Virtuális seks levél

(Na ez kész!Tova hát, Lesbia!
Ne takarózz velem tovább!
Légy tenger hullámain a hab,
kagylóban mocorgó hús,
vagy lovas a hegyek között, és
légy te maga a lovad!)

Ajakod oly puha, meg mindened!
Hamar elájulok, ha elképzelem,
milyen lehet fekete bugyiban a
feneked.Míg fülemben szőr rezeg,
ahogy sorsunk kunkorod, mint
a kismalac farka ott, hol ragyog
már Óperencia árnya.
Nem vagyok több neked, csak angyalod,
ó te titkos percek lánya,
medence szentélyem talánya!
Körbepuszilnám két jócselekedet között
az isteni lét bejáratát! Veled imádkoznék!
Ennék és aludnék is veled.
Érted születtem,
nem ellened!Érted?
Jelenléted harmattá oldja ezt a
szupermasszív véget,
hol két kozmosz ütközője cseng,
ha új útba kapaszkodva összeérnek.
Ragyogón, a mindenségnél nehezebb halál
körül táncol csillagországunk, szerelemben
pörgő sugár életünk, ott lüktet kezdetünk,
forgatja galaxisunk,úgy kerül körbe az milliárd
éveket most, mint árva kölyök kezében
száz éve a húszfilléres forgó.
Áru vagyok ebben a testben, akár a kenyér és a könyv.
Ha sírok,nincstelen, vagy síromba pergő föld illlatú könny.
És a sorok, amit jegyeztem, hogy igazoljam: lettem, hát megvehető...
nem kell senkinek.
Ezért vettelek meg. Hogy legyek.
Szőkeséged örök, színeid zuhatagában pörög képzetem.
Magnetikusabb vagy, mint a körénk görbülő idő,
mindkettőnk
szívében ugyanaz a gombostű döfte át
az atman bogár rovátkolt páncélzatát.
Sárguló öröklétünk spirituszában egy kósza
buborékba zárva csillog majd tovább,
mint a hajnalba szökő virágillat, így bezárva
az egész világ.

                                                                      Egy hely Afrikában

A fiú meglepte az ismeretlent, mikor lábaihoz ült, és a fafaragást a férfi kezébe helyezte. „Igen, elmesélem Önnek.” - mormogta. „Mindent elmesélek Önnek róla.” Ujját a legalsó, groteszk kis figurára tette, majd lelkes sietséggel felfelé mozgatta, elmagyarázta a fán látható hegyeket és fantasztikus alakokat, míg el nem ért legfelülre, a madárhoz, melynek szárnyából kihullott egy toll. A végén már elcsukló hangon beszélt, és szavai elakadtak, mintha nagyon fontos volna, amit el akar mondani. Az idegen inkább az arcát, mint a fafaragást figyelte. „Azt gondolom - mondta barátságosan, miután a fiú befejezte -, hogy csak félig értelek. Szerintem körülbelül így gondolod” - mosolyodott el, és beszélni kezdett:



Egy bizonyos völgyben lakott egyszer egy vadász (a legalsó kis, groteszk alakra mutatott). Minden nap az erdőkbe ment, hogy madarakra vadásszon. Egyik nap egy nagy tó partjához ért. Miközben a nádasban ácsorgott és a madarakra várt, nagy, sötét árnyék vetült rá, s látta, hogy valami tükröződik a vízben. Felnézett, de a jelenség már tovatűnt. Ekkor tüzes vágy ébredt benne, hogy még egyszer megpillantsa a tükörképet, és egész nap várakozott. Ám mire beesteledett, még mindig semmit sem látott. Szomorúan és magába szállva, üres vadásztarisznyával tért haza. Barátai tudni szerették volna, miért ilyen csendes, de ő különvált tőlük és eltöprengett. Csak amikor legjobb barátja ment oda hozzá, akkor tudta elmondani. „Ma valami különlegeset láttam, valamit, amit eddig még soha. Óriási, fehér madár, ezüstös, kitárt szárnyakkal, siklott át az örök kékségen. Most meg úgy érzem, mintha tűz emésztené a lelkemet. Csak egy fényes látomás volt, egy villanás és tükröződés a vízen. De most semmi mást nem akarok, mint megérinteni és megtartani őt.”

Barátja nevetett. „Az csak a napnak egy sugara volt, mely a vízen játszadozott, vagy pedig a saját fejed árnyéka. Holnapra mindent elfeledsz!” De másnap és a következő napokban a vadász egyedül indult vadászni, és keresett a földeken, az erdőkben, a tavon, a nádasban, ám mindhiába. Többé már madarakra sem lőtt, hiszen mit sem értek már számára.

„Mi baja lehet?” - kérdezték barátai. „Megőrült.” - szólt az egyik. „Nem, rosszabb - mondta egy másik -, úgy véli, látott valamit, amit közülünk még soha senki, és azt akarja, hogy ezt valami csodának tartsuk.” „Szakítsuk meg vele a kapcsolatot!” - hangzott egyöntetű véleményük. A vadász tehát ettől kezdve egyedül maradt.

Egy este, mikor nagyon bánatosan ide-oda bolyongott a félhomályban, hirtelen egy öregember állt előtte, nagyobb és erősebb, mint bárki más. „Ki maga?” - kérdezte a vadász. „Bölcsességnek hívnak - válaszolta az öregember -, de egyesek Tudásnak is neveznek. Egész életemben mindig is ezen a környéken laktam, azonban akinek nincs sok gondja, az nem lát engem. Könnyáztatta szemnek kell lennie, amely meg akar látni. Csak akkor szólalok meg, ha valaki szenved.” Mire a vadász így szólt: „Ha már annyi ideje itt lakik, akkor bizonyára tud nekem mondani valamit a nagy, fehér madárról, amit a kékségen át láttam siklani. Azt akarják elhitetni velem, hogy csak képzelődtem, hogy a saját fejem vetette árnyékot láttam csupán.” Az öreg mosolygott. „Az Ő neve Igazság. Aki megpillantotta, az többé nem nyugodhat. Haláláig vágyakozik utána.” Erre a vadász felkiáltott: „Hol találom őt?” De az ember így szólt: „Nem szenvedtél eleget.” - majd odébbállt.

A vadász ezután elővette mellényzsebéből képzeletének gombolyagát, köré tekerte kívánságának fonalát, majd az egész éjszakát azzal töltötte, hogy hálót fonjon belőle. Reggel aztán kiteregette az aranyló hálót a földön, megszórta néhány magnyi hiszékenységgel, amit édesapja hagyott rá, és amit szintén zsebében hordott. Ezek fehér szöszgolyókra hasonlítottak, amelyek barna port engedtek magukból, ha valaki rájuk lépett. Ezután leült és várakozni kezdett az eljövendő dolgokra. Először egy hófehér, galambszemű madár gabalyodott hálójába. Csodaszép dalt énekelt. „Egy Istenfia! Egy Istenfia! Egy Istenfia!” - hangzott. A második, amelyik belerepült, fekete és titokzatos volt, szép, sötét szemekkel, melyek mélyen beleláttak a lélekbe. Ez csak azt énekelte: „Halhatatlanság!”

A vadász mindkettőt karjaiba fogta, s azt mondta: „Bizonyára mindkettő az igazság szép nemzetségéhez tartozik” Aztán még egy madár jött, zöld és aranyszínű volt, de mint a kofák, éles hangon azt énekelte: „Halál utáni jutalom! Halál utáni jutalom!” A vadász azt mondta: „Meglehet, nem vagy valami szépséges, de maradhatsz”, és őt is befogta. És még több ragyogó színű madár jött. Vidáman énekeltek, míg az összes magot fel nem szedték. A vadász elkapta a madarakat, és erős fém kalitkát épített, amit „új hitnek” nevezett el, s mindet beletette. Aztán mindenféle emberek érkeztek, körbetáncolták a kalitkát, és énekeltek: „Ó, szerencsés vadász! Ó, különleges ember! Milyen pompás madarak! És milyen szépen dalolnak!” Senki nem kérdezte, honnan valók a madarak, és miként kapta el őket. Csak táncoltak és énekeltek. A vadász pedig örvendezve mondta: „Az Igazság immár nálam van. Egyszer majd ledobja tollait, s meglátom hófehér alakját.”

Az idő telt, és az emberek csak táncoltak, énekeltek. De a vadász ismét búskomor lett. Éppen úgy, mint azelőtt, szomorúan bolyongott ide-oda. A kimondhatatlan vágy ismét felébredt benne. Egyik nap egyedül üldögélt és sírt. Ekkor véletlenül arra vetődött az út Bölcsessége. A vadász elmesélte neki, mit tett. Szomorú mosoly futott át Bölcsesség arcán. Azt mondta: „Már oly sok ember feszítette ki hálóját, hogy elfogja az Igazságot, de sohasem sikerült nekik. Ugyanis a hiszékenység magvából ő nem kér. Lábait nem kötözhetik meg a kívánságok hurkai. Nem akarja e völgyek levegőjét szívni. A madarak, melyeket rabul ejtettél, hazug fajzatok: bájosak és szépek, mégis csupán hazugságok. Az Igazság nem ismeri őket.”

A vadász elkeseredve szólt: „Talán folyton csak várjak és várjak, s ez a nagy vágy, ez a hatalmas tűz emésszen fel teljesen?” Az öreg pedig így válaszolt: „Halljad, mivel sokat szenvedtél már, és sok gond gyötört, elmondom neked, amit tudok. Aki elindul, hogy meglelje az Igazságot, annak a babonák völgyét örökre el kell hagynia, anélkül, hogy bármit is magával vinne. Teljesen egyedül kell elutaznia az önmegtagadás és nélkülözés országába, és ott kell laknia. A kísértéseknek nem engedhet. Mikor a világosság felbukkan, fel kell állnia, és követnie kell a világosságot abba az országba, ahol a nap mindig fényesen ragyog. Akkor a könyörtelen valóság hegyei tornyosulnak majd előtte, s meg kell másznia őket, mert mögöttük fekszik az Igazság birodalma.”

„Elkapom és a karjaimba zárom!” - ujjongott a vadász. Bölcsesség a fejét rázta. „Sem látni, sem elkapni nem fogod. Még nem tartasz ott.” „Úgy hát egyáltalán nincs segítség?” - kiáltotta a vadász. „Úgy áll a dolog - hangzott Bölcsességtől -, hogy egyesek megmászták a hegyeket, egyik kopár sziklát a másik után hódították meg. És ott, a magasabb térségekben bolyongva, néhányuknak sikerült felemelniük egy-egy fehér-ezüstös tollat a földről, melyek az Igazság szárnyiból hullottak ki. És meg fog történni - mondta az öreg, aki felemelt ujjaival amolyan prófétai tartást vett fel -, hogyha az emberek elegendő ezüstös tollat gyűjtöttek, melyből kötelet készítenek és a kötélből hálót fonnak, hogy az Igazságot evvel a hálóval be lehet fogni. „Az Igazságot semmi más nem karolhatja át, mint az igazság.”

A vadász felállt. „Megyek.” - mondta. De Bölcsesség visszatartotta: „Figyelmeztetlek, aki elhagyja ezt a völgyet, az soha nem tér vissza. Sírhatsz bár a határán véres könnyeket, hét éjen és hét nappalon át, a visszatérés kizárt. Aki megy, sohasem jön vissza. Útközben nincsen jutalom. Aki megy, szabad akaratából megy, a benne lévő nagy szeretettől indíttatva. Az erőfeszítés a jutalma.”

„Elindulok az úton - mondta a vadász -, de mondd meg nekem, melyik ösvényt kövessem, ha elérek a hegyekhez.” „Én az évszázadok alatt felgyülemlett bölcsesség gyermeke vagyok - hangzott a válasz -, csak oda mehetek, ahol már sokan jártak előttem. A hegyeket csak néhányan hódították meg, és mindenkinek a saját útját kell meglelnie. Mindenki a saját felelősségére megy. Az én hangomat már nem hallja. Talán követhetem, de nem mehetek előtte.” Ezzel Bölcsesség eltűnt.

A vadász megfordult. Odaszaladt a kalitkához, és széttörte annak rácsait. Az éles vas sebeket vágott a húsába. Néha könnyebb építeni, mint lebontani. A madarakat, egyiket a másik után kivette, és visszaadta nekik szabadságukat. Amikor azonban a sötét tollú madarat megfogta, szorosan tartotta, és belenézett szép szemeibe. A madár mély, átható kiáltást hallatott: „Halhatatlanság!”

A vadász így válaszolt: „Tőle képtelen vagyok megválni. Nem nehéz, és élelemre sincs szüksége. Elrejtem ruháim alatt és magammal viszem.” S azzal eldugta kabátja alá. De amint elrejtett, egyre nehezebbé vált, mígnem mint az ólom nehezedett a mellére. Mozdulni sem tudott. Így nem hagyhatta el a völgyet. Elővette a madarat, és ránézett: „Ó, szépséges, kedves Madár, hát nem tarthatlak meg?” Bánatosan kinyitotta kezeit. „Repülj - mondta - talán az igazság énekében van egy hang, ami a tiédhez hasonló. De azt sosem hallom meg.” A madár elrepült.

