Gilgames

Csak akkor értem
emberségem meg,
ha  csönd piheg szívemben
szerelmesen,
Ráfonódik egyharmadnyi életemre,
és közös egünkbe emelne
mosolyával 

"Gilgamest pedig éppen ez az egyetlen lépés izgatta.

- Mondd, ó, Mester - kérdezte egy nap Samas-súm-iddint -, mikor tanítasz meg egyébre is?

- Mire, ó, Gilgames? - kérdezte gyanakodva a Bölcs.

- Hát, hogy miképpen szállhatnék bárhová, miként közölhetném gondolataimat, akivel akarom, hogyan emelhetnék föl tízszer ezer gun súlyú követ s efféle... - dadogta szégyenlősen.

Samas-súm-iddin hosszan ránézett. Tekintete elviselhetetlen volt. Nagy szemgolyóján kékben játszott a szivárványhártya, pupillája, mint a Tüzes Hegy torka, lángok villóztak benne.

- Mért tanítanálak olyasmire, amit már úgyis tudsz? - kérdezte vastag hangon.

- Hogy én... hogy úgyis tudok... - hebegte tétován Gilgamesünk. - De hiszen sohasem magyaráztad még, ó, Mester!

- Csodálkozom ostobaságodon - korholta Samas-súm-iddin unottan. - Nem tanultad-e, hogy lelked isteni része halhatatlan, mindentudó és mindenható? Nem értetted-e meg, a végtelen kiterjedésű Semmi: maga Anu? Hát mért ne tudnál szállani, ahová akarsz, sőt egyidőben több helyütt is lenni és cselekedni? Mért ne tudnál gondolatokat küldeni tetszésed szerint, sőt tízezer gun súlyú köveket emelni puszta akaratoddal? Vajon van-e lehetetlen Anu előtt? Ismer-e ő időt és teret, valóságot és anyagot meg más efféle nyomorúságos, foszlékony, pillanatonként változó haszontalanságot?

- Nem ismer - bólintott izgatottan Gilgames.

- Hát akkor miért ismersz te, ó, balgatag ifjú? - folytatta ingerülten a Bölcs. - Nevetnem kell rajtad, Gilgames. Nem lakik benned Anu? Nem vagy örökkévaló, mindentudó, mindenható, miként ő? Mire taníthatnálak téged, aki mindent tudsz?

Gilgamesünk maga elé meredt s hallgatott.

- Megtiltom azonban - folytatta a Mester keményen -, hogy kísérletezz. Nem vagy eléggé alázatos. Túlságosan rabja vagy a világnak. Tán az is maradsz. Uralkodni akarsz az embereken. Vigyázz! Hatalmadat nyomban elveszíted, mihelyt élsz vele. Uralkodásod trónjáról a megaláztatás sarába zuhansz, mihelyt uralkodni akarsz. Zűrzavar, nyugtalanság, harc, csalódás, nyomorúság lesz osztályrészed, mihelyt bármi után kinyújtod a kezedet.

Hosszan elgondolkodott, arca bálványszerűen érzéketlenné vált, szeme parázsként izzott. Így üldögélt mozdulatlanul hosszú-hosszú ideig. Gilgames türelmesen várt. Átadta magát a Bölcs arcáról, szeméből áradó könnyű békességnek.

- Még egy és mást kell tanulnod, ó, fiam - folytatta aztán a Mester szelíden. - A következő feladatot hagyom meg neked: képzelj el egy Anunnakit, de oly apróra, oly részletesen, hogy élő valósággá váljék. Idézd meg őt. Jelenjék meg előtted egész félelmetes voltában. Tapintsd, halljad őt, érezd alvilági szagát. S ha megjelent, parancsold meg neki, hogy gyújtson föl egy elhagyott viskót. Nézd a tüzet. Győződj meg lángjáról, füstjéről. Azután jöjj ide, és mondd el, mi történt. Most eredj békével.

Gilgames csodálkozva ismételte magában, amit a Bölcs mondott. Először nem értette. Azután félelem szállta meg. Végül megkeményítette akaratát, fejét fölszegte, s kiment a viskóból.

