Qui vides quod ago, tace opera mea.

/An apocryphal Gospel of John. Motto For

completeness Towards a book, written by Alexander Weöres/

"Mind személyes, mind közösségi szinten érvényes az a tétel, hogy minél erősebb belül a lélek szintjén, minél aktívabb a kapcsolata a Szellemmel, Gnózissal, Krisztussal, annál kevésbé van szüksége határra, önmeghatározásra, identitásra, hová tartozásra, előzményre és hagyományra.
Amikor ez a legbensőségesebb intimitás elvész, és intézményesítetté züllik a Mindenség, önigazoló metódussá minden misztérium, és beavatottakra valamint laikusokra szakad a közösség, amelyben ugyanazok az isteni lények sorrendet állítanak fel maguk között, akik végső soron egy olyan Isten  megnyilatkozásai, amelyben Minden Egy, nem lehet csodálkozni azon, hogy nem valósul meg az igazságos társadalom, hiszen szorosan markukban tartjuk ezt az  Istent. Nem engedjük szabadon,  mert szabadsága-szabadságunk, és létünk vége is ugyanakkor.
Ez halandóságunk titka.
Félni a gyengeségtől, romlottságtól elismerése annak, hogy gyengék és romlottak vagyunk, akiknek szüksége van azokra a szabályokra, amelyek megóvnak minket önmagunktól...és amint megbomlott elmével észleljük azt, hogy ezek nélkül a szabályok nélkül él igazán a teremtő Ige, feljelentjük azt."
Tatubakuvo Isszaka

Mit kell tennem, Fény, hogy igazán éljek?




Nyugtasd öledben kezeidet,

és öltözz a tiszta Igazságba!
Tudatod tápláld a ragyogó szeretettel,

a szer tartása legyen ünneped!
Értelmed hit ruhája legyen köntösöd,

minden napod jelen létében!

Adj gondolataidnak örökkévalóságot,

döntéseidnek tartósságot, megfon-

tolásaidnak bölcsességet!

Adj!

A fehér galambnak teret!
Önmagadban nyisd meg az eget!
Ne adj helyet a kába homlokú semmittevésnek,

az összegyűlt erők ne harapjanak életet!
A vágyaid csendes tavában királynőként

nyugszik tündér életed!
Ne légy kevély, arcátlanságot arcátlansággal ne

tetézz, ne vedd fel a szerepet, amit a világ

vigyorogva ajánlott fel neked!
A Tökéletesség

által lehetsz csak tökéletes.
A türelem lehet csak fegyvered!
A Gnózis, ami mindet megértet, tartsd

magad legbensőbb törvényeihez, ami  a Mindenség fonala

benned, ami hazavezet.
Cselekedeteidben  mérce a teljesség legyen!
Maradj hűséges!
Örökké!
Hűséges legyél hát, és így örökké fogsz

élni én Lelkem !

/Máni himnusza/

Walt Whitman, kozmosz, Manhattan fia,
Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző,
Nem érzelgős, nem áll férfiak vagy nők fölött, sem rajtuk kívül,
Éppoly szerény, mint szerénytelen.

Csavarjátok le a zárat az ajtókról!
Csavarjátok ki sarkaikból még az ajtókat is!

Ha ki mást lealáz, engem aláz le,
Ha mit tesznek és mondanak, végül is engem érint.

Rajtam hömpölyög át az áram, rajtam az ár és a mutató!

Én mondom ki az ős jelszót, én adom meg a demokrácia jelét,
Istenemre, semmit sem fogadok el, amit bárki meg nem kaphat
hasonló feltételekkel.
Rajtam hatol át sok régen elnémult hang,
Véget nem érő rab- és rabszolganemzedékek hangjai,
Betegek és elcsüggedtek és tolvajok és törpék hangjai,
Felkészülődések és gyarapodások körforgásának hangjai,
És a csillagokat egybekötő fonalak és anyaméhek és nemzősejtek
hangjai,
És azok jogainak hangjai, akiket mások letepertek,
A torzalakúak, bohók, laposak, balgák, megvetettek hangjai,
Légbeli köd, ganajtúró bogarakéi.

Rajtam keresztül szólalnak meg a tiltott hangok,
Nemek és vágyak hangjai, leplezett hangok, melyekről lerántom
a leplet,
Általam megtisztult és átformálódott illetlen hangok.