Aztán kívánságai fonalát lefejtette képzeletének orsójáról, és a földre dobta. Az üres orsót pedig ismét a zsebébe dugta. A fonalat ugyanis ebben a völgyben szőtték, de az orsó egy ismeretlen országból származott. El akart hát indulni, de ekkor kiabáló emberek közelítettek felé. „Esztelen, bolond, őrült!” - kiáltozták. „Hogyan nyithattad ki a kalitkát, és miért engedted szabadon a madarakat?” A vadász szólni akart, de azok meg sem akarták hallani. „Igazság! Mi az? Iható vagy ehető? Ki látta valaha is? A madarak legalább igaziak voltak, mindenki hallotta az éneküket! Ó, Te balga, viperafajzat, ateista!” - ordították. „Rontja a levegőt. Meg kell köveznünk!” - kiáltották néhányan. „Mi közünk hozzá? Hagyjátok futni az idiótát!” - javasolták mások, és elmentek. Azonban egyesek sarat és köveket ragadtak, és dobálni kezdték. Végre, sebekkel, púpokkal és karcolásokkal teli, a vadász elmenekült az erdőbe. Teljesen sötét volt.

Csak futott és futott, és az árnyékok egyre sötétebbek lettek körülötte. Majd ott találta magát annak az országnak a határán, ahol mindig sötét van. Átlépte a határt, és ott valóban semmi világosság nem volt. Tapogatózva haladt előre, de minden ág, melyet csak megfogott, letört. A salakkal borított talajon lábai minden lépéskor lesüllyedtek. Felfoghatatlanul finom hamuból álló köd lebegett arca körül. Leült egy kőre, és kezeivel eltakarta az arcát, hogy az önmegtagadás és nélkülözés országában megvárja a világosságot. Szívében is éjszaka volt.

Ekkor a mocsárból, jobbra és balra tőle, hideg köd szállt fel, ami teljesen beborította. A sötétségben finom, alig érezhető eső hullott, és a fején és ruháján nehéz cseppek képződtek. Szíve fáradtan dobogott, tagjai elgémberedtek. Észrevette, hogy a távolból két lidércfény közeledett felé vidáman. Felemelte a fejét, hogy jobban lássa őket. Olyan melegnek, olyan világosnak hatottak, úgy táncoltak, mint apró tüzes csillagok, mígnem ott álltak előtte. Az egyik láng sugárzó közepéből női arc nevetett feléje, gödröcskével az arcán, s fejét leomló, hullámos szőke haj borította. A másik láng közepén, mint a pezsgő bor buborékai, boldogan nevető gyöngyöket látott. Szüntelenül fel és alá táncoltak előtte.

„Kik vagytok?” - kérdezte a vadász. „Ki jön hozzám egyetlenként sötét magányomban?”„Mi vagyunk az érzékiség ikertestvérek.” - válaszolták. „Apánk az emberi természet, anyánk pedig a bőség. Olyan öregek vagyunk, mint a hegyek és a folyók, mint az első ember. De mi nem halunk meg.” - nevettek. „Ó, hadd öleljelek meg! - szólt az első - karjaim puhák és melegek. Szíved fagyos, de felmelegítem. Gyere csak!” „Átitatlak meleg életleheletemmel.” - mondta a másik. „Agyad zsibbadt, és tagjaid merevek, de ismét erősek lesznek, és szabadon mozognak. Gyere, vedd életleheletem.” „Gyere velünk - hívták - lakj nálunk. Nálad nemesebb lelkek vártak itt a sötétségben, és eljöttek hozzánk, mi pedig hozzájuk, és sohasem hagytak el bennünket, soha. Minden más csalás, de mi vagyunk a valóság, mi igaziak vagyunk. Az Igazság egy árnyék. A babonák völgye csak egy komédia. A Föld olyan, mint a hamu, a fák mind rohadtak. De mi - érints csak meg bennünket - mi élünk! Bennünk nem kételkedhetsz. Érezd csak meg, milyen szívélyesek vagyunk! Ó, gyere, gyere velünk!”

Most feje körül kezdtek körözni. Homlokán olvadni kezdtek a hideg cseppek. Világos fényük vakította őt. Kihűlt vére ismét áramlani kezdett. S így szólt: „Jó, miért kéne ebben a szörnyű sötétségben meghalnom? Meleget adnak, kihűlt véremet ismét áramoltatják!” És kinyújtotta utánuk kezeit.

Ekkor hirtelen elévetült a kép, amit úgy szeretett, karjai pedig elernyedve hanyatlottak le. „Ó, gyere hozzánk!” - kérte az egyik iker. De ő kezeit arca elé tartotta. „Vakítotok - mondta -, melegítitek ugyan a szívem, de nem adhatjátok meg nekem azt, amire vágyom. Itt fogok várni - várni, amíg el nem jön a halál. Menjetek!” Kezeit arca elé tartotta, többé nem akarta hallgatni őket. Mikor ismét felnézett, a két villogó csillagocska eltűnt a messzeségben. És a hosszú, hosszú éjszaka tovább tartott. Mindenkinek, aki elhagyja a babonák völgyét, át kell hatolnia a sötétség országán. Néhányan pár napot, mások hónapokat, sőt éveket töltenek ott, és vannak, akik ott halnak meg.

A vadász végül halvány derengést vett észre a láthatáron, és újra útnak eredt. Kis idő múlva elérte a fényt, és most már teljes napsütésben folytatta útját. Azután ott magasodott előtte a száraz tények és valóságok hatalmas hegye. Ragyogó napfény borította a lejtőket, a csúcsok pedig a felhőkbe vesztek. A hegység lábától több ösvény vezetett felfelé. A vadász örömkiáltást hallatott. A leginkább jobbra fekvő ösvényt választotta, s megkezdte a mászást. A sziklák és meredélyek visszhangozták énekét. Bölcsesség túlzott, az út nem is volt olyan meredek. Néhány nap, néhány hét, vagy legfeljebb pár hónap, aztán már el is éri a csúcsot! Nemcsak egyetlen tollat emel majd fel, hanem mindet, még azokat is, amiket a többiek találtak. Aztán majd elkészíti a hálóját, megfogja Igazságot, megérinti, megragadja, átöleli!

Boldogan nevetett a napsütésben, és teljes erőből énekelt. Győzelmét biztosra vette. Egy idő után azonban mégis emelkedni kezdett az ösvény, és mászás közben alig bírta szusszal.

Már képtelenség volt énekelni. Jobbra is, balra is magas, meredek sziklafalak emelkedtek, moha és más zöld növények nélkül. A lávaszerű talajban mély hasadékok tátongtak. Itt-ott észrevett bennük valamit, ami fehér csontvázhoz hasonlított. Az ösvényt sem lehetett már mindig olyan pontosan kivenni. Már csupán egy nyomvonal volt, itt-ott elvétve néhány lábnyommal. Végül aztán teljesen eltűnt az ösvény. A vadász nem énekelt, nehezen mászott tovább, míg egy magas, sima sziklafalhoz nem ért, amely olyan magasra nyúlt, ameddig csak a szem ellát. „Építek egy lépcsőt. Ha legyőztem ezt a falat, akkor már majdnem ott leszek.” - mondta bátran. A képzelet orsójával köveket ásott ki, de a kövek nagy része nem akart illeszkedni egymáshoz. Fél hónap munkája gördült a mélybe, mert az alsó kő nem megfelelően lett kiválasztva. A vadász azonban kitartóan dolgozott tovább, és csak azt tartotta szem előtt: „Ezután a fal után már majdnem ott leszek. Aztán sikerül.”

Végre elérte a csúcsot és körülnézett. Mélyen lent a babonák völgyében sápadt köd lebegett, fölötte pedig még hatalmas hegyek tornyosultak. A távolból alacsonynak tűntek, de közelről mérhetetlenül magasak voltak. A lábuktól a csúcsig teraszszerű sziklák vették őket körül, amelyek mint magas falak, széles körökben meredeztek felfelé. Ott fenn az örök napfény sugárzott. Vad üvöltés tört ki belőle. Lehajolt a földhöz, s mikor felegyenesedett, arca holtsápadt volt. A tökéletes csendben továbbment. Megpróbálta, amennyire csak lehet, kímélni magát. Aki a völgyben született, annak a ritka levegőben nehezére esik a lélegzés. Minden lélegzetvétel fájdalmat okozott, és ujjai hegyéből kiment a vér. A következő sziklafalnál ismét munkához látott. Úgy tűnt, hogy sohasem lesz vége. Hallgatott. Éjjel nappal zúgott a levegőben a szerszámok zaja, ahogy lépcsőket vájt a könyörtelen kövekbe. Évek teltek el, mialatt fáradhatatlanul tovább dolgozott. De bármennyire is erőlködött, a felette emelkedő fal mintha az egekig ért volna.

Néha azért esedezett, hogy legalább néhány zuzmó nőne a kövek közt, hogy legyen társasága. De a kérés hiábavaló volt.

Az évek elszálltak. A sziklába faragott lépcsőkön számon tudta tartani őket, mivel évente csak néhány fokkal haladt felfelé, nem többel. Már nem énekelt. És azt sem mondta már: „Ezt vagy azt fogom tenni.” Csak dolgozott. És esténként, mikor a nap lement, a sziklarésekből vad szörnyek meredtek rá. „Hagyd már abba a munkát, te magányos ember, és beszélgess velünk!” - szólongatták. „Ha csak egyetlen pillanatra is abbahagyom, akkor közelebb ólálkodtok.” - válaszolta. Hosszú nyakaikat még inkább feléje nyújtogatták. „Nézz csak a hasadékba, a lábaidnál!” - mondták. „Nézd meg, mi fekszik ott - fehér csontok! Valaki, aki éppen olyan erős és bátor volt, mint te, ugyanezt az utat járta.” Felnézett, és felismerte, hogy semmi értelme továbbmenni. Az Igazságot nem fogja átölelni, sosem pillantja meg, sohasem lel rá. Lefeküdt, mert fáradt volt. Bárcsak sosem ébredne fel többé. „Az alvás nyugalmat ad - folytatták -, ha alszol, akkor nem vagy egyedül. Kezeid nem fájnak többé, és a szíved sem.”

A vadász megvetően nevetett. „Csak nem hiszitek, ti hárpiák, hogy mindent, ami kedves nekem, magam mögött hagyva, egyedül átvágva a sötétség országán, ellenállva a kísértéseknek, és olyan területekre merészkedve, ahová ember sohasem jutott el, és egyedül gyötörve magam, csak azért jöttem, hogy megpihenjek, hogy ti jótékonykodhassatok velem?” Egyszerűen kinevette őket. A hárpiák, a kétségbeesés visszhangjai visszavonultak, ugyanis egy erős, bátor szívű ember nevetése olyan számukra, mint egy halálos szúrás. Ám aztán újra előjöttek, és utána kémleltek.

„Tudod-e, hogy a hajad teljesen fehér, és a kezeid kezdenek úgy remegni, mint egy aggastyánnak? Láttad, hogy letörött az orsód hegye? Amúgy is teljesen széttört már. Ha sikerül megmásznod ezt a lépcsőt, akkor ez lesz az utolsó. Sohasem fogsz még egy lépcsőn felmenni.” - mondták. Ő pedig így válaszolt: „Mintha mindezt nem tudnám.” - és tovább dolgozott.

Sovány, öreg kezei még mindig jártak ugyan, de egyre rosszabbul ment, mivel ujjai merevek és göcsörtösek lettek. A szépség és az erő eltűnt. Végül egy öreg, ráncos arc tekintett a sziklákra. Látta az örök hegyeket a fehér felhőkig emelkedni - de munkáját elvégezte. Az öreg vadász összekulcsolta fáradt kezeit, és lefeküdt a szakadék szélén, amelyiknél oly sokat küszködött. Végre aludhatott. Alatta sűrű, fehér köd úszott a völgy felett. Egyszer csak felszakadoztak a ködfoszlányok, és halódó szemei lenéztek a fákra és ifjúságának színtereire.

A távolból mintha saját, vad madarainak hívását hallaná, és hallotta az éneklő, táncoló embereket. Sőt, mintha régi barátai hangját ismerné fel. Egészen a távolban látta, hogy a nap régi kis házára süt. A vadász szemei könnyel teltek meg. „Ó, aki ott hal meg, legalább nem egyedül hal meg.” - sóhajtott. A ködfoszlányok közti rés újra összezárult, ő pedig elfordította tekintetét.

„Kerestem - mondta -, évekig gyötörtem magam, de az Igazságot nem találtam. Nem nyugodtam, nem panaszkodtam, de nem láttam őt. Most erőm végére értem. Ezen a helyen, ahol itt kimerülve fekszem, mások fognak állni, fiatalok és erősek. Felmásznak azokon a lépcsőkön, melyeket én készítettem. Sosem ismerik meg annak az embernek a nevét, aki készítette őket. És ki fogják nevetni a silány munkát. Ha lazák a kövek, pokolra kívánnak majd. De mászni fognak, mégpedig az én művemen. Menni fognak felfelé, az én lépcsőimen! És meg fogják őt találni, általam! Mert közülünk senki sem magának él, és senki sem hal önmagáért!”