A kapott föladat azzal kecsegtette Gilgamest, hogy ezúttal valódi, szívdermesztő csodában lesz része. Éspedig olyanban, amit nem a Mester idéz elő, hanem ő maga. Kipróbálhatja végre a saját erejét. Olyan hatalmak fölött válik úrrá, amelyek nem ismernek korlátokat. Szíve csordultig telt izgalommal, mint a szűzé, aki először lép szerelmese ágyához.

Hetedik éve tanult már ekkor Samas-súm-iddin viskójában. Röpke idő, ha az évezredeken át egyre újjászülető Beavatottak mértékével mérjük, de Gilgames számára mégis végtelenül sok, hiszen ez alatt az idő alatt járta meg a világegyetem titkaihoz vezető kanyargó, végtelen utat. Hogy végezetül mégsem lett Beavatott, ámbár közel volt hozzá?... De legyünk türelmesek, tartsunk némi rendet. Gilgamesünk éppen azért rendkívüli jelenség, mert az utolsó lépést nem tette meg. De, újra mondom, legyünk türelmesek. Gilgames sorsáról még sok mondanivalónk lesz.

Éjjel bezárkózott szobájába, s hozzáfogott az Anunnakik egyikének megidézéséhez. Lótuszülésben ült a földön, szemét egy sötét pontra irányozta, elernyesztette minden ízét-porcikáját, míg a tökéletes nyugalom állapotát el nem érte. Apróra ellenőrizte minden tagját, minden szervét. Sorra vette izmait és idegeit. Csak amikor meggyőződött róla, hogy teste a teljes nyugalom és egyensúly állapotában van, fogott hozzá lélegzése csökkentéséhez.

Most sorra kiküszöbölte gondolatait. Ebből a célból egyetlenegy gondolatot választott ki, ezúttal egy ezüstkorsó képét, a többit módszeresen elhessegette. Apróra elgondolta az ezüstkorsó alakját, súlyát, vastagságát, nagyságát, díszeit, de olyan apróra, hogy már-már kézzelfoghatóan állott előtte.

Ez volt az a pillanat, amikor az ezüstkorsót is félre kellett tolnia, s minden figyelmét az Anunnaki elképzelésére irányítania.

Hosszú, fáradságos munka volt. Megszűnt a tér és az idő. Lelke mélyéből egyre világosabb, erőteljesebb alakban merült föl az Anunnaki, a déli égbolt s az Alvilág uralkodó isteneinek egyike.

Hirtelen fölriadt. Szeme rémülten meredt ki üregéből. Minden porcikája reszketett. A szoba fülledt levegőjét szellő járta át, mint amikor valaki belép. Az Anunnaki ott állott Gilgamesünk előtt.

Hogyan soroljuk el e valószínűtlen, testetlen és mégis iszonyatos erőt sugárzó lény vonásait a hitetlenkedő mai ember számára? Hogyan értessük meg, mekkora volt az Anunnaki, amikor nagysága túlnőtt a szobán, a mennyezeten, s mégis belefért a szobába? Hogyan magyarázzuk meg, hogy a szokásos mértékek ezúttal hasznavehetetlenek, noha az alvilági isten valóság volt, kézzelfogható valóság? Hogyan írjuk le rettentő, feketénél is sötétebb alakját, amely mégis sugárzott, mint a kristály, arcát, amely emberi volt, és soha nem hasonlított emberi archoz, szemét, amelynek nem volt színe, s mégis szem volt? Emberi alakhoz hasonló s attól mégis gyökeresen különböző tagjait? Hogyan nesztelen, ámde kemény mozdulatait, roppant és mégis könnyen lebbenő súlyát, úszóhártyátlan ujjain domború, széles körmét, tartásának engedelmes, mégis iszonyú alázatosságát, időtlen arca nyugalmát, ajkán az ádáz mosolyt? Hogyan a nyelvet, amelyen hangtalanul beszélt? Földi fogalmakkal, valóságból merített vonásokkal itt nem élhetünk. Az Anunnaki: lehetetlen valóság volt!