Én nem szorítom számra ujjaim,
Éppoly csínján bánok a belekkel, mint a fejjel és a szívvel,
A közösülés nekem nem utálatosabb a halálnál.

Hiszek a húsban és vágyaiban,
Látás, hallás, tapintás, mind csupa csoda és minden részem és ízem csoda.

Isteni vagyok én kívül-belül és megszentelek mindent, amit érintek,
vagy ami hozzám ér,
Hónaljam szaga szebb aroma az imádságnál,
Fejem többet ér templomnál, bibliánál és minden hitvallásoknál.

Ha valamit jobban tisztelek másnál, testem az, egész terjedelmében
vagy annak egy része,
Áttetsző alakom, te legyél az!
Árnyékos kiugrók és fokok, ti legyetek azok!
Büszke férfierő, te legyél az!
Ami csak izmosítasz engem, te legyél az!
Én gazdag vérem, te! te életem halvány tejfolyamváladéka!
Más mellre feszülő mell, te legyél az!
Agyam, a te titkos tekervényeid legyenek azok!
Vízmosta kákagyökér! félénk mocsári szalonka! védett kettőstojások
fészke! te legyél az!
Fejem boglyája, szakáll, szőrzet, te legyél az!
Juhar csepegő nedve, hímgabona rostja, te legyél az!
Bőkezű nap, te legyél az!
Arcomat bevilágító és beárnyazó gőzök, ti legyetek azok!
Verejtékes patakok és harmatok, ti legyetek azok!
Szelek, miknek lágyan csiklandozó nemiszervei hozzám
dörzsölődnek, ti legyetek azok!
Széles, izmos mezők, élő tölgyágak, kanyargós utaim kedves
henyélői, ti legyetek azok!
Kezek, miket elfogadtam, arc, amit csókoltam, halandó, akit valaha
érintettem, ti legyetek azok!

Bolondja vagyok magamnak, minden részem és egészem nagyszerű,
Minden pillanat és ami csak történik, kéjjel borzongat át,
Nem tudom, hogyan hajlik bokám, nem tudom leghalványabb
óhajom okát,
Sem a belőlem sarjadó barátságét, sem a viszonzásul elvett barátság
okát.

Amint felhágok lejtőmön, megállok gondolkozni, valóság-e ez,
A reggel glóriája ablakomon nagyobb gyönyörűség nekem, mint
akármilyen írott metafizika.

Nézni a hajnalt!
A legapróbb fény elsápasztja a határtalan és átlátszó árnyékokat,
A levegő ízlik ínyemnek.

A mozgóvilág csírái ártatlan játékukból hallgatva felkelnek, frissen
felrügyeznek,
Ferdén szökellnek a magasba s a mélybe.

Egy láthatatlan valami kéjes csápokat ereszt a magasba,
Fényes nedvtenger ömlik el az égen.

A föld az éggel összeolvadó, egyesülésük naponkénti megújítása.
A kihívás, mely kelet felől e pillanatban támad fölöttem,
A csúfondáros gúny: Lássuk, úr leszel-e?

/Walt Whitman/

1.

közöm

hozzád, közötted lenni

nem nagyobb seb, akár köztes

létem két halál között.

kötött a közhöz, így közömbös

a szerelem. közérzetem

lecsurog válladon.

nyálamba keveredett

már, akár az őseim

baktérium öröksége,

elmúlt jelenvalód.



2.

int a csend.

csödbe csűri,

csavarja, mint

csomót a fában,

csurig feszülő

szívem a szakadásig.



3.

(miss térium)

elvérzek, élvezem.

végzetemet éhezem.

látod, eltűnök.

Megérkezem

Hiszek benned, lelkem, másik lényegem ne alázkodjék meg előtted,
Te se alázkodjál meg a másik előtt.
Henyélj velem a gyepen, vedd ki torkodból a pecket,
Nem szó, zene, vagy rím kell nekem, nem megszokás, vagy akár a legjobb felolvasás is,
Csak a duruzsolást szeretem, kagylóként zümmögő hangodat.

Még emlékszem, hogyan hevertünk egy ilyen átlátszó nyári reggelen,
Hogyan nyugtattad fejedet csípőimen keresztbe és gyöngéden fölémhajoltál,
És széthúztad az inget mellcsontomról és nyelvedet lemeztelenített szívembe merítetted,
És felnyúltál szakállamig és lenyúltál lábamig.