Könnyek gördültek le ráncos szemhéjai alól. Ha most megjelent volna felette az Igazság a felhőkben, akkor nem látta volna. A halál fátyla függött szemei előtt. „Lelkem hallja boldog lépéseiket.” - mondta. „És fel fognak mászni, magasabbra és magasabbra.” Ráncos kezeivel tapogatva kereste a szemeit. Ekkor valami szállingózni kezdett rá a fehér égből. A csendes levegőn át hullott lejjebb és lejjebb, míg el nem érte a haldokló férfi mellét. Keze érezte, mi volt az. Egy toll. A kezében tartotta, amikor meghalt.



A fiú kezével eltakarta a szemét. Nehéz könnyek hullottak a faragásra. „Honnan tudta? - bökte ki suttogva - csak kevés szó áll a fán. Honnan tudta Ön ezt?”

„Persze, nem áll itt az egész történet - mondta az idegen -, de úgy nagyjából azért mégis. És minden igaz művészet sajátsága - a legmagasabbé és a legprimitívebbé is - az, hogy többet mond, mint amit mond, és hogy magával ragad, távolra önmagadtól. Semmi sem olyan általánosan érthető, mint az igazság. Ezer különböző módon foghatják fel, és újra meg újra más nézőpontokat nyit meg.” Körbe-körbe forgatta a fa Valamit.

„A lélek az, amely tüzes szemmel még a legdurvább anyagi köntösön is átlát. A természetben és a szellemben minden dolog össze van kötve egymással. Szerény faragásodban máris képes vagy néhány szellemi tényt olvasni, úgy, amilyenek azok a valóságban.”

„Egész életemben arra vágytam, hogy Veletek találkozzam.” - mondta a fiú.





Olive Schreiner, Egy afrikai farm története, Diogenes Kiadó, 2005.

Olive Schreiner-t (1855-1920) mint a délafrikai irodalom alapítóját tartják számon. Afrikai farmokon dolgozó nevelőnőként kezdte el írni az Egy afrikai farm története című könyvét, a dél-afrikai irodalom egyik csúcspontját.

2007/3/ Egy hely Afrikában

Pentagram > 2007-es évfolyam

A fiú meglepte az ismeretlent, mikor lábaihoz ült, és a fafaragást a férfi kezébe helyezte. „Igen, elmesélem Önnek.” - mormogta. „Mindent elmesélek Önnek róla.” Ujját a legalsó, groteszk kis figurára tette, majd lelkes sietséggel felfelé mozgatta, elmagyarázta a fán látható hegyeket és fantasztikus alakokat, míg el nem ért legfelülre, a madárhoz, melynek szárnyából kihullott egy toll. A végén már elcsukló hangon beszélt, és szavai elakadtak, mintha nagyon fontos volna, amit el akar mondani. Az idegen inkább az arcát, mint a fafaragást figyelte. „Azt gondolom - mondta barátságosan, miután a fiú befejezte -, hogy csak félig értelek. Szerintem körülbelül így gondolod” - mosolyodott el, és beszélni kezdett:



Egy bizonyos völgyben lakott egyszer egy vadász (a legalsó kis, groteszk alakra mutatott). Minden nap az erdőkbe ment, hogy madarakra vadásszon. Egyik nap egy nagy tó partjához ért. Miközben a nádasban ácsorgott és a madarakra várt, nagy, sötét árnyék vetült rá, s látta, hogy valami tükröződik a vízben. Felnézett, de a jelenség már tovatűnt. Ekkor tüzes vágy ébredt benne, hogy még egyszer megpillantsa a tükörképet, és egész nap várakozott. Ám mire beesteledett, még mindig semmit sem látott. Szomorúan és magába szállva, üres vadásztarisznyával tért haza. Barátai tudni szerették volna, miért ilyen csendes, de ő különvált tőlük és eltöprengett. Csak amikor legjobb barátja ment oda hozzá, akkor tudta elmondani. „Ma valami különlegeset láttam, valamit, amit eddig még soha. Óriási, fehér madár, ezüstös, kitárt szárnyakkal, siklott át az örök kékségen. Most meg úgy érzem, mintha tűz emésztené a lelkemet. Csak egy fényes látomás volt, egy villanás és tükröződés a vízen. De most semmi mást nem akarok, mint megérinteni és megtartani őt.”

Barátja nevetett. „Az csak a napnak egy sugara volt, mely a vízen játszadozott, vagy pedig a saját fejed árnyéka. Holnapra mindent elfeledsz!” De másnap és a következő napokban a vadász egyedül indult vadászni, és keresett a földeken, az erdőkben, a tavon, a nádasban, ám mindhiába. Többé már madarakra sem lőtt, hiszen mit sem értek már számára.

„Mi baja lehet?” - kérdezték barátai. „Megőrült.” - szólt az egyik. „Nem, rosszabb - mondta egy másik -, úgy véli, látott valamit, amit közülünk még soha senki, és azt akarja, hogy ezt valami csodának tartsuk.” „Szakítsuk meg vele a kapcsolatot!” - hangzott egyöntetű véleményük. A vadász tehát ettől kezdve egyedül maradt.

Egy este, mikor nagyon bánatosan ide-oda bolyongott a félhomályban, hirtelen egy öregember állt előtte, nagyobb és erősebb, mint bárki más. „Ki maga?” - kérdezte a vadász. „Bölcsességnek hívnak - válaszolta az öregember -, de egyesek Tudásnak is neveznek. Egész életemben mindig is ezen a környéken laktam, azonban akinek nincs sok gondja, az nem lát engem. Könnyáztatta szemnek kell lennie, amely meg akar látni. Csak akkor szólalok meg, ha valaki szenved.” Mire a vadász így szólt: „Ha már annyi ideje itt lakik, akkor bizonyára tud nekem mondani valamit a nagy, fehér madárról, amit a kékségen át láttam siklani. Azt akarják elhitetni velem, hogy csak képzelődtem, hogy a saját fejem vetette árnyékot láttam csupán.” Az öreg mosolygott. „Az Ő neve Igazság. Aki megpillantotta, az többé nem nyugodhat. Haláláig vágyakozik utána.” Erre a vadász felkiáltott: „Hol találom őt?” De az ember így szólt: „Nem szenvedtél eleget.” - majd odébbállt.

A vadász ezután elővette mellényzsebéből képzeletének gombolyagát, köré tekerte kívánságának fonalát, majd az egész éjszakát azzal töltötte, hogy hálót fonjon belőle. Reggel aztán kiteregette az aranyló hálót a földön, megszórta néhány magnyi hiszékenységgel, amit édesapja hagyott rá, és amit szintén zsebében hordott. Ezek fehér szöszgolyókra hasonlítottak, amelyek barna port engedtek magukból, ha valaki rájuk lépett. Ezután leült és várakozni kezdett az eljövendő dolgokra. Először egy hófehér, galambszemű madár gabalyodott hálójába. Csodaszép dalt énekelt. „Egy Istenfia! Egy Istenfia! Egy Istenfia!” - hangzott. A második, amelyik belerepült, fekete és titokzatos volt, szép, sötét szemekkel, melyek mélyen beleláttak a lélekbe. Ez csak azt énekelte: „Halhatatlanság!”

A vadász mindkettőt karjaiba fogta, s azt mondta: „Bizonyára mindkettő az igazság szép nemzetségéhez tartozik” Aztán még egy madár jött, zöld és aranyszínű volt, de mint a kofák, éles hangon azt énekelte: „Halál utáni jutalom! Halál utáni jutalom!” A vadász azt mondta: „Meglehet, nem vagy valami szépséges, de maradhatsz”, és őt is befogta. És még több ragyogó színű madár jött. Vidáman énekeltek, míg az összes magot fel nem szedték. A vadász elkapta a madarakat, és erős fém kalitkát épített, amit „új hitnek” nevezett el, s mindet beletette. Aztán mindenféle emberek érkeztek, körbetáncolták a kalitkát, és énekeltek: „Ó, szerencsés vadász! Ó, különleges ember! Milyen pompás madarak! És milyen szépen dalolnak!” Senki nem kérdezte, honnan valók a madarak, és miként kapta el őket. Csak táncoltak és énekeltek. A vadász pedig örvendezve mondta: „Az Igazság immár nálam van. Egyszer majd ledobja tollait, s meglátom hófehér alakját.”

Az idő telt, és az emberek csak táncoltak, énekeltek. De a vadász ismét búskomor lett. Éppen úgy, mint azelőtt, szomorúan bolyongott ide-oda. A kimondhatatlan vágy ismét felébredt benne. Egyik nap egyedül üldögélt és sírt. Ekkor véletlenül arra vetődött az út Bölcsessége. A vadász elmesélte neki, mit tett. Szomorú mosoly futott át Bölcsesség arcán. Azt mondta: „Már oly sok ember feszítette ki hálóját, hogy elfogja az Igazságot, de sohasem sikerült nekik. Ugyanis a hiszékenység magvából ő nem kér. Lábait nem kötözhetik meg a kívánságok hurkai. Nem akarja e völgyek levegőjét szívni. A madarak, melyeket rabul ejtettél, hazug fajzatok: bájosak és szépek, mégis csupán hazugságok. Az Igazság nem ismeri őket.”

A vadász elkeseredve szólt: „Talán folyton csak várjak és várjak, s ez a nagy vágy, ez a hatalmas tűz emésszen fel teljesen?” Az öreg pedig így válaszolt: „Halljad, mivel sokat szenvedtél már, és sok gond gyötört, elmondom neked, amit tudok. Aki elindul, hogy meglelje az Igazságot, annak a babonák völgyét örökre el kell hagynia, anélkül, hogy bármit is magával vinne. Teljesen egyedül kell elutaznia az önmegtagadás és nélkülözés országába, és ott kell laknia. A kísértéseknek nem engedhet. Mikor a világosság felbukkan, fel kell állnia, és követnie kell a világosságot abba az országba, ahol a nap mindig fényesen ragyog. Akkor a könyörtelen valóság hegyei tornyosulnak majd előtte, s meg kell másznia őket, mert mögöttük fekszik az Igazság birodalma.”

„Elkapom és a karjaimba zárom!” - ujjongott a vadász. Bölcsesség a fejét rázta. „Sem látni, sem elkapni nem fogod. Még nem tartasz ott.” „Úgy hát egyáltalán nincs segítség?” - kiáltotta a vadász. „Úgy áll a dolog - hangzott Bölcsességtől -, hogy egyesek megmászták a hegyeket, egyik kopár sziklát a másik után hódították meg. És ott, a magasabb térségekben bolyongva, néhányuknak sikerült felemelniük egy-egy fehér-ezüstös tollat a földről, melyek az Igazság szárnyiból hullottak ki. És meg fog történni - mondta az öreg, aki felemelt ujjaival amolyan prófétai tartást vett fel -, hogyha az emberek elegendő ezüstös tollat gyűjtöttek, melyből kötelet készítenek és a kötélből hálót fonnak, hogy az Igazságot evvel a hálóval be lehet fogni. „Az Igazságot semmi más nem karolhatja át, mint az igazság.”

A vadász felállt. „Megyek.” - mondta. De Bölcsesség visszatartotta: „Figyelmeztetlek, aki elhagyja ezt a völgyet, az soha nem tér vissza. Sírhatsz bár a határán véres könnyeket, hét éjen és hét nappalon át, a visszatérés kizárt. Aki megy, sohasem jön vissza. Útközben nincsen jutalom. Aki megy, szabad akaratából megy, a benne lévő nagy szeretettől indíttatva. Az erőfeszítés a jutalma.”

„Elindulok az úton - mondta a vadász -, de mondd meg nekem, melyik ösvényt kövessem, ha elérek a hegyekhez.” „Én az évszázadok alatt felgyülemlett bölcsesség gyermeke vagyok - hangzott a válasz -, csak oda mehetek, ahol már sokan jártak előttem. A hegyeket csak néhányan hódították meg, és mindenkinek a saját útját kell meglelnie. Mindenki a saját felelősségére megy. Az én hangomat már nem hallja. Talán követhetem, de nem mehetek előtte.” Ezzel Bölcsesség eltűnt.

A vadász megfordult. Odaszaladt a kalitkához, és széttörte annak rácsait. Az éles vas sebeket vágott a húsába. Néha könnyebb építeni, mint lebontani. A madarakat, egyiket a másik után kivette, és visszaadta nekik szabadságukat. Amikor azonban a sötét tollú madarat megfogta, szorosan tartotta, és belenézett szép szemeibe. A madár mély, átható kiáltást hallatott: „Halhatatlanság!”

A vadász így válaszolt: „Tőle képtelen vagyok megválni. Nem nehéz, és élelemre sincs szüksége. Elrejtem ruháim alatt és magammal viszem.” S azzal eldugta kabátja alá. De amint elrejtett, egyre nehezebbé vált, mígnem mint az ólom nehezedett a mellére. Mozdulni sem tudott. Így nem hagyhatta el a völgyet. Elővette a madarat, és ránézett: „Ó, szépséges, kedves Madár, hát nem tarthatlak meg?” Bánatosan kinyitotta kezeit. „Repülj - mondta - talán az igazság énekében van egy hang, ami a tiédhez hasonló. De azt sosem hallom meg.” A madár elrepült.