Gilgames szívében rémület, hitetlenség, diadalmámor kavargott egyszerre. Alig tudott uralkodni magán, hogy föl ne ugorjék, el ne fusson. Érezte, minden porcikáját elhagyja a vér. De tudta, ha most elveszti önuralmát, az Anunnaki rárohan s megsemmisíti.

- Üdvözlégy, hogy szolgál az egészséged? - kérdezte az Anunnaki udvariasan. De hangját nem lehetett hallani, mert lelki hang volt.

- Üdvözlégy - susogta Gilgames valóságos emberi hangon. - Te vagy csakugyan, akit hívtam?

- Én vagyok, ó, Gilgames - felelt a vigyorgó isten időtlen nyugalommal.

- Parancsom van számodra, ó, Anunnaki. A város falaitól keletre bozótos, elhanyagolt kert közepén áll egy gazdátlan pálmalevél ház. Ismered?

Az Anunnaki csúfondárosan mosolygott.

- Ez a ház éppen átellenben áll a Csillagtoronnyal. Innen, az egyik teraszról jól oda lehet látni. Várd meg, amíg fölérkezem a teraszra, azután gyújtsd föl a házat. Ha pedig fölgyújtottad, eredj békével az Alvilágba.

- Meglesz - suttogta az Anunnaki, s eltűnt.

Gilgames fölkelt ültéből, megdörzsölte szemét, megtapogatta magát. Nem lehettek kétségei. A megidézett isten csakugyan megjelent. Látta, szinte tapintotta őt, érezte szagát, leheletét, egész földöntúli valóságát. Íme, sikerült! Szíve diadalt dobolt. Nem bírt magával. Gilgames hatalmas! Kicsoda állhatna neki ellen ezután? Van-e kívánsága, ami ne valósulna meg, ha neki úgy tetszik? Van-e király, aki erősebb nála, fegyver, amely foghatná?

De most a tetőre!

Kettesével-hármasával kapta a lépcsőket. Hamar a teraszon termett. Nannar teljes erővel világított, szinte sütött, de Gilgames nem sokat törődött vele. Izgatottan rohant a párkányhoz. Szemét a város falain túl elterülő lapályos vidékre szögezte. Ott sereglettek azok a házak, amelyeket a napról napra duzzadó talajvíz miatt a kertészek elhagytak. Gyorsan szemébe ötlött, amit keresett. Tisztán csillogott Nannar fényében a szelektől megbontott pálmalevél tető.

Meddig várt Gilgames? Egy pillanatig, egy óráig vagy évekig?

Egyszer csak füst gomolygott a kunyhó tetőorma alól. Majd vörös láng csapott ki, mint egy fáklya. Pillanatok múlva teljes erejével égett, lobogott, kanyargott, nyalakodott a láng, gomolygott a sűrű fekete füst. A hűvös éjszakai szél elkapta, megcsavarta, mint mosott ruhát a mosónő, szétrázta, le-lecsapta, szélesen kiteregette, a pálmák s magányos óriás páfrányok ágaira akasztotta. A ház tetőtől alapjáig égett. Halk recsegése idáig hallatszott a csöndben.

Gilgamesünk kővé meredt. Tátott szájjal bámulta a tüzet. Szemét többször is megtörölgette, vajon nem képzelődik-e. Nem ül-e még most is a szobájában, nem álmodja-e az Anunnakit, a teraszt, a Nannar sütötte tájat, a tüzet. Aztán örömében tapsolt, mint egy kisgyermek. Tüdejét teleszívta levegővel, harsányan fölkacagott. Kacagta a világot, a várost, az égő házat, élvezte hatalmát.

Sokáig állt a teraszon, agyában vad tervek kavarogtak. Le kellene égetni egész Szurippakot. Életre kellene támasztani a Szent Út óriásfejeit s belesétáltatni a tengerbe. Teli kellene hordani Utnapistim szobáját válogatott aranykinccsel, drágakővel. Ide kellene rendelni Héát, lefektetni a kőkockákra, halálra ölelni, teleaggatni nyakát, fülét, karját, bokáját sohasem látott ékszerekkel, majd elküldeni örökre. Háromsor-evezős gályát kellene varázsolni a kikötőbe, fedélzetére szállni, s elindulni azokba a távoli országokba, amelyekben annyit utazott. És mit kellene még, mit kellene?