Hirtelen fölébredt és körémterült a béke és a tudás, mely a föld minden érvénél többet ér,
És tudom, hogy Isten keze a magaménak ígérete,
És tudom, hogy Isten szelleme a magaméval testvér,
És hogy minden anyától lett ember szintúgy testvérem és a nők nővéreim és szeretőim,
És hogy a teremtés egyik tengelye szeretet,
És határtalanok a duzzadó vagy lepergő levelek,
És a barna hangyák lenn a kis üregekben
És a sövény mohos kérgei, kőrakások, bodza, ökörfarkkóró és berzsenvérfürt.
/Walt Withman: Ének magamról/

I believe in you my soul, the other I am must not abase itself to you,
And you must not be abased to the other.

Loafe with me on the grass, loose the stop from your throat,
Not words, not music or rhyme I want, not custom or lecture, not
even the best,
Only the lull I like, the hum of your valved voice.

I mind how once we lay such a transparent summer morning,
How you settled your head athwart my hips and gently turn'd over upon me,
And parted the shirt from my bosom-bone, and plunged your tongue
to my bare-stript heart,
And reach'd till you felt my beard, and reach'd till you held my feet.

Swiftly arose and spread around me the peace and knowledge that pass
all the argument of the earth,
And I know that the hand of God is the promise of my own,
And I know that the spirit of God is the brother of my own,
And that all the men ever born are also my brothers, and the women
my sisters and lovers,
And that a kelson of the creation is love,
And limitless are leaves stiff or drooping in the fields,
And brown ants in the little wells beneath them,
And mossy scabs of the worm fence, heap'd stones, elder, mullein and
poke-weed. /Walt Withman: Song of Myself/

-Mester, hogyan juthatok az érzékfeletti élethez, hogy láthassam Istent, és hallhassam beszédét?
-Ha csak egyetlen pillanatra is bele tudod vetni magadat abba, amiben egyetlen teremtmény sem lakozik, akkor meghallod, amit Isten mond.

-Ez közel van, vagy távol?

-Benned van. Ha egyetlen pillanatra el tudod hallgattatni a gondolkodást és az akarást, fia, akkor hallani fogod Isten kimondhatatlan szavait.

-Hogyan hallhatom őt beszélni, ha elhallgattatom a gondolkodást és a hallást?

-Ha távolságot tartasz attól, hogy magadra gondolj, ha elhallgatod az észt és az akaratot, és ,aláveted őket az örök ige és az örök szellem benyomásainak: ha lelkednek szárnya van, és ezáltal ki lesz zárva mindenekelőtt mindaz, ami mulandó, a külső érzékszervek és a képzelet, akkor az örök hallás, látás és beszéd megnyilatkozik szavaidban.
És így hallod és látod Istent önmagadban, aki súg szellemednek, és szellemed súgja a hangot. Ezért áldott vagy, ha távolságot tudsz tartani attól, hogy magadra gondolj, ha távolságot tudsz tartani képzeleted kerekétől, és elhallgattatod az érzékszerveket. Mert ezáltal végül megismered majd a nagy megváltást Isten által, mivel fogékonnyá váltál ezekre az isteni észlelésekre és mennyei üzenetekre."
/Jakob Böhme: De Sinatura Rerum/