Aztán kívánságai fonalát lefejtette képzeletének orsójáról, és a földre dobta. Az üres orsót pedig ismét a zsebébe dugta. A fonalat ugyanis ebben a völgyben szőtték, de az orsó egy ismeretlen országból származott. El akart hát indulni, de ekkor kiabáló emberek közelítettek felé. „Esztelen, bolond, őrült!” - kiáltozták. „Hogyan nyithattad ki a kalitkát, és miért engedted szabadon a madarakat?” A vadász szólni akart, de azok meg sem akarták hallani. „Igazság! Mi az? Iható vagy ehető? Ki látta valaha is? A madarak legalább igaziak voltak, mindenki hallotta az éneküket! Ó, Te balga, viperafajzat, ateista!” - ordították. „Rontja a levegőt. Meg kell köveznünk!” - kiáltották néhányan. „Mi közünk hozzá? Hagyjátok futni az idiótát!” - javasolták mások, és elmentek. Azonban egyesek sarat és köveket ragadtak, és dobálni kezdték. Végre, sebekkel, púpokkal és karcolásokkal teli, a vadász elmenekült az erdőbe. Teljesen sötét volt.

Csak futott és futott, és az árnyékok egyre sötétebbek lettek körülötte. Majd ott találta magát annak az országnak a határán, ahol mindig sötét van. Átlépte a határt, és ott valóban semmi világosság nem volt. Tapogatózva haladt előre, de minden ág, melyet csak megfogott, letört. A salakkal borított talajon lábai minden lépéskor lesüllyedtek. Felfoghatatlanul finom hamuból álló köd lebegett arca körül. Leült egy kőre, és kezeivel eltakarta az arcát, hogy az önmegtagadás és nélkülözés országában megvárja a világosságot. Szívében is éjszaka volt.

Ekkor a mocsárból, jobbra és balra tőle, hideg köd szállt fel, ami teljesen beborította. A sötétségben finom, alig érezhető eső hullott, és a fején és ruháján nehéz cseppek képződtek. Szíve fáradtan dobogott, tagjai elgémberedtek. Észrevette, hogy a távolból két lidércfény közeledett felé vidáman. Felemelte a fejét, hogy jobban lássa őket. Olyan melegnek, olyan világosnak hatottak, úgy táncoltak, mint apró tüzes csillagok, mígnem ott álltak előtte. Az egyik láng sugárzó közepéből női arc nevetett feléje, gödröcskével az arcán, s fejét leomló, hullámos szőke haj borította. A másik láng közepén, mint a pezsgő bor buborékai, boldogan nevető gyöngyöket látott. Szüntelenül fel és alá táncoltak előtte.

„Kik vagytok?” - kérdezte a vadász. „Ki jön hozzám egyetlenként sötét magányomban?”„Mi vagyunk az érzékiség ikertestvérek.” - válaszolták. „Apánk az emberi természet, anyánk pedig a bőség. Olyan öregek vagyunk, mint a hegyek és a folyók, mint az első ember. De mi nem halunk meg.” - nevettek. „Ó, hadd öleljelek meg! - szólt az első - karjaim puhák és melegek. Szíved fagyos, de felmelegítem. Gyere csak!” „Átitatlak meleg életleheletemmel.” - mondta a másik. „Agyad zsibbadt, és tagjaid merevek, de ismét erősek lesznek, és szabadon mozognak. Gyere, vedd életleheletem.” „Gyere velünk - hívták - lakj nálunk. Nálad nemesebb lelkek vártak itt a sötétségben, és eljöttek hozzánk, mi pedig hozzájuk, és sohasem hagytak el bennünket, soha. Minden más csalás, de mi vagyunk a valóság, mi igaziak vagyunk. Az Igazság egy árnyék. A babonák völgye csak egy komédia. A Föld olyan, mint a hamu, a fák mind rohadtak. De mi - érints csak meg bennünket - mi élünk! Bennünk nem kételkedhetsz. Érezd csak meg, milyen szívélyesek vagyunk! Ó, gyere, gyere velünk!”

Most feje körül kezdtek körözni. Homlokán olvadni kezdtek a hideg cseppek. Világos fényük vakította őt. Kihűlt vére ismét áramlani kezdett. S így szólt: „Jó, miért kéne ebben a szörnyű sötétségben meghalnom? Meleget adnak, kihűlt véremet ismét áramoltatják!” És kinyújtotta utánuk kezeit.

Ekkor hirtelen elévetült a kép, amit úgy szeretett, karjai pedig elernyedve hanyatlottak le. „Ó, gyere hozzánk!” - kérte az egyik iker. De ő kezeit arca elé tartotta. „Vakítotok - mondta -, melegítitek ugyan a szívem, de nem adhatjátok meg nekem azt, amire vágyom. Itt fogok várni - várni, amíg el nem jön a halál. Menjetek!” Kezeit arca elé tartotta, többé nem akarta hallgatni őket. Mikor ismét felnézett, a két villogó csillagocska eltűnt a messzeségben. És a hosszú, hosszú éjszaka tovább tartott. Mindenkinek, aki elhagyja a babonák völgyét, át kell hatolnia a sötétség országán. Néhányan pár napot, mások hónapokat, sőt éveket töltenek ott, és vannak, akik ott halnak meg.

A vadász végül halvány derengést vett észre a láthatáron, és újra útnak eredt. Kis idő múlva elérte a fényt, és most már teljes napsütésben folytatta útját. Azután ott magasodott előtte a száraz tények és valóságok hatalmas hegye. Ragyogó napfény borította a lejtőket, a csúcsok pedig a felhőkbe vesztek. A hegység lábától több ösvény vezetett felfelé. A vadász örömkiáltást hallatott. A leginkább jobbra fekvő ösvényt választotta, s megkezdte a mászást. A sziklák és meredélyek visszhangozták énekét. Bölcsesség túlzott, az út nem is volt olyan meredek. Néhány nap, néhány hét, vagy legfeljebb pár hónap, aztán már el is éri a csúcsot! Nemcsak egyetlen tollat emel majd fel, hanem mindet, még azokat is, amiket a többiek találtak. Aztán majd elkészíti a hálóját, megfogja Igazságot, megérinti, megragadja, átöleli!

Boldogan nevetett a napsütésben, és teljes erőből énekelt. Győzelmét biztosra vette. Egy idő után azonban mégis emelkedni kezdett az ösvény, és mászás közben alig bírta szusszal.

Már képtelenség volt énekelni. Jobbra is, balra is magas, meredek sziklafalak emelkedtek, moha és más zöld növények nélkül. A lávaszerű talajban mély hasadékok tátongtak. Itt-ott észrevett bennük valamit, ami fehér csontvázhoz hasonlított. Az ösvényt sem lehetett már mindig olyan pontosan kivenni. Már csupán egy nyomvonal volt, itt-ott elvétve néhány lábnyommal. Végül aztán teljesen eltűnt az ösvény. A vadász nem énekelt, nehezen mászott tovább, míg egy magas, sima sziklafalhoz nem ért, amely olyan magasra nyúlt, ameddig csak a szem ellát. „Építek egy lépcsőt. Ha legyőztem ezt a falat, akkor már majdnem ott leszek.” - mondta bátran. A képzelet orsójával köveket ásott ki, de a kövek nagy része nem akart illeszkedni egymáshoz. Fél hónap munkája gördült a mélybe, mert az alsó kő nem megfelelően lett kiválasztva. A vadász azonban kitartóan dolgozott tovább, és csak azt tartotta szem előtt: „Ezután a fal után már majdnem ott leszek. Aztán sikerül.”

Végre elérte a csúcsot és körülnézett. Mélyen lent a babonák völgyében sápadt köd lebegett, fölötte pedig még hatalmas hegyek tornyosultak. A távolból alacsonynak tűntek, de közelről mérhetetlenül magasak voltak. A lábuktól a csúcsig teraszszerű sziklák vették őket körül, amelyek mint magas falak, széles körökben meredeztek felfelé. Ott fenn az örök napfény sugárzott. Vad üvöltés tört ki belőle. Lehajolt a földhöz, s mikor felegyenesedett, arca holtsápadt volt. A tökéletes csendben továbbment. Megpróbálta, amennyire csak lehet, kímélni magát. Aki a völgyben született, annak a ritka levegőben nehezére esik a lélegzés. Minden lélegzetvétel fájdalmat okozott, és ujjai hegyéből kiment a vér. A következő sziklafalnál ismét munkához látott. Úgy tűnt, hogy sohasem lesz vége. Hallgatott. Éjjel nappal zúgott a levegőben a szerszámok zaja, ahogy lépcsőket vájt a könyörtelen kövekbe. Évek teltek el, mialatt fáradhatatlanul tovább dolgozott. De bármennyire is erőlködött, a felette emelkedő fal mintha az egekig ért volna.

Néha azért esedezett, hogy legalább néhány zuzmó nőne a kövek közt, hogy legyen társasága. De a kérés hiábavaló volt.

Az évek elszálltak. A sziklába faragott lépcsőkön számon tudta tartani őket, mivel évente csak néhány fokkal haladt felfelé, nem többel. Már nem énekelt. És azt sem mondta már: „Ezt vagy azt fogom tenni.” Csak dolgozott. És esténként, mikor a nap lement, a sziklarésekből vad szörnyek meredtek rá. „Hagyd már abba a munkát, te magányos ember, és beszélgess velünk!” - szólongatták. „Ha csak egyetlen pillanatra is abbahagyom, akkor közelebb ólálkodtok.” - válaszolta. Hosszú nyakaikat még inkább feléje nyújtogatták. „Nézz csak a hasadékba, a lábaidnál!” - mondták. „Nézd meg, mi fekszik ott - fehér csontok! Valaki, aki éppen olyan erős és bátor volt, mint te, ugyanezt az utat járta.” Felnézett, és felismerte, hogy semmi értelme továbbmenni. Az Igazságot nem fogja átölelni, sosem pillantja meg, sohasem lel rá. Lefeküdt, mert fáradt volt. Bárcsak sosem ébredne fel többé. „Az alvás nyugalmat ad - folytatták -, ha alszol, akkor nem vagy egyedül. Kezeid nem fájnak többé, és a szíved sem.”

A vadász megvetően nevetett. „Csak nem hiszitek, ti hárpiák, hogy mindent, ami kedves nekem, magam mögött hagyva, egyedül átvágva a sötétség országán, ellenállva a kísértéseknek, és olyan területekre merészkedve, ahová ember sohasem jutott el, és egyedül gyötörve magam, csak azért jöttem, hogy megpihenjek, hogy ti jótékonykodhassatok velem?” Egyszerűen kinevette őket. A hárpiák, a kétségbeesés visszhangjai visszavonultak, ugyanis egy erős, bátor szívű ember nevetése olyan számukra, mint egy halálos szúrás. Ám aztán újra előjöttek, és utána kémleltek.

„Tudod-e, hogy a hajad teljesen fehér, és a kezeid kezdenek úgy remegni, mint egy aggastyánnak? Láttad, hogy letörött az orsód hegye? Amúgy is teljesen széttört már. Ha sikerül megmásznod ezt a lépcsőt, akkor ez lesz az utolsó. Sohasem fogsz még egy lépcsőn felmenni.” - mondták. Ő pedig így válaszolt: „Mintha mindezt nem tudnám.” - és tovább dolgozott.

Sovány, öreg kezei még mindig jártak ugyan, de egyre rosszabbul ment, mivel ujjai merevek és göcsörtösek lettek. A szépség és az erő eltűnt. Végül egy öreg, ráncos arc tekintett a sziklákra. Látta az örök hegyeket a fehér felhőkig emelkedni - de munkáját elvégezte. Az öreg vadász összekulcsolta fáradt kezeit, és lefeküdt a szakadék szélén, amelyiknél oly sokat küszködött. Végre aludhatott. Alatta sűrű, fehér köd úszott a völgy felett. Egyszer csak felszakadoztak a ködfoszlányok, és halódó szemei lenéztek a fákra és ifjúságának színtereire.

A távolból mintha saját, vad madarainak hívását hallaná, és hallotta az éneklő, táncoló embereket. Sőt, mintha régi barátai hangját ismerné fel. Egészen a távolban látta, hogy a nap régi kis házára süt. A vadász szemei könnyel teltek meg. „Ó, aki ott hal meg, legalább nem egyedül hal meg.” - sóhajtott. A ködfoszlányok közti rés újra összezárult, ő pedig elfordította tekintetét.

„Kerestem - mondta -, évekig gyötörtem magam, de az Igazságot nem találtam. Nem nyugodtam, nem panaszkodtam, de nem láttam őt. Most erőm végére értem. Ezen a helyen, ahol itt kimerülve fekszem, mások fognak állni, fiatalok és erősek. Felmásznak azokon a lépcsőkön, melyeket én készítettem. Sosem ismerik meg annak az embernek a nevét, aki készítette őket. És ki fogják nevetni a silány munkát. Ha lazák a kövek, pokolra kívánnak majd. De mászni fognak, mégpedig az én művemen. Menni fognak felfelé, az én lépcsőimen! És meg fogják őt találni, általam! Mert közülünk senki sem magának él, és senki sem hal önmagáért!”