Ismét harsányan, győztesen nevetett. Megvárta, míg a tűz kialszik, azután leballagott a teraszról.

Fejét mélyen lehajtva lépett szobájába, hogy bele ne üsse az alacsonnyá vált szemöldökfába.

Egész éjszaka a csodán elmélkedett. Újra meg újra látta az Anunnakit, de óvatos volt, nem képzelte el olyan apróra, hogy megjelenhetett volna. Samas-súm-iddin csak egy feladattal bízta meg, többet nem merte megidézni az istenszörnyet, Nergál szolgáját.

Másnap elrohant Samas-súm-iddinhez.

Türelmetlenül várt a függöny előtt. Semmi nesz. Mintha a gazda nem is tartózkodott volna a házban. Odakint csak a pálmalevelek között kotorászó szél zörgött. Távol halkan zúgott a város, villogott a tenger, apró fehér felhők úsztak a magasságban.

De csakhamar érezte a függöny mögül sugárzó erőt, s ebből tudta, hogy a Mester odabent van.

Míg várakozott, egyre vakaróznia kellett, a hangyák megint ellepték. Gondolatait nem tudta rendbe szedni. Az árpával, liszttel, datolyával, fügével, hagymával megrakott asztalt nézegette s csodálkozott. Miért él adományokon a Bölcs, hiszen puszta akaratával annyi eledelt tétethetne maga elé, amennyit csak kíván. Miért él datolyán, fügén, hagymán és kenyéren, holott mirszut, almás lepényt is ehetnék, ha már a hús valóban kerülendő? Miért ül magára hagyottan a függöny mögött, holott tetszése szerint választhatna elmélkedésére sokkal szebb helyet, hűvösebbet, tisztábbat, gyönyörködhetnék a legcsodálatosabb táj szépségében? Miért bízza magát alázatos szegény emberek véletlen jóindulatára, adományaira? Egyáltalában, miért mond le minden haszonról, amit a tudománya nyújt? Hiszen nem kellene azért uralomra törnie. Gazdagságot kívánnia. Még csak repülnie, vagy sziklát emelnie sem kellene, ha már mindezt károsnak ítéli. De legalább az élelmét ne várná szeszélyesen térülő-forduló ismeretlen szegényektől...

Samas-súm-iddin függönye meglebbent. A Bölcs, korsóval a kezében, kilépett, hogy vízért menjen. Gilgamesünk föl akart ugrani, vele akart menni, ámde a Bölcs rá sem tekintett. Izmos, egyenes óriás alakja meghajolt az ajtó szemöldökfája előtt, nesztelenül kilépett a házból.

Gilgames szívét keserűség fogta el. Azonban ismervén a Mestert, túltette magát keserű sejtelmein, s türelmesen várt tovább.

A Bölcs visszatért, némi datolyát, hagymát, kenyeret szedett össze, s a függöny mögé ment. Gilgamest észre sem vette.

Újabb kettősórák múltak, akárcsak első ízben. És most is, mint akkor, arra gondolt, hogy a Mester már nem hívja magához, akár el is mehet. Fölcihelődött, nehéz kedvvel fordult ki az ajtón.

Ekkor Samas-súm-iddin érces hangját hallotta:

- Jöjj be, ó, fiam!

Gilgames fürgén visszafordult. Leborult a Bölcs előtt.

- No, hát megjelent az Anunnaki? - kérdezte Samas-súm-iddin a gyékényén ülve s egy füge vérpiros belsejében gyönyörködve. Bekapta a gyümölcsöt, lassan forgatta szájában, szívta ízét, illatát, húsos puhaságát, csorduló levét. Arcán szelíd béke honolt.

- Megjelent, ó, Bölcs! - kiáltotta gyermekes örömmel Gilgamesünk. Öröme többszörös volt. Örült, hogy meg tudta idézni az Anunnakit, hogy a feladat sikeréről dicsekedve beszámolhat, hogy Samas-súm-iddin magához szólította, s hogy részesülhet a füge megevésének látványában.

- Meggyújtotta a házat?