A Hat

"Amilyen arányban vált szintet a hármas az egyes -kettes-hármas körforgásában az egyes és kettes pólusa között, olyan arányban vezet minket is a hatos másik szintre egyrészt a szellemileg öntudatlan, kézzelfogható anyagi világ ( a négyes világa) másrészt pedig a szellemileg tudatossá váló egyén (az ötös világa) között. A négyes-ötös-hatos körforgása ábrázolja a látható teremtést. A hatos megjeleníti az élőnek azt a világát, amelyben a négyes és az ötös össze van kapcsolva. A hatodik teremtési napon kerül sor az őszülők teremtésére, és ezzel befejeződik a Genezis.
A természetben sokféle formában találunk rá a hatosra, mint életalapra: a szénnek, a szerves élet alapelemének hatos a rendszáma, és a mag töltésszáma is hat. A benzolgyűrű, a szerves világ alap-építőköve szintén a hatos számon alapul.
Az embernek szüksége van a teremtett világra, mint életének alapjára. Ez ismét a Világosság felé fordul.A két alkotórész, a négyes és az ötös megkísérel a hatos elve révén egymással összeolvadni.
A síkgeometriában a hatágú csillaghoz jutunk. A Dávid csillag egy felülről lefelé ereszkedő, és egy alulról felfelé törekvő háromszög alkotása, amely az anyagba merülő szellemiségnek és a lentről felfelé irányuló, átszellemülő anyagnak tekinthető. Ez a lefelé és a felfelé haladó mozgás egységnek mutatkozik. Itt is felismerhető a polaritás szükségszerűsége. A térben a négységet mértanilag kockával ábrázolják, melyet hat négyzet határol.A lapjaira szétnyitott kocka keresztet képez.
A hatos a tökéletességhez tartozik, mivel a világban a tökéletességhez vezet.A zsidó misztikusok és kabbalisták ezt a Tripheret (szépség)-nek hívott hatodik Sephirot nevével méltányolták.
A számok között a hatost tökéletes számnak is nevezik, mert részeinek összege ismét hatod ad: 1+2+3=6. A hatos a tökéletes szervezettség száma az anyagban. Például lehetővé teszi egy terület hézagmentes strukturálódását.

A hatost az ideális állam számaként is értelmezhetjük. Erre szolgál példaként a természetben a méhek lépének alakja. Sok más, szintén a természetes lét állapotában formálódó példa ismertetheti fel velünk, hogy az egység és a tökéletesség csak a polaritás segítségével válik lehetővé. Egy hópehely úgy keletkezik, hogy egy mag körül-szennyeződés-a kikristályosodott víz hatágú csillagot képez.E mag nélkül a hópehely impozáns struktúrája nem jöhetne létre.
A polaritás és a hasadtság tehát nem zárja ki a tökéletességet, hanem odavezet hozzá. Így értheti meg a tudat a tökéletest.

A hatos az ember szexuális erejének száma is, olyan erőé, mely egységhez és tökéletességhez sürget. Végcélja messze meghaladja a férfi és nő testi egyesülését. A cél végül is az alkímiai menyegző, a megvilágosodott lélek és az örök szellem egyesülése. A mesékben és a mitológiákban ezt sokféleképpen ábrázolják. Hogy hogyan használja az ember a szexuális erőt, az szabad elhatározásától függ. Ez az erő elveszhet a külsőségekben, vagy magasabb szinten a mindenkiért és a mindenért magában foglaló intuíció és teremtőerő forrásává válhat.

A hatos szám azt tanítja, hogy a növekedés, a bőség és az egység akkor nyilatkozhat meg, ha megszereztük a megkülönböztető képességet. Tökélyében a hatos képviseli a földi kötöttségektől való szabadulást és világunk határainak átlépését.Amennyiben a négyes-ötös-hatos körforgása tartalmazza az érzékelés, az érzelem, az akarat és a cselekvés belső megvilágosodásának és tisztulásának útját. Ennek kialakulásához és megerősítéséhez önfegyelemre van szükség.

Így érkezünk el a heteshez, amely a harmadik triádot nyitja meg. A teljesség, a tudat, a határátlépés száma, a kozmikus tudat kezdete."
/Pentagram 2011. 2. szám./