Könnyek gördültek le ráncos szemhéjai alól. Ha most megjelent volna felette az Igazság a felhőkben, akkor nem látta volna. A halál fátyla függött szemei előtt. „Lelkem hallja boldog lépéseiket.” - mondta. „És fel fognak mászni, magasabbra és magasabbra.” Ráncos kezeivel tapogatva kereste a szemeit. Ekkor valami szállingózni kezdett rá a fehér égből. A csendes levegőn át hullott lejjebb és lejjebb, míg el nem érte a haldokló férfi mellét. Keze érezte, mi volt az. Egy toll. A kezében tartotta, amikor meghalt.



A fiú kezével eltakarta a szemét. Nehéz könnyek hullottak a faragásra. „Honnan tudta? - bökte ki suttogva - csak kevés szó áll a fán. Honnan tudta Ön ezt?”

„Persze, nem áll itt az egész történet - mondta az idegen -, de úgy nagyjából azért mégis. És minden igaz művészet sajátsága - a legmagasabbé és a legprimitívebbé is - az, hogy többet mond, mint amit mond, és hogy magával ragad, távolra önmagadtól. Semmi sem olyan általánosan érthető, mint az igazság. Ezer különböző módon foghatják fel, és újra meg újra más nézőpontokat nyit meg.” Körbe-körbe forgatta a fa Valamit.

„A lélek az, amely tüzes szemmel még a legdurvább anyagi köntösön is átlát. A természetben és a szellemben minden dolog össze van kötve egymással. Szerény faragásodban máris képes vagy néhány szellemi tényt olvasni, úgy, amilyenek azok a valóságban.”

„Egész életemben arra vágytam, hogy Veletek találkozzam.” - mondta a fiú.

(Pentagram)





Olive Schreiner, Egy afrikai farm története, Diogenes Kiadó, 2005.

Ó, Tisztaság tündöklő ragyogása.
Ikertestvére a teljességnek.
Társa a Bölcsességnek.
Atyja a fény-gondolkodásnak.
Az Eklézsia alapzata.
Szent hajóknak rakománya.
Koncentrált tudat.

Fényadó Értelem.
Tökéletes Gondolat.
Isteni Döntéshozás.
Áldott Intuíció.
Szeretők szeretete.
Hívők Hite.
Tökéletesek Tökéletessége.

Megingathatatlanok türelme.
Bölcsek Bölcsessége.
A Fényhozó Gnózisa.
Világossághoz vivő Lépcső.
Jóság Kincseskamrája.
Megmentés Bárkája.
Könyörület azoknak, kik könyörületre méltóak.
Tiéd minden Dicsőség.

" Az igazság modell mégis hierarchikus. Azaz egy fentről sugárzó Nap alatt, annak fényéhez csatlakozó elme azzá válik, amivé ez a fényesség átvilágítja. Így mást nem is tehetünk, mint ezt kimondva kapaszkodunk rá.Ha nem tesszük, nem csak a gondolataink válnak kétségessé, hanem egyáltalán a létezés maga.
Gyakorlatilag nincsen a jelen pillanatban olyan szellemi mozgalom, legyen az ateista, vagy vallásos, amely megkérdőjelezhetné ezt a modellt."

Tatu Bakuvo Isszaka

1984, te csillag!

Felemelő érzetek csurognak a canalis
verteblarisomban, csövig csurom vagyok csuda csocsi csecsével,
s zuborogva fütyölnek alá
az axison át.
Na, nekem ezért nem jár baksis, haladok
lendületlenül a leülepedett rendben,
csizmámra rátapadt néhány szónok
szeme, onnan lesnek sárgafolt híján
a szürkületre.
Lenn, hol a facies dorsalis ossis sacrival 
véget ér a kanális, nem böfögök már tovább:
bufo vagyok.
Gyere, csókolj meg!

nem akarok rosszat
de tényleg nem
haragszom rád a
szó meg néhány
rag tag csak a végzet
ami megigézett
ez a vonalkód mintás
bögre ha fölhörögne
s unottan táncolna 
múlton túl azon nevetve hogy
ami már nincsen nem
is létezett
ha ez a bögre tündöklő
nyilvánvalóság lenne
evangélium, akár
a fa sárga pora a fűben
az esőcsepp verte lyukak
a balta rücskös éle
a szűk kitin ketrecébe zárt bogarak
a lélek trillája a láthatatlan levegő minden zugából
a közelség biztonsága amikor még nem elég a halálból
a szakadt cipőre ragadt levelek
a kaka amit Misa kutya nyomott ki magából
a náci akác illatából kipördülő katalinka
akár a bordóbársony vers meg a hinta
az új siserék sündörgése 
Perhan szétolvadt szeművege
semita hun-arábok
szittya tangó szürkület
abortuszkaparékból kifőzött barbarilla
csirihaukorszak tolerancia
a meg nem feszített csavargó
előtt hatszázba hazudott hagyomány
a manicheussá kacagott kacagány
kit érdekelnek a piramisok
az alien ha Ramszesz, ha Attila 
csak lakat lét ott, ahol a kijáratot
keresed
csaj köszön rád, s már megint nem
a tied
pedig felismerhetnéd ami benned 
lakozik
minden jelenségben 
megmutatkozik

Testvéred 
a karc a lakkon
a cirmos rózsa szirma cseppbe tapadva az ablakon
csoportegység
ha láthatod egy kis test múlásának
minden percét
lázával bódulni gyötrődni
izmai görcsében
és mosolyogni vele lelkével aki az 
anyagtól már nem 
retten
testté görnyedve
is több
több mint részlet
nem csak a fűben fában mint részben 
hanem az egészben
így 
vagy egy vele
így 
nemesül üdvvé torzó
létünk minden kísérlete

/Pentagram/

Hiszen Isten gyermeke vagy.
Ha lealacsonyítod magad,
mit sem használ a világnak.
Nem jó, ha ezt teszed,
mert akkor a körülötted lévők
elbizonytalanodnak.
Mi arra születtünk, hogy Isten bennünk lévő világosságát
szerteárasszuk.
Ez nemcsak néhányunkban,
hanem mindannyiunkban
ott rejlik.
Ha engedjük, hogy fényünk ragyogjon,akkor öntudatlanul másokat is arra indítunk,
hogy ők is ezt tegyék.
Ha saját félelmünktől megszabadultunk, akkor a jelenlétünk automatikusan megszabadít másokat is."

Nelson Mandela Üdvözlőbeszéd 1994

Finom anyagod
édes, föl ne rakd háznak!
Luk van egy fán. Kong.

Hogy a mindenség halálát végignéztem,
te éppen ott ültél a padon.
A kölykünket szoptattad ártatlan szégyentelenségben,
a nyugati civilizáció savanyú csikk csak a betonlábazaton.
Bevonultam, és amíg rád gondoltam, a tömör vas kapu
rácsapódott egy reményteljes szentségesülésre. Kettévágta
a lélegzetem, nincs kapaszkodóm, a külső sötétség ismeretlen, 
így ereszkedem liften a mélybe.
Még vársz egy kicsit, aztán a gyerekeket elhelyezed a fikciónáriusok
képző intézetébe. 
Aktivisták lesznek, gnózist, a tao-ról hat kötet bizonylatot, konyhai szeletelő készletet, 
biztosítást és Máni gyöngyhimnuszait árulják majd, ülnek a tűznél esténként, ők, meg az idő.
Nagyra nőtt lelkek, bilétával a fülükben, rakendroll -és transzfigurált istenek, neutroncsajok, vízöntőspionok, csillagugró rekorderek.
Mint szögön, úgy lógsz lelkeden, amit a galaktikus rendészet ütött két egymást
keresztező egyenes által alkotott koordináta rendszer metszetébe, hogy rögzítsd fizikai törvényeit.
Vad vagy és keserűn rángatod bogár szárnyaid a rád vetülő lila fényben.
Megérkeztél, amikor a tested eladtad, hogy egy bukott isten hazatérjen.
Jézus karmája vagy.A lehetetlen küldetés boldog vége. 
Életeden túl nem oszt lapot neked már, aki kifoszt, asszony prometheusz.
Szabad csak úgy leszel, ha megszünteted ezt a kapcsolatot!
A pillanatnál is rövidebb álom az örökléted.
Repülnék veled tovább, ha húsodból adnál, csak, még egy falatot!

Mani -Szentháromság
Gyöngy énekek

Az Atya a kimondhatatlan nagyság.
A Fiú a mérhetetlen tűrés
.A Szent Szellem az, ki nékünk az Életet megnyilvánítja. 

Az Atya öröktől fogva rejtett.
A Fiú Idegen e világon.
A Szent Szellem az Ösvény az Eonokon át

.Az Atya a mindent ismerő Intelligencia.
A Fiú az Ige, mely önmagát megnyilvánította.
A Szent Szellem a Rejtélyek gyöngéd feltárója.

Az Atya a Hatalom Ura a Világegyetemben.
A Fiú az Atyának engedelmeskedő.
A Szent Szellem az Eonok világossága.

Ajkaink megpecsételése az Atya jele nékünk.
Kezeink békéje a fiú jele.
Szűziességünk tisztasága  a  Szent Szellem jele.

A megszentelt Szeretet az atya jele nékünk.
A bölcsesség ismerete a Fiú pecsétje.
A parancsolatok beteljesítése a Szent Szellem pecsétje.

Pecsételjük meg ajkainkat, hogy megtalálhassuk az Atyát.
Pecsételjük meg kezeinket, hogy megtalálhassuk a Fiút.
Őrizzük meg tisztaságunkat, hogy megtalálhassuk a Szent Szellemet

"Egy gyerek-kész ember. 
Teljes lény, akár csak a szülei, vagy más felnőtt, akik a teljességüket adott tudat szinten tapasztalják meg.
Minden ember kész érzelmi és értelmi világgal születik meg, gyakorlatilag semmilyen külső hatás arra hatással nincsen, sem a mikrokörnyezet, sem pedig a társadalom nem befolyásolja. 
Az emberi élet: megnyilatkozás.
Az az érzelmi és értelmi állapot, amely kapcsolódik a számára megfelelő energiarendszerekhez, mondjuk egy szülőpárhoz, alakít ki egy világot, mindazt, ami látszólag körülvesz minket.
Éppen ezért abban az új korszakban, aminek a kapuin haladunk át, átértékelődik oly sok minden.A megnyilatkozást gátló kapcsolatrendszerek, mint például az oktatás, megszűnnek, és a család története is véget ér a maga hierarchikus, megkövesedett, ószövetségi modell állapotában, és helyét átveszi a barátság egy magasabb értékrenden való kifejeződése.
A gyermek ezelőtt sem kapott semmit a szüleitől. 
Olyan a testtudat korlátain belül nem megtapasztalható együttműködésről beszélhetünk csak az eddigi modellek alapján is, ami már jóval a család egyes tagjainak adott formában való megtestesülése, azaz születésük előtt megkezdődött, és ki tudja, milyen, az időtlenségbe visszanyúló energiahálót szőttek már, hogy az aktuálisan formát öltött családban egy új tapasztalattal gazdagodjanak, amely tapasztalat szerzés aztán nem ér véget valamelyikük halálával. 
A legkevesebb a dologiság, amit egymásnak nyújthatnak. Sokkal több, magasabb nívó az egymás tudatosság felé segítése.
Természetesen az emberi tudat állapota korántsem korlátlan.
Mégis családok és az emberiség más kapcsolat-energia rendszerei vergődnek megrekedtségükben, a vér, a fajiság, a név adta kötöttség béklyóiban, amely lejárt szavatosságú démonokhoz bilincselik a szabadságában megnyilatkozni vágyó emberi lelket.
Az út a teljes ember, azaz önmagunk megismeréséhez az ezektől való elszakadás útja.
Ezek a korlátok, magától értetődő, nem külső korlátok. Nevezhetjük az emberiség minden egyes tagja által létrehozott közös elme betegségének, amiért minden egyes ember felelősséggel tartozik. 
Mindaz az ártó tényező, amit az emberiség fajai mutogatva hárítanak egymásra, idegen, ellenséges civilizációkra, mindezek termékeire, bankokra, domináns államokra, politikai és gazdasági elitre: saját magunk által létrehozott, félelmeink generálta komplexus."
Tatu Bakuvo Isszaka

Óhmba nyög a falióra,
ellenáll a diktatúra.
Amíg vagy te ómasztikus,
én a fröcsi kisgnosztikus,
mint különbség talján, aki
Ejrópa alján szűköl, és a 
felnémet bőszgermán közt.
Egyik mint a mazsola barnul
a nap alatt, másik napelemes
jólétben fordul a központosítástól el.
Szóval ugyanaz táplál mindkettőnket.
A lényeg tehát, elem testvérem a szeren:
a szerelem.

