Walt Whitman, kozmosz, Manhattan fia,
Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző,
Nem érzelgős, nem áll férfiak vagy nők fölött, sem rajtuk kívül,
Éppoly szerény, mint szerénytelen.

Csavarjátok le a zárat az ajtókról!
Csavarjátok ki sarkaikból még az ajtókat is!

Ha ki mást lealáz, engem aláz le,
Ha mit tesznek és mondanak, végül is engem érint.

Rajtam hömpölyög át az áram, rajtam az ár és a mutató!

Én mondom ki az ős jelszót, én adom meg a demokrácia jelét,
Istenemre, semmit sem fogadok el, amit bárki meg nem kaphat
hasonló feltételekkel.
Rajtam hatol át sok régen elnémult hang,
Véget nem érő rab- és rabszolganemzedékek hangjai,
Betegek és elcsüggedtek és tolvajok és törpék hangjai,
Felkészülődések és gyarapodások körforgásának hangjai,
És a csillagokat egybekötő fonalak és anyaméhek és nemzősejtek
hangjai,
És azok jogainak hangjai, akiket mások letepertek,
A torzalakúak, bohók, laposak, balgák, megvetettek hangjai,
Légbeli köd, ganajtúró bogarakéi.

Rajtam keresztül szólalnak meg a tiltott hangok,
Nemek és vágyak hangjai, leplezett hangok, melyekről lerántom
a leplet,
Általam megtisztult és átformálódott illetlen hangok.

Én nem szorítom számra ujjaim,
Éppoly csínján bánok a belekkel, mint a fejjel és a szívvel,
A közösülés nekem nem utálatosabb a halálnál.

Hiszek a húsban és vágyaiban,
Látás, hallás, tapintás, mind csupa csoda és minden részem és ízem csoda.

Isteni vagyok én kívül-belül és megszentelek mindent, amit érintek,
vagy ami hozzám ér,
Hónaljam szaga szebb aroma az imádságnál,
Fejem többet ér templomnál, bibliánál és minden hitvallásoknál.

Ha valamit jobban tisztelek másnál, testem az, egész terjedelmében
vagy annak egy része,
Áttetsző alakom, te legyél az!
Árnyékos kiugrók és fokok, ti legyetek azok!
Büszke férfierő, te legyél az!
Ami csak izmosítasz engem, te legyél az!
Én gazdag vérem, te! te életem halvány tejfolyamváladéka!
Más mellre feszülő mell, te legyél az!
Agyam, a te titkos tekervényeid legyenek azok!
Vízmosta kákagyökér! félénk mocsári szalonka! védett kettőstojások
fészke! te legyél az!
Fejem boglyája, szakáll, szőrzet, te legyél az!
Juhar csepegő nedve, hímgabona rostja, te legyél az!
Bőkezű nap, te legyél az!
Arcomat bevilágító és beárnyazó gőzök, ti legyetek azok!
Verejtékes patakok és harmatok, ti legyetek azok!
Szelek, miknek lágyan csiklandozó nemiszervei hozzám
dörzsölődnek, ti legyetek azok!
Széles, izmos mezők, élő tölgyágak, kanyargós utaim kedves
henyélői, ti legyetek azok!
Kezek, miket elfogadtam, arc, amit csókoltam, halandó, akit valaha
érintettem, ti legyetek azok!

Bolondja vagyok magamnak, minden részem és egészem nagyszerű,
Minden pillanat és ami csak történik, kéjjel borzongat át,
Nem tudom, hogyan hajlik bokám, nem tudom leghalványabb
óhajom okát,
Sem a belőlem sarjadó barátságét, sem a viszonzásul elvett barátság
okát.

Amint felhágok lejtőmön, megállok gondolkozni, valóság-e ez,
A reggel glóriája ablakomon nagyobb gyönyörűség nekem, mint
akármilyen írott metafizika.

Nézni a hajnalt!
A legapróbb fény elsápasztja a határtalan és átlátszó árnyékokat,
A levegő ízlik ínyemnek.

A mozgóvilág csírái ártatlan játékukból hallgatva felkelnek, frissen
felrügyeznek,
Ferdén szökellnek a magasba s a mélybe.

Egy láthatatlan valami kéjes csápokat ereszt a magasba,
Fényes nedvtenger ömlik el az égen.

A föld az éggel összeolvadó, egyesülésük naponkénti megújítása.
A kihívás, mely kelet felől e pillanatban támad fölöttem,
A csúfondáros gúny: Lássuk, úr leszel-e?

/Walt Whitman/