"Tézis ez is. Mindenesetre a Mindenség nem esetleges, hanem szervezett, méghozzá magában hordozza saját szervező erejét. Élő szervezet. Sőt személy, amelynek tudata önmaga léte, fényessége, ereje, minden porszeme, fekete lika és csillaghalmaza az.
Bejárat és kijárat ugyanazon a kapun, akinek létét létállapotunkban éppen úgy megtapasztalhatjuk létünkből következően, ahogy lentebb és fentebb ugyanaz,  a létezés minden rezgésében és minőségében.
Minden Egy.
Éppen ezért az, amit mi  zárt körű klubnak hiszünk, amit mi Földnek nevezünk, nem nevezhető egymástól elkülöníthető cellákra osztott fegyháznak.
Élő egység.
Az, ami megnyilatkozik a Föld életében is. nem zár el egymástól semmit, sőt a belőle fonódó létezésben minden egymást feltételezi, egymás létének eredményei vagyunk.
Hm...éppen ezért egymástól függetlenül is szerveződhetnek olyan egységek, amelyeknek egymáshoz nincsen közük sem térben, sem időben, ezek az egységek pedig az emberiség kulturális alapon nyugvó közösségei, amelyek, mint a virágzat, magukban hordozzák a termést, magát az embert.
Kizárható az, hogy valamely erőteljes, domináns centrumból áramlott volna ki, amit emberi kultúrának ismerünk,legyen az a Termékeny Félhold, vagy  a Kárpát-medence, Ordosz,avagy bármely területe a mi világunknak.
Bárhol, ahol Isten van, megnyilatkozhat, felhasználva  lehetőségként adott pont anyagi természetű erőit, amelyek végül is , mint a pineális kristályai, a fény kicsapódásai.
Éppen úgy vonatkozhat ez Gaia minden porcikájára, ahogyan vonatkozik az Univerzum minden csillagára, szektorára.
Ott, ahol Isten van, kultúra hajt ki, mint a fa, az élő fa, amely tetejetlen, határtalan pompázik.
És hol nincsen Isten?
Ez a kultúra mindent magában foglaló egység, amely anyaként hordozza méhében, és szüli meg nem csak az emberi civilizációt, hanem annak környezetét is. A biológiai közösségek szintjén éppen úgy, ahogy a szintúgy vibrálóan élő ásványi formákban is.
Isten szabadsága az Univerzum bármely szegletében úgy ragyog, ha áramlásában akadályozva nincsen.
A kultúra nem annak hozadékát jelenti, hanem a teremtő ige által való együttműködést. Az áramlás, az együttműködés ott szakad meg, ahol ezt az áramlást körbezárják, szökőkutat helyeznek egy, az alapító istenség tiszteletére emelt városban.
Az Istennel a bensőséges együtt létezés ott ér véget, ahol megjelenik a kultusz, ahol misztériumot alapítanak. Ott, ahol megszületik a nemzet.
A nemzet ismeri az Egység fogalmát, és keresi vele a kapcsolatot.
Ezért hierarchiát épít fel, amely az Egységgel való kapcsolat ismeretének  intenzitásában kap minőséget. Azonban ahhoz, hogy a hierarchiából ki tudjon lépni, egy nemzetnek meg kell halnia.
A nemzet nem faji kérdés, nem a vérbe sűrűsödött sors egy, gyerekgyilkosokat termelő gyár,hanem a visszakapcsolódás misztériumai köré szerveződött élő egység. Egy nemzet csakúgy személy, egy magasabb nézetében, mint az egyedi formában megjelenő istenkép, az egyes ember, aki a tudatból él, ennek nemzetként megvalósuló személynek a Tudathoz kapcsolód centruma. Azaz  szíve, a király, akit fölkenve azzá, ami, az Univerzális egység jelenvalóságának formája.
A nemzet ismerete  az egységgel való kapcsolatról az ünnepben kerül arra a helyre, amihez a nemzet minden egyes tagjának testében, lelkében, szellemében fejlődnie kell.
Ám ez az ismeret mégis zárt, minőségi különbségekre épül, és zártságában magába fordulva végül , mint a kihűlt vulkán megdermed és önmaga létéből teremtve már fajistent, leblokkolja az Istennel való eredeti együttlét állapotának lehetőségét.
Hiába rokon egymással minden nemzet, nem a vér szintjén, hanem a lét ennél magasabb állapotában, egymástól elidegenedett helyzetükben igyekeznek kapcsolódási pontot találni az anyagi lét fenntartásának biztosítására. Ebbéli igyekezetében nem különbözik egymástól a bilderberg féle geciláda, aki tényleg az, hiszen csak formájában ember,  aki egyike azoknak a lényeknek, aki ugyan akárcsak a kutyaszar végül is isten az istenben, de ez az istenség csakis a lény teljes feloszlásával szabadul fel, magának a lénynek nincsen már lehetősége részt vállalnia a Teremtés folyamatában.
A greenpeace aktivista világmegváltó ténykedése nem fogja megmenteni azokat a bálnákat, amelynek zsírján élősködi a bilderberg démon, viszont alkalmat ad arra, hogy létünket fenntartsuk egy olyan szinten, amely trambulinként szolgálhat a belső felismerésre, a felébredéshez.
Ha mindannak az aktivitásnak az energiája, amely egy Gaia létét szolgáló ember megtermel, mérhető lenne, elcsodálkoznánk, de ha tényként kezelnénk annak a lehetőségét, hogyha ennek az energiának csak egy hányadát szánná a Tudattal való egység visszaállítására, nem lenne szükség harcra a cégek és bankok globalizmusa ellen, amely háború energiája viszont arra megy el, hogy erőt szívjanak  fel vele a zárt, hierarchikus világrend eonikus hatalmai.
A nemzeti tudat , amely kettősségénél fogva magában hordozza az Éggel való alkímiai menyegző képét, és  a kárhozatot, amely egy végtelen időkig reszkető hiányban, önmaga képébe meredő bohócfigura örök kéjelgését fajának felsőbbrendűségével egyaránt jelenti-a nemzethez való tartozás tudata tehát éppen úgy lehet gát, béklyó, mint esély, tényleg: sólyomszárny.
De a nemzetet a hiány teremtette meg, alakítva maga köré a hiány civilizációját.
A hiány üresség.
A klasszikus rózsakeresztesek szerint viszont nincsen üres tér.
Hiszen: Minden Isten."
Tatubakuvo Isszaka