Örökké lángoló szemű őrző,

aki életre kelted az áramló étert,

aki hatalmat adsz a nap hevének,

aki a tomboló vihar szárnyán

messze űzöd a fellegeket,

Te, kire nincs név a kozmoszban.

Ismerlek Téged, örökkön örökké élő,

mindent-látó, rettenetes szem;

Mindenség Atyja, ki egyedül Isten,

kinek senki sem forrása.

Utánad tisztelem az egyetlen Fiút,

aki örökként támadt Belőled,

kit szellemed s szavad

kimondhatatlan,

mindent átható erejével

irigység s szenvedély nélkül,

sajátodnak teremtett Logosznak legott megalkottál.

Aki Isten: lénye lényedből való,

aki, Atya, a Te

romolhatatlan ábrázatod tökéletes hasonlatosságát viseli,

s így ő Tebenned, és Te őbenne:

szépséged tükre,

arc, mely kölcsönös örömöt fakaszt.

 („A háromszor hatalmas Hermésztől, a Mindenség Uráról” (Symphonia 1, 2)

.." Óh, ti bennem lévő erők, dicsérjétek mind az Egyetlent és Mindent; énekeljetek akaratom szerint, óh ti bennem lévő erők. Óh Gnózis, Istennek szent ismerete, megvilágosítottál, s ezzel megadatott nékem a tudomány világosságának dicsérete és a szellemlélek megörvendeztető öröme.
Óh, minden erő énekelje velem ezt a dicshimnuszt! Te pedig, óh visszavonultság, és te, bennem lévő igazságosság, énekeld meg a nevemben az igazat; óh te, mindenség szeretete bennem, énekeld meg a mindenséget bennem.
Óh igazság, dicsőítsd az igazságot: óh jóság, dicsőítsd a jót!

Míg magamról mit
sem tudok, magomra
szárad a hús.
Pedig nagyon igyekszel,
látod, szádról számra
fagyott a rúzs.
Kint a varázslat, 
a fák könnye oldja
fel sóhajod. 
Fölénk hajol a 
kíváncsi reggel.
Ha megszűnik léte
teremtő okunknak,
mindegy,
hogy kevesebben
leszünk eggyel.

Bizony, mondjuk magunknak,
a föld nem több, mint önmaga fekélye,
ha nem töltjük meg önmaga értelmével. Menjünk, és daloljuk a dalt,
amire járjuk a táncot, hogyha egy napon megállunk elhallgatva, ne
ürességünkben vergôdô jajkiáltások visszhangjai legyünk, hanem a csend örömhimnuszának ismerôi.
Mondjuk ki, ami igaznak hat, hogy átvilágíthassa az igazság, és
hallgassuk el, ami hamis, hogy átlényegíthesse a csend. Nem volt és nem lesz
több ajándék, mint a jóban megtartva élni gazemberként, majd tudni a jóról, és látni
reszketeg pillák alól, hogy még mindig csak emberek vagyunk gaztetteinkkel,
majd felismerni, hogy mi magunk voltunk mindig is, akik a jónak a fogalmát megtestesítették,
adott tudati szinteken. végezetül belátjuk, hogy a legtisztább idea tükörképére vágyik.
Szeretet voltunk, amikor kikeltünk a hullámokból, és csak a szeretet lehet az, amibe egy
csilingeló csobbanással visszaolvadunk. A legelemibb anyagot építheted az égig, csak
önmagává omlik vissza, és az eget felszabdalhatod magadnak színes sárkányokká, végül
elrepülve újra összeállnak. Szálljunk magunkba, és ha kiüresedett a megbánás
minden jóra való törekvésünkben, és beláttuk, nem tudunk segíteni egymásnak, ha
egymás vergôdô vezeklését nézzük kacagva vagy szörnyülködve, eldobhatjuk köteleinket,
hogy hálót készíthessünk belôlük. Nincs más, csak egyetlen pontban a végtelen
mozgások, formák tánca, amelyet képzeletünkben végtelen távolsággá feszít a
vektorforma óramutató, és ha elpattan a rugó, visszaugrik az erô önmaga eredôjébe.
Ha az idôtlenség órásmestere lennék, a mutató a kör peremén járna és
befelé mutatna, ahol sugárirányban elterülô Möbius- szalagokon apró gyémántok forognának.
Ha ébresztô szólna, minden létezô hangfrekvencián egyszerre szólalna meg a kürt,
és maga az óra is legparányibb alkotóira esne szét. És ha mindeközben az irányulás
egy egybehangzóan új akaratot mutat, a harmónia megalkotja a tökéletes
terekké nyíló sugarakat tetteink
minden virágában.

/BAGÓ EMESE/


/Nádas Alexandra: Fürdőház/

A hollótól a főnixig

Pentagram > 2004-es évfolyam

Ha a szívet kétség megszállja,

kezdődik a lélek aszálya.

Becsületvallást gyalázat kerget,

hol egy szívben kettő ül nyerget:

vállalkozó kedv és csüggedtség,

hit mellett sivár hitetlenség.

Ily kétszínű szív tarka-barka,

fehér-fekete, mint szarka-farka.

Az ilyen ember maga se tudja,

égbe, pokolba visz-e útja.

Az ingatag társ talpig feketébe öltözik,

és hamarosan a sötétséghez lesz hasonlatos;

míg a másik hűséges, szilárd elmével

a fehérhez húz.

Ez a szárnyaló példázat túlságosan is fénylő a szemnek,

az eltompult ember nem foghatja fel értelmét.

(Wolfram von Eschenbach: Parszifál, 1. 1-17.)



A lenyűgöző Parszifál eposz első versszakával Wolfram von Eschenbach már a kezdet kezdetén utal művének misztérium jellegére. Egy olyan állat, mint a fekete-fehér csíkos tollú szarka, kiválóan alkalmas volt a középkorban a lélek állapotának jelképes ábrázolására. E korszak költészetében és festészetében számtalan példát találhatunk erre. A misztériumállatok azonban később is a szellemi fejlődéshez kapcsolódó lelki történések jelképei voltak. A különféle állatok alakját különösen az alkímiában használták, az „izzítólombikban” lezajló folyamatok szemléltetésére, melyekkel belső lelki történéseket ábrázoltak. Például a formátlan Prima Materia fekete anyagát egy fehér sashoz láncolt fekete varanggyal jelképezték, ami azt jelenti, hogy a fény összekapcsolódik a sötétséggel, hogy megszabadítsa azt. Így utal a zöld és a vörös oroszlán, vagy a páva sokszínű farktolla az elemek és fémek kölcsönhatására, melyek a megszabadulás útján végbemenő lelki folyamatok szimbólumai.

Mivel az állatok az emberiség fejlődése során felszabaduló asztrális erők hatására keletkeztek, párhuzam vonható magatartásunk, valamint az állatok formája és viselkedése között - a természet így szinte lelki életünk tükrét tartja elénk. Az állatok az archetipikus erők jelképeként nagy hatással lehetnek tudatunkra, ezért már ősidők óta alkalmazták őket a misztériumokban.

A misztériumállatok között a madarak különösen fontos helyet foglalnak el. Ez az ismert madarakon kívül a különböző állatokból összetevődő mesebeli lényekre is vonatkozik, mint például a griffmadárra, amely a sas és az oroszlán részeiből áll. Mivel a madarak a levegőbe felemelkedve ismét visszatérhetnek a földre, szimbolikusan összekötik a mennyet és a Földet. Nem ilyen madár-e az emberi lélek is, amely a szellemi irányulás pillanataiban a durva anyagból a finomabb szférákba emelkedik?

A különféle madarak világos vagy sötét színe a fény vagy a sötétség birodalmához fűződő kapcsolatukra is utal. A természet sokszínűsége olykor zavaróan hat, ezért használta Wolfram von Eschenbach a szarka fekete-fehér tollait hasadt lélekállapotunk jelképeként.



Az öt misztériummadár



Az alkímiai művekben újra és újra a misztériummadarak bizonyos sorrendjével találkozhatunk. A régi rózsakeresztes-alkímiai tankönyv, a Musaeum Hermeticum Reformatum et Amplificatum (Hermann van Sande, Frankfurt 1677.) egyik képén egy kör felső felében a mennyei hierarchiát és az apostoli állatövet ábrázolták. Az alsó félkörben balról jobbra haladva egymás mellett öt misztériummadár látható, melyek a szellemi fejlődés fázisait jelentik: a holló, a hattyú, a baziliszkusz, a pelikán és a főnix. Ugyanezekkel a misztériummadarakkal találkozunk a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője című műben is, melyet Jan van Rijckenborgh látott el magyarázatokkal. (I. kötet, magyarul megjelent 1991-ben.) A második oldalon találjuk a festő Johfra A Rózsakereszt misztériumai című rajzát, melyen pontosan ugyanezeket a misztériummadarakat ábrázolja egy pentagram csúcsai mellett. A pentagram öt oldalán keresztül a madarak a fenti sorrendben követik egymást, így szimbolizálva az alkímiai változás ötszörös ösvényét az ólomtól az aranyig, az utat a hollótól a főnixig - a lélek megszabadulásának útját az anyagból.

Figyelembe kell vennünk ugyanakkor, hogy a lélek fejlődési szakaszai kereszteződnek és megegyeznek egymással. Például meg kell említenünk, hogy a holló még akkor is jelen van, amikor a főnix már feltámadt, mert a durva anyag mindaddig képes elsötétíteni a tudatot, amíg még szorosan függünk az anyagi ruhától.

Ezen ősi szimbólumok kifejező formája és igazsága az évszázadok folyamán semmit sem veszített erejéből, és a megszabadulás útját ma is a misztériummadarak útjaként ábrázolhatjuk. Alexander Nitzberg, a Düsseldorfban élő orosz költő ihletett merített az ősi szimbólumokból. A régi Musaeum Hermeticum képeinek hatására költeményciklust alkotott, amely a megfelelő bibliai idézetekkel együtt H.-A. Stamm Krisztus a mennyei főnix című zeneművének szövegkönyve lett. Cikkünk vezérfonalául ezeket a verseket választottuk.



A holló



A legeslegmélyebb éjszakán,

mikor nem gyúlt számomra fény,

a sötétségtől erőm fogytán

mintegy sírban feküdtem én.



Mint fekete holló szárnya

az üresség úgy ölelt át,

és kínzón érződött a fájdalom árnya

minden földi dolgon át.



És szőlőt hoztak nekem,

és hozták a kenyeret,

és új élet csírázott bennem

mely a halálból eredt.



Új élet, mely rejtőzködve

ragyog a sötétség fölött.

S az új hajnal felé törekedve

a távolból megláttam ŐT.



A hollón fekete színe a legfeltűnőbb. A fekete valami egészen különleges dolog. Vitatott, hogy egyáltalán színnek minősül-e, és a kutatások még nem mutatták ki, hogy a fekete színt optikailag hogyan ismerjük fel. A fekete valami rejtettre utal, gondoljunk csak a „Fekete Ozirisz”, a rejtett belső szellem képére. A fekete elnyeli a fényt. Ez belülről kifelé, és megfordítva is érvényes. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a szellem fénye még fogságban van bennünk, másrészt pedig azt, hogy a kereső ember a természet megszokott fénybefolyásaitól távol tartja magát.

A fekete holló a szellemi ösvény kezdetét jelöli. Az alkímiában a nigredo-fázis az elfeketedés szakaszának jelképe, melyben az alkimista az izzító-lombikban szimbolikusan meghal: a személyiség ekkor alámerül az endúrában. Nem véletlen, hogy útja előkészítő szakasza után Rózsakereszt Krisztián is maga mögött hagyja a hollót. A hollóhoz tartozó bolygó a Szaturnusz, eleme az ólom. Az alkímiában a bolygókat és a nekik megfelelő fémeket azonos jellel ábrázolták, mivel a földi fémek bizonyos bolygói erők megnyilvánulásai, másrészt minden bolygó a naprendszer őstípusának alaperejét jeleníti meg. A napkozmosz szerveiként a bolygóknak meghatározott feladatuk van a naptestben. Itt azonban ne az égitest anyagi nézetére gondoljunk, hanem inkább arra a finomabb hatásra, melyet a régi asztrozófiában „asztrálnak” (astra = csillag) neveztek. E bölcsesség szerint a Nap (szellem, arany) és a Hold (lélek, ezüst) a hét bolygóhoz tartozik. A három külső misztériumbolygó, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó pedig különleges helyet foglalnak el: irányítják és dinamizálják a szellemi átváltozási folyamatokat. A Földet, melynek fémje az antimon, nem sorolták amisztériumbolygók közé.

A Naprendszer bolygói nagy hatással vannak a Föld minden természeti birodalmára, és különösen az emberiségre. E befolyások hatása az azt megtapasztalók irányulásától függ, ezért gyakran földhöz kötő is lehet, aki azonban a szellemi fejlődés útján jár, az megszabadító erőnek tapasztalhatja őket.

