"Egyvalaki jó csak, és ő szabad kinyilatkoztatásban nyilvánult meg:a fiában"
Valentinus

Az Eonok ősatyja a Mélység, amelynek másik nézete a Csend. Mint megteremtetlen ősalap nyugszik, nyugovásában csírázik a Lét, általa nyilatkozik meg, mint fiú, vagyis, mint a Tudat. Ő az egyetlen, aki képes felismerni az Atyát.
A Tudat kettőségben nyilatkozik meg ismét.
Tudatként és Igazságként.
Ők maguk a szülőpárjai az Igének, az Életnek, emezek pedig az Embernek és a Közösségnek.
Íme a Teljesség, amelyben Minden Egy.
Az Ige és az Élet tíz eont alkot meg, az Ember és a Közösség pedig tizenkettőt, így lesz harminc az eonok száma.
Ezek közül pedig az utolsó, a Bölcsesség, Sophia.
Minden Mindenben.
Előbb valának a Hit, a Halhatatlanság, Örökké tudatos, Apai, Anyai, Üdvözülés, és legvégül a Bölcsesség, amely nem a legkevesebb.
Ne feledjük, az Egységben nincsen kevés, több, jobb, tökéletesebb.
Van a Pleroma, amely Minden, Ő nyilatkozik meg minden részletében teljességgel.
Minden egyes teremtménye önmagában hordozza a Teljességet, akit mi a leggyengébbnek ismerünk, a nyögve sóhajtozó, sárgabordájú, pállott nyomorult lénye oly pompás ott ahol Egy a Mélységgel és a Csenddel, hogy minden tudásunk is kevés ráhangolódni arra a zenére, mert túl nehezek vagyunk. Nehézségünk oka az, hogy ott, ahol a sárgabordájú nyomorult lényében Egy a Mélységgel és a Csenddel, mi magunk is Egyek vagyunk Vele, mégsem ismerjük ott fel egymást-.
Bizony, Testvéreim, nem vagyunk ám egyebek rezdülésnél, hullámmorajlásnál, annál a minutumnál sem vagyunk többek, amely, mint a szirmok bomlása a színek születésében, fönnakadva egy halovány variáció varázslatában.  Ebben a minutumban ismerhetünk önmagunkra!
Mi.
(Pentagram, nem tom melyik)