"2012-t írunk. Ezen nem árt elgondolkodni. ...hopp, elgondolkodtam. És akkor mi van?
Persze ez is lehetne kérdés, de ha arra gondolunk, ami nincs, hát az akkora nagy blamázs lenne annak, aki azt gondolja magáról, hogy gondolkodik, tehát van, hogy jobb elkerülni a bajt, és a semmire koncentrálni, mintsem arra a Nincsre, ami körül kering létezésünk.
Ezért teremtettük az isteneket.
Ne ijedjünk meg, egy akkora isten, mint a Tejútrendszerünk pipafüst önvalónkhoz képest, ám mégis általa véljük teljesnek az életünk, sőt, feltételnek tartjuk ezt.
A születés azzal kezdődik, hogy az az erő, ami ugyebár vagyunk, mint olyan, aki által a Mindenség keletkezett, fölébred teremtményei között, elindulva azon az úton, amely végül a kereszteződéshez ér, ahol aztán jó nagyot nyújtózkodik.
Előtte azonban elbúcsúzik a Hatalmaktól, akiket anno ő idézett meg.
Ezt minden misztériumiskola az Utolsó Vacsoraként értelmezi.
Hamvas Béla így írja ezt a Chöd beavatás záró aktusaként "Azzal, hogy anyagi testemet most, számtalan évezred óta felhalmozott szennyével feláldoztam, az örök igazság tiszta fényébe értem. Azzal, hogy most ezen az ünnepen ti őslények, istenek, lakmároztok belőlem, soha már ember alakjában megszületni nem fogok. A vándorlásnak a káprázatban vége!

Emelkedjen fel tehát bennem a szellem nyílegyenesen, a szellem, amely nem született és nem hal meg soha, nem teremtette senki, öröktől fogva volt és lesz, emelkedjen túl a természeten, túl az emberen, túl az őslényeken, túl az isteneken."