A földi ólmot Szaturnusz bolygói befolyása és vezetése alakítja, ami azt jelenti, hogy a Szaturnusz „polarizálja” az ólom atomjait. A Szaturnusznak két nézete van. Egyrészt ő a magvető, amely megkristályosító hatásával felépíti a megjelenési formákat. Így alakul ki Szaturnusz hatására testünk, és különösen annak durvaanyagi része, a csontozat. Szaturnuszban másrészt a „kaszás” csontvázát is láthatjuk, amely - ha a kristályosodás túlságosan előrehaladt - újra lebontja azt, ami felépült. Tehát a haldoklás és a halál is az uralma alatt állnak. Ezért nem meglepő, hogy a görög mitológiában Kronosz - a Szaturnusz görög neve - „felfalja gyermekeit”.

Ezért a holló, mint a Szaturnusz madara, először is az elsötétült, elszigetelt éntudat, a mély anyagba süllyedtség és az Istentől való elhagyatottság jelképe. Ha azonban tudatosul bennünk ez az elszigetelt magány, és bűntudat - a fénytől való elkülönültség tudata - fejlődik ki bennünk, akkor máris a nagy változás kezdetén állunk. Ez a felismerés a fény érintéséből keletkezik, mert a sötétség nem tudja önmagát, mint sötétséget megtapasztalni. Ezért is mondjuk, hogy a „belátás egy feltárult kapu” - ez Szaturnusz kapuja. A kereső ember csak akkor tudja levonni a következtetéseket, és feláldozni földi én-tudatát az endúraösvényén, ha el tudja fogadni azt a fájdalmas felismerést, hogy szó szerint „elsötétült elmével él”. Ezért hangsúlyozza a mitológia sok helyen a holló pozitív oldalát, különleges intelligenciáját, és emiatt ábrázolják az alkímiai jelképrendszerben a hollót gyakran fehér fejjel.

Ebből a pozitív nézőpontból a holló már egy magasabb fejlődési fokon álló ember kifejeződése. Ezenkívül jelképezheti az önkéntes magányt, a külső érzéki világtól való elfordulást és a kezdetben még homályos befelé irányulást. Nem tapasztalja-e meg minden kereső, hogy Szaturnusz befolyása olykor pesszimizmust okoz, és érezteti a Föld lehúzó erejét, melynek bénulással fenyegető vonzását újra és újra tudatos irányulással kell leküzdenie? A megkristályosító Szaturnusz-hatást tehát mindig újra fel kell törni. Nem véletlen, hogy a Szaturnusz jelében a testet és a Földet jelképező kereszt, a félkör - a lélek jele - felett helyezkedik el. A Szaturnusz befolyása alatt álló lélek „magára veszi keresztjét”.

Így fejlődik ki lassanként az ösvény elején a János-ember, Pátmosz szigetének magányos embere, aki kész egyengetni urának útját és viselni a remeték fekete ruháját. A fekete lepel itt a növekvő lélek lassankénti elszigetelődésére utal a dialektikus világ fényével szemben, amire azonban a jelöltnek semmiképpen sem kell rákényszerítenie magát. A világosság utáni erőteljes vágyakozása miatt a Krisztus-erő vezeti el oda. Ez a hatalmas különbség az okkult tevékenységek és a valódi szellemi folyamat között.



A hattyú



Tollam ragyogó fehér.

Alattam tiszta áramlat úszik

ragyogó színem tükrözi felém,

mutatva, hogy minden bennem nyugszik.



Lelkemből emelkedik énekem,

torkomból a mennyekbe száll.

Szárnyaimat leteszem,

mert csak dalolni tudok már.



A hangokban feloldódom,

és testemet rezgés rázza.

Erőteljes hattyúdalom

a mindenség figyelve koronázza.



Az ébredező önismerettől megvilágosodik a jellem és megtisztul a lélegzőtér. Az alkímia nyelvén szólva: a folyamat második lépéseként felragyog a kristálytiszta fehér. A megtisztított lélegzőteret fehér rózsának, vagy János-rózsának is nevezik, amely tiszta vizű tóként egyre jobban tükrözheti vissza a Nap fényét, és ezen a tavon pihenhet a hattyú. A hattyú az új lélek jelképe, amely az isteni fénynek való odaadásból születik. Öltözete fehér vászon, melyet Jupiter-köntösnek neveznek. A bolygói hatás ettől a pillanattól kezdve a Jupiterből, az éjszakai égbolt legfényesebb csillagából árad. A hozzá tartozó fém az ón, amely lecsiszolva visszatükrözi a fényt. A Jupiter jele egy kereszt bal oldalán lévő félhold, befolyása pedig optimista látásmóddal jár, ezért az ilyen ember „joviális” (Jovi = Jupiter).

A hattyú nyaka hosszú, feje pedig magasan kiemelkedik a törzsből: a tudatállapot uralkodik az anyag felett. Ez az új, nagyon örömteli állapot azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a törekvő ember önelégülten megreked annál a gondolatnál, hogy szellemileg előbbre jutott. A hattyú ezt is világosan szemlélteti: ritkán láthatjuk repülni, inkább elegánsan siklik a vízen. Az új állapot másik veszélye a büszkeség és a szép látszathoz való ragaszkodás, melyre énünk rendkívül hajlamos. Ha azonban a jelölt el akarja érni a következő fokot, el kell kezdenie hattyúdalának énekét: az endúra dalát.

Meg kell jegyeznünk, hogy az alkímiai folyamat e második szakaszát más állatok is szimbolizálják, mint például a fehér galamb vagy a sárkánnyal küzdő fehér sas.



A baziliszkusz



Ahol nagy a sötétség mélye

kígyófajzat előkúszik,

éles harapásainak mérge

már a véremben úszik,



hogy fogainak égető marása

belsőmet átjárja s eltölti.

És az undorító kígyók látványa

bennem a lelket dermeszti.



„Miért hoztatok fel minket Egyiptomból,

hogy meghaljunk e pusztában?

És monda az Úr: Csinálj magadnak érckígyót,

és tűzd fel azt póznára:

és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra,

életben maradjon.”



És elérve a vadak keresztútjára, 

reám tekintett az ÉLET.

És a vérem - pillantva arcára - 

ereimben száguldva éled.



És a hang fentről beszél:

„Ez az én szeretett fiam,

kit megmentéstekre küldtem én!”



És menekül az irtóztató kígyó.



A baziliszkusz mesebeli lényében azokat a negatív erőket foglalták össze, melyek az embert kitartóan a földhöz és a természethez kötözik. Ő a sárkánykígyó, amely egyetlen pillantásával halált okoz. A baziliszkusznak kakasfeje van, melyet gyakran koronával ábrázolnak. Úgy mondják, hogy kígyók és varangyok félresikerült tojásából, sőt a ganéjból kel életre. Ez a szemléletes jelképbeszéd a lényünkben lévő minden ésszerűtlen, ostoba és visszataszító dologra utal, melyeknek el kell tűnniük. A kakas itt nem egy új reggel hírnöke, hanem a civakodó állat, melynek tűzpiros taraja az alacsonyrendű állati ösztön uralmára utal a földi értelem felett.

A „baziliszkusz” görög szó, jelentése „kis király”, amely szemléletesen mutatja be az alacsonyrendű ént, amely hosszú ideig, kitartóan „uralkodik” a felfelé törekvő lélekerőkön, hátráltatva azokat.

Szárnyak nélkül a baziliszkuszt a kígyók közé sorolják, szárnyakkal pedig misztériummadár. Bolygója a Mars, amely a vasat polarizálja. Az emberben a vas biztosítja a vér melegét, és képessé teszi arra, hogy akaratát tetteivel fejezze ki. Mivel a tett és az agresszió szoros kapcsolatban áll egymással, nem véletlen, hogy a Mars az erőszakban és vérontásban örömét lelő háború istenévé vált.

A szellemileg törekvő ember számára az ősi, földre irányuló has-tudat szüntelenül zavart okoz, nemcsak a benne lévő szexuális erő értelmében, hanem mindenekelőtt azért, mert a napfonat, mint a medenceszentély „agya” az alacsonyrendű akarat székhelye. Innen fejti ki ellenállását - képtelen sugallataival, kétellyel és hitetlenséggel - a szellemi irányulással szemben. Amikor a zsidók Mózessel a pusztában vándoroltak, zúgolódni kezdtek „Miért vezettél ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában?” (Mózes 4. könyve, 21,5)

Aki a lélekmegújulás ösvényére lép, mindenkinek át kell élnie az összetörés e szakaszát. Ezt a tisztító égést szinte egy testileg megélt kígyómarásnak érezhetjük, amikor a régi szokások ismét felütik fejüket. Ezért válaszul Mózes könyörgésére az Úr megparancsolja, hogy jelképként egy érckígyót állítsanak fel. Akit a kígyók megmarnak, és erre a jelre feltekint, az életben marad - mondja a történet. Ezt a folyamatot ábrázolja az alkimisták keresztre tekeredő kígyója a „serpens mercurialis”. A felegyenesedett kígyó, ellentétben a csúszómászóval, a megtisztult tudatállapot, a megvilágosult lény szimbóluma. Az alantas akaratot önátadással kell legyőzni, azzal, hogy az alantas énből eredő ingerekre nem reagálunk.

Az alkimisták azt ajánlják, hogy a baziliszkusz elé tükröt kell tartani, hogy halált hozó, mérgező pillantása visszavetüljön rá. Ez a tükör az önismeret, a saját vagy mások énjéből fakadó erők semleges megfigyelésének jelképe. Ha az ember zaklatott állapotba kerül és felforr a vére, a lehető leggyorsabban le kell higgadnia, mielőtt cselekedne.

Néhány tanulmányban a baziliszkusz mellett a kígyóölő páva is megjelenik. Híres, minden színben pompázó farktollával, a „cauda pavonis” -al a kígyóméreg - a negatív karmikus erő - napszerű szubsztanciává alakítható. A pávafarok „szeme” emellett a valódi, önismeretből fakadó bölcsesség kifejeződése is, amely a negatív karmával, a baziliszkusszal való összeütközésből keletkezik. E madár jelentésének azonban más nézőpontja is lehet. A páva ugyanakkor hiúságunkat is bemutatja: a saját pompánkkal és nagyszerűségünkkel való kérkedést. A pávaszimbólum ilyen kétirányú magyarázatán alapul egyes alkímiai tanulmányok kijelentése, hogy az alkímiai folyamat kudarcba fullad, ha a pávafarok megmutatkozik. Ha a jelölt még nem tudja elutasítani ellenfelének sugallatait, és vélt előrehaladásának fényében sütkérezik, akkor összekeveri a transzfiguráció ösvényét az én-kultúra okkult útjával. Ezért a szándék mindig döntő fontosságú a folyamat szempontjából: a felfuvalkodott én pávaszemei mutatkoznak-e meg, vagy az „ígéret ívének” szétterülő színpompája, a gnosztikus élő test ragyogása?



A pelikán



Tollazatom ragyogó fehér.

Fölöttem az egek fénye

ragyogó színem tükrözi felém,

és szívem szétmarja sugarainak fénye.



És szívem sok vörös kis darabját

patakként vérezve

hét fiókámnak adom,

szárnyaimmal dómot képezve:



Kupolájuk alatt

lesz ÉLETTÉ és SZELLEMMÉ

minden hús, mint lenyelt falat

és minden elnyelt vér.



Ha a jelölt átélte és átszenvedte a baziliszkusz támadásait, beléphet egy valóban papi létállapotba. Az új lélek erői most már felszabadulnak, és az embertársakra irányuló tudatos, önfeláldozó szolgálatban hétszeresen megnyilvánulnak. Ezt jelképezi a hét fiókáját saját szíve vérével tápláló pelikán. Ez a papi munka az igazi rózsakeresztes feladata. Ezért létezik a magas szintű szabadkőművesség skót rendszerében egy rózsakeresztes fokozat. Az ehhez tartozó „Rózsakereszt lovagjait” a régi rendszerekben a „Pelikán lovagjainak” is nevezték.

E felebaráti szeretetből fakadó papi munka bolygója a Vénusz. A Vénusz jele egy kereszt és a felette lévő kör. Ezzel azt fejezik ki, hogy az isteni szeretet az anyag felett áll. E felebaráti szeretettel a jelölt életkeresztjének rózsáját vörösre színezi, mint ahogy a Vénusz-fém, a réz is vörösen ragyog. Egy középkorból származó „Bestiárium”-ban, mely valódi állatok és fantáziateremtmények tulajdonságait írja le, egy szövegre bukkanhatunk, mely így hangzik: „Pie Pelicane, Jesu domine” (Óh, pelikán tökéletes jóság, Úr Jézus). Ebben a pelikán tulajdonságára utalva azt javasolják, hogy csak annyi élelmet vegyünk magunkhoz, amennyi az élet fenntartásához valóban szükséges. Ez utalás az önuralomra és a harmonikus erőháztartásra, mely az ösvénynek ebben a szakaszában lehetséges és szükséges.

Átfogóbb értelemben a pelikán egy szellemi iskola élő testét szimbolizálja, amely egy beborító erőteret képez. A pelikán kiterjesztett szárnyai az alattuk összesereglő hét fiókával ezt nagyon szépen mutatják be. Némely mítosz arról beszél, hogy a pelikán megöli dacos fiait, majd három nap múlva saját szíve vérével újra feléleszti őket. Ez azt jelentheti: az erőtér megöli a múlandót, hogy az új, az örök felébredhessen. Valaminek alá kell hanyatlania, hogy az új fejlődése lehetővé váljon.