- A ház tövig leégett, ó, Bölcs! Saját szememmel láttam lángját-füstjét. Saját fülemmel hallottam az égő fa recsegését. De hiszen te mindent tudsz! - kiáltotta Gilgames. - Tudod, hogy az Anunnaki eljött, s a ház leégett! Miért kérdezel hát?

A Bölcs mosolyogva bólintott.

- Tudom, ó, fiam, hogyne tudnám. Hiszen mindez olyan egyszerű. De mondd, ó, Gilgames, mi a véleményed, vajon valóság volt-e az Anunnaki meg a ház leégése, vagy csak káprázat? Vajon csakugyan az Alvilágból magából lépett elő kívánságodra a gonosz isten, vagy belőled magadból támadt? Csakugyan égett az a ház, lobogott a lángja, feketéllt a füstje, vagy csak te magad teremtettél égő házat Nannar sugarainál a teraszon? Mondom, fiam, gondolkozz ezen, és felelj.

Gilgamesünket megütötte a kérdés. Hiszen ő maga is gondolt már erre, azért dörzsölte újra és újra a szemét, tapogatta a testét. De valóban káprázat lett volna? Az istenszörny földöntúli alakja, sötét teste, súlyos lebbenése, lehetetlen szaga, időtlen nyugalmú s mégis ádáz mosolya, sugárzó szemének ijesztő vadsága és csúfondárossága? Káprázat a terasz, az égő ház lángja-füstje, recsegése?

A Bölcsre nézett. Ez nyugodtan ült, újabb fügét szakított széjjel, szagolgatta, megette. Majd letört egy darabot a lepényszerű kenyérből, gyönyörködött benne, ugyancsak megszagolgatta, szájába véve áhítatos gyönyörűséggel rágcsálta. Olykor-olykor kíváncsian pillantott Gilgamesünkre. Nyugodt arcán nyoma sem mutatkozott játékosságnak, a megszorult ifjú meghökkenésén érzett kárörömnek. Így tekintett rá több mint hat éven át máskor is, amikor fogas kérdésére őszinte választ várt.

- Nem, nem volt káprázat - csóválta fejét Gilgames. - Valóság volt. Az Anunnaki maga volt. Éreztem, láttam, szagoltam, hallottam őt. Féltem tőle. Az égő ház valóban leégett. Máskor is láttam a tetőről. Igen, ó, Mesterem, mindez valóság volt, nem káprázat. Nem én teremtettem révületemben.

- Helyes - szólt a Bölcs. - Ezután megidézheted az Anunnakit vagy más alsóbbrendű istent, ha akarod. Hatalmad és erőd adatott a világ hatalmai és erői fölött. De, mielőtt végleg elhagynál - tette hozzá szokatlanul mélyen tekintve Gilgamesünk szemébe -, újból figyelmeztetlek arra, amit már mondtam. Jutalmadról, erődről le kell mondanod. Ha nem teszed, zűrzavar, nyugtalanság, csalódás, nyomorúság lesz osztályrészed. Le kell róla mondanod!

- Azt akarod, ó, Bölcs, hogy most elhagyjalak? - jajdult föl Gilgamesünk megdöbbenve. - Hiszen a Hetedik Ház tudománya...

- A Hetedig Házba csak akkor léphetsz, ó, fiam, ha mindazt, amit láttál, tapasztaltál, nem valóságnak, hanem káprázatnak látod. Te azonban valóságnak láttad. A te számodra tehát valóság. Csakhogy a Hetedik Ház ilyenképpen zárva előtted. Valamikor tán megnyílik az is. Én most nem taníthatlak tovább. Nem avathatlak be a végső titokba, az élet és a halál titkaiba. Eredj békével. Anu vezessen útjaidon.

Így szólván, étkezését befejezte, s boldog révületbe merült.

- De hogyan mondhatnám, hogy káprázat volt, amikor valóság? - kiáltotta Gilgames tétován, még egyre reménykedőn állva a Bölcs előtt.

- Ha valóságnak láttad, valóság volt - dünnyögte a Bölcs, s többé nem látta Gilgamesünket."

/Kodolányi János: Vízözön/