Máshol, például Mika Waltarinál is megjelenik e kép, csöndesebben, kissé pasztelesebb árnyalatokkal, de az, amit megérint, ugyanaz. A finn író az etruszkok papkirályának, lukumójának, Turmsnak utolsó találkozását az alkotó istenekkel nem csak a személyes emelkedettség élményeként adja át, hanem az utolsóból első lesz, virradat, a világ istenei,aki együtt lakomáznak a tőlük búcsúzó emberrel elsápadnak egy olyan Erő jelenlététől, amit  ők nem láthatnak, Turms azonban igen...azok az istenek válnak láthatóvá, akik a tapasztalható eonikus mágneses tereken túl, azokat áthatva és egybefogva a lét alapállapotában lüktetnek.
Ja, és ott van a Jézus is, az is zabbantott egyet még a barátaival. Lásd még sorserők, izék, apostolok.
Hogy 2012-ben az olimpia éppen Londonban volt, talán nem véletlen. Fölvethető a kérdés viszont, hogy lesz a következő?
Mást értelmet nyerhet e a Vaskorszak "szakrális" rajtjában megfogalmazott birodalom fő fészkében? Négy esztendő múlva mit jelent majd a már múlttá lett 2012? Vagy örök jelenné olvad?
Az információink szerint futtatott történelem legfölpuffasztottabb birodalma az, amin a brit oroszlán hasalt végig egykor, magába ölelve a lemúr és az atlantiszi kultúra maradványait Afrikában és Indiában, Kínában, az amerikai kontinens északi felén, úgy szlopálva smirgli nyelvével mindent a csupasz csontig, hogy szegény kultúrák kiüresedve kénytelenek a mai napig nyakkendőben bohóckodva építeni a létező imperializmust, ám akár pár évszázaddal előbb az arab, ez a velejéig romlott prűd briganti behemót is kényes hajszálcsatornákon átplántálta azokat a titkos tanításokat, amelyek a nyugati kapun becsuroghattak, és a dickensi valóság presszúrája alatt nyögve feszült egy darabig, amíg Onedin kapitány összepöfékelte materializmussal a lét ránk szakad hetedét, hogy azután  szökkenjen az ezomorfozis, mint a sokáig elnyomott vágy kútjának ragacsos nedve, és lett belőle teozofia, antropozofia, rózsakereszt, és árad azóta is, egyre nehezebb tömböket lökve félre, hogy végül felmorzsolja majd gátját az anyagnak úgy, hogy új partot szőve magának , új kor televény fövenyére telepíthesse majd fajunk.
Így lesz a sötétségből világosság, Vagy volt mindig az, csak rosszul fölöztük le a habot?
Nos a kettőezertizenkettes esztendő olimpiája megidézte isteneink. Erő, Szépség, Akarat, Lendület, Viadal,Győzelem, Fájdalom, sorolhatni még, és tekintsünk el attól, hogy a Citi irányítja az eseményeket. Tény, hogy például a magyar küldöttség frenetikusnak mondható eredménye nem csekély hasznot hoz az emberiségromboló erők által ugráltatott országnak, mind presztizsben, mind gazdaságilag, bizony! Ezek a gyerekek:hősök, mert megannyi igaz atléta vágott rést a biznisz által emelt vasfalon nem tettek kevesebbet, mint az a 300 Thermopülainál. Példát mutattak....és ez kell az isteneknek, így tárnak fel olyan rendet, amely csak morális fensőbbségben érvényes, sem niniveként, sem a haldokló rómaként nem kell már senkinek.
Választható utak ezek.
Senki sem ítélhető el azért, mert az Olimpiában olyan magasabb értéket lát, amely megfogalmazódik a morfogenetikus térben a jóság szinonímájaként, de érdemes ilyenkor eltekinteni a gyermekrabszolgák munkaerején élősköső multinacionális cégek által legyártott szipiszupi szerkóktól és egyáltalán a támogatásukról.
Ugyanúgy  a helyén kezelendő, mint minden ami itt van a helyén.
Az Olimpia a Világ megdicsőülésének ünnepe. Lucifer ott ugrált a felhőkön és ordibált, bőgött, esett kétségbe, majd jajdult fel szupereufóriában, melyben a győzelem már annyira boldogság, hogy a szenvedésben fölsejlik valami önmagán túl.
Risztov Éva istennővé lényegül át, és az ember szíve valóban túlcsordul a meghatottságtól. Valóban ő az arcunk, nekünk , magyaroknak, nem például egy, a bildelberg grup által grundolt Baj-nai Gordon.
Amivel átugratták velünk az apokalipszis korának néhány buckáját, a Mátrix, amely bizony legalább olyan ébresztő, mint  Tamás evangéliuma kitűnő animációs rendezőket ihletett meg. Az ihletettségből kiemelkedik az, amely az atlétáról szól, aki saját erejét ismerve fel lendül az utolsó határnak, az emberi teljesítőképesség végességét cáfolandó, és bizonyítandó azt, hogy többek vagyunk annál, mint amit a puszta anyagi erővel megtapasztalhatunk...megszakítják életét azok, akiknek nem érdeke, hogy felébredjünk.
Azt, ami ehhez az ébredéshez, az áldozathoz vezetett el, átélhetjük minden egyes pillanatunkban, megtehetjük azokat a lépéseket, amiket sem az egyébként isteni Gyurta, sem Phelps nem tehet meg a medence falain túl, nem tempózhatnak azon kívül,csak azon belül róhatják a rájuk rótt métereket, és ebben a versenyben lehetnek  ők a legjobbak.
Abban az óceánban, amelynek nincsenek partjai, és az időt nem méri stopperóra viszont nincsenek vesztesek.
Szóval...Hajrá, Magerők!"