A főnix



Szárnyam csillogása most arany vigalom,

a sírból végre kiszállok én.

Minden bűnöm eltörölte az irgalom,

és bocsánatot nyertem én.



Jézus Krisztus, mennyei főnix,

felvisz birodalmába, haza.

Mit az örök égi király őriz,

mely a feltámadás maga!



Ha a papi feladatot hűségesen és folyamatosan kivitelezték, feltétlenül bekövetkezik az alacsonyrendű élet feletti győzelem. Ezért a pelikánt gyakran hozzák kapcsolatba a feltámadás mitikus madarával, a főnixszel. Pontosabban mondva, a főnix a transzfiguráció, az úgynevezett „második feltámadás” jelképe. A Merkúr bolygó és a higany jellemzi a folyamatnak ezt a szakaszát.

Az első feltámadást a jelölt a lélek újjászületésekor ünnepelheti, tehát a hattyú fázisában. Ezzel lefektették a transzfiguráció alapjait. A második feltámadás folyamán a megújult idegéterben az „isteni higany” olyan intenzitást ér el, hogy a jelölt feje felett egy lángjáték, egy pünkösdi tűz ragyog fel. Ebben a szakaszban a halál legyőzése befejezett ténnyé vált. Ezért mondhatta Pál apostol első korinthusbeliekhez írott levelében (15, 54-55): „Akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra.” Az Ige, az isteni erő már régóta összekapcsolódott a jelölttel. A szívébe írták. Most azonban a Merkúr erő hatására átléphet egy kritikus ponton, és ez az Ige eltölti a jelölt testét és lelkét. Isten szelleme összekapcsolódott a felfelé törekvő emberrel, és a pünkösdi tűz lángkoronaként övezi a fejet. A főnix fejét hercegi tollkorona ékesíti. Olykor két fejjel is ábrázolják, annak jeleként, hogy az új ember kétnemű, tehát a női és a férfi elem újra egyesült benne.

A szellemlélek sugara üstökös-csóvaként fokozatosan megtölti, és aranyra színezi a jelölt egész lélegzőterét. Így enyészik el minden szentségtelen. Az arany a Nap eleme, a másik hét fém szintézise, melyekhez a Hold féme, az ezüst, a lélek fényének szimbóluma is hozzátartozik. Ez a hét fém a higany által áll össze egésszé. Ebben az összefüggésben a glutén, a szentségtelen fém - amely eddig vérünket a karmikus erők vezető közegévé tette - tökéletesen eltűnik.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjében leírják, hogy Rózsakereszt Krisztiánt mennyire lenyűgözte a főnix szépsége. A főnix nyaka aranysárga színben ragyog (pajzsmirigy-csakra), miközben teste és szárnyai vörösen izzanak. Ez a rózsakeresztesek jelképében a jelölt bensőjében lévő Grálra, és az ibolyakék papkirályi köntösre utal, amely a zarándokot útjának végén beborítja.

Egy régi rajzon az égő máglya ágai, melyről a főnix felemelkedik, ötszöget képeznek, az újjászületés hatalmas szimbólumát. Golgota keresztjének felirata: I. N. R. I., „Igne Natura Renovatur Integra”, szintén a főnixre utal. Jelentése: a tűz által tökéletesen megújul a természet.

Így fejezik ki az alkímiában a misztériumállatok jelképeivel az ösvényt, amelyen megszabadulhatunk ahaláltermészet kötöttségeitől. Ez az út a hollótól a főnixig vezet. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának szavaival ez azt jelenti, hogy a belső tapasztalás és megvilágosodás ösvénye a földi élet sivatagán át olyan állapothoz vezet, melyben a szolgálat áll az élet középpontjában.





________________________________



Fivér, nővér, állj meg csendben, és próbálj emlékezni.

Felejtsd el az idő hajszáját, még ha csak naponta tíz percre is.

Figyeld önmagad és embertársaidat, és cselekedeteidet is.

Próbáld teljesen őszintén feltárni a dolgok mozgatórugóit,

és az eredményt a téged körülvevő valóságban vizsgáld.

Sohase felejtsd el, hogy a bölcs derűs, és az okokat keresi.

Pusztítsd el büszkeséged, mely nevetséges Isten előtt.

Irtsd ki a becsvágyat, amely arra kényszerít, hogy fivéredet vagy nővéredet kínozd.

Semmi se legyen túl könnyű a számodra, csak az áldozat.

Légy szorgalmas, de megfontoltan.

Kerüld el, hogy értelmetlen dolgokat cselekedj, mondj vagy keress,

és a nap minden percében számold fel ezeket.

Ne cselekedj vagy beszélj meggondolatlanul,

hogy ne teremts új gondokat.

Jegyezd meg, csak az az erős, ki saját magát legyőzi.

Ha erőt vesz rajtad a fájdalom, nyugtasd meg magad.

Ne menekülj kábulatba vagy hazugságba,

hanem szemléld azt számtalan jelentésének fényében.

Ismerd fel, hogy a fájdalom egy megvilágosító tűz,

mely a sebeket kiégeti és megtisztítja.

Buzgón vágyj egy ilyen tisztulásra,

mert nem válhatsz tudóvá, mielőtt e tűzben 

főnixként nem születtél újjá.

Élj az örök jelenben!

Ámen

Orosz István

Az Idő látképei

Olyan lesz majd, mintha akkor kezdõdne minden.

Elõször kel föl a nap.
És a tenger elõször vet majd hullámot.

Mint láthatatlan fátyol, úgy hull alá,
s foglyul ejti a teremtményeket a gravitáció.

Az oszlopokon fölkúszik a repkény,
az atlaszok megtelnek számozott ábrákkal,
s kosztümös seregek parádéznak majd
valami százesztendõs háborúban.

A teraszokat újmódi árnyékok fogják benépesíteni,
és megszokja a szem a szimmetriát.

Oly valódi és olyan hibátlan lesz az a reggel
és olyan, akár az álom, az álom íze,
amikor egy másik álomban fölriadva
emlékszik még rá az álmodó.

Azt mondja majd valaki, perspektíva,
valaki más: aranymetszés.
És Albrecht Dürer körtefalapba metszi a rinocéroszt.

Mindenki másként fog emlékezni rá,
ahányan lesznek, annyiféleképpen adják majd tovább.

Ott lesz-e valójában, és õ lesz-e még az?
Micsoda szokások, milyen színpadi játék titkos szabályát követi?
Miért néz majd szembe
és késõbb mért fordul el?

Vasárnap lesz talán,
egy páratlan számú évben, egy páros évszázadban,
és éppen napéjegyenlõség idején.

Minden mondatát úgy fogja kezdeni, én...

A fényképezõgép keresõje
közel hozza majd a részleteket, a repedéseket,
jelentéktelen apróságok töltik ki a képmezõt.

A fölnagyított negatívon ott lesz a kerti hinta,
a lépcsõ, a balluszter babák sora.
A teraszokat szabályos kõlapok borítják
és a köveken ugyanazok a fölnyitott könyvek fognak heverni.

Honnan bukkannak föl azok a képek,
a tudat miféle mélyrétegébõl merülnek elõ?

És emlékszik-e majd valaki a labirintus rejtélyére,
és tudja-e folytatni valaki a megkezdett mondatokat?

A liftek nem fognak már mûködni,
a napernyõket összecsukják,
s az elsuttogott szavak függõben maradnak,
mint egy sakkjátszma.

Színek nevét soroljuk majd:
mindig az ibolyával kezdjük,
cián, umbra, okker és égetett sziéna

Fordul majd minden vissza önmagába,
S a napóra márványlapján árkot karistolnak
a körbeforduló árnyékok.

Lesz úgy, hogy odahagyjuk a tárgyakat,
megállunk és megérezzük az idõt, amely ott lebeg fölöttük.
Azt mondom, az idõ illata,
azt mondod majd, az idõ íze,
és elhallgatsz vagy meg sem szólalsz talán.

A forró teraszok fölött,
hol a múlt és a jövõ találkozik,
a várakozás és az emlékezés magányos koordináta rendszerében
rezegni kezd a levegõ,
és hunyorogva nézünk majd a leáldozó napba.

Érezni fogod, anélkül, hogy megfordulnál,
árnyékod megnyúlik mögötted,
végigfut a márványlapokon, a park nyírott gyepén,
a frissen gereblyézett utak szeszélyes geometriáján,
tovább siklik a strandok homokfövenyén
és az óceánok lassan lélegzõ domborzatán.
Ott áll már elõtted, az átláthatatlan,
a megkerülhetetlen fal túloldalára vetítve?
Ott áll-e valóban?
Vajon tiéd-e még az a magányos sziluett,
magadra ismersz-e benne?
Ha mozdulsz, ha lépsz, megelõz-e,
vagy követni fog?

Eltékozolt, eltékozolt idõ - ezt mondod majd,
vagy hallgatsz és keresel egy szót,
egy pontos kifejezést, amelyet nem tudhatnak a halottak addig,
amíg élõnek nevezik õket.
Egy túlhajtott csap csöpögni kezd,
lehull egy nagy levél,
és egy lapát fûrészpor elég, hogy felitassa majd,
föligya szelíden a vért.

Az álom örökös jelenideje lesz,
kezdet nélküli és vég nélküli képsor,
összefüggések és hierarchia híján,
akárha egy különös filmben volnánk szereplõk.

Az idõ nem fog létezni,
a tér sem létezik majd,
mindkettõ csupán egy szertartás része lesz,
egy megállapodás, valami különös játékszabály,
melynek eredetére már nem emlékszik senki sem.

A teremtés szünetelni fog.
Nem jön még el,
aki majd nevet ad neki.

* * *

Olyan volt épp, mintha akkor kezdõdött volna meg.

Elõször kelt föl a nap,
És elõször vetett hullámot a tenger.

Akár egy láthatatlan fátyol,
úgy hullt alá a gravitáció,
hogy foglyul ejtse a teremtményeket.

Fölkúszott az oszlopokon a borostyán
az atlaszok számozott ábrákkal lettek tele,
és kosztümös hadak parádéztak a százéves háborúkban.

A teraszokat szokatlan árnyékok rajzolták tele,
és a szem megtanulta a szimmetriákat.

Olyan valódi és oly hibátlan volt a reggel,
akár az álom, épp olyan,
az álom íze, ahogy egy másik álomban ébredve
visszaréved rá az álmodó.

Azt mondtuk, perspektíva,
vagy talán aranymetszés.
Albrecht Dürer körtefalapba
metszette a rinocéroszt.

Mindenki másképp mesélte el
és más módon gondolt vissza rá késõbb mindegyik résztvevõ.

Õ volt-e az, és ott volt e tényleg?
Milyen elfelejtett szokások,
miféle színpadi játék rítusát követte vajon?
Mért fordult el és miért nézett azután szembe?

Talán épp vasárnap volt,
egy páros évben, egy páratlan évszázadban,
egy elfelejtett napfogyatkozás idején.

Mindegyik mondatát úgy fejezte be, te.

A teleobjektív közelebb hozta a részleteket, a repedéseket,
jelentéktelen apróságok töltötték ki a képmezõt.

A kinagyított képeken ott volt a pad,
egy elfelejtett nyugágy, s a végtelen lépcsõk sora.
A teraszokat faragott kõlapok fedték,
s a köveken bezáratlanul feküdtek ugyanazok a könyvek.

Honnan merültek föl azok a képek,
az emlékezet milyen mélységébõl bukkantak elõ?

És ismerte-e még valaki az útvesztõ titkát,
s képes volt-e vajon folytatni a félbeszakadt mondatokat valaki?

A liftek már nem jártak,
összecsukták a napernyõket,
s a csöndek közé zárt szavak függõben maradtak,
akár egy sakkjátszma.

Színek nevét soroltuk,
ibolya, okker, kobalt, égetett sziéna,
s az utolsó mindig az umbra volt.

Visszatért minden önmagába,
és az órák márványlapjain árkot vájt
a folyvást önmagába visszaforduló idõ.

Volt, hogy a könyveket odahagytuk,
álltunk csak és éreztük a csöndet, amely fölöttük szállott.
Azt mondtad, a csönd szaga,
azt mondtam, a csöndnek íze van, és elhallgattam,
vagy meg sem szólaltam talán.

Az üres teraszok fölött,
ahol a múlt és a jövõ találkozott,
az emlékezés és a várakozás magányos szálkeresztjében
forrón remegett a levegõ,
és hunyorogva néztük a vakító naplementét.

Érezted, anélkül, hogy hátranéztél volna,
árnyékod megnyúlt, végigsiklott a márványburkolaton,
a kert gyepszõnyegén, az utak aszfalthálóján,
továbbfutott a tengerpartok homokfövenyén,
és az óceánok lassan mozduló óriás mellkasán.
Ott állt-e vajon elõtted annak a falnak a másik oldalára vetülve?
Tiéd volt-e valóban az a magányos árnyék,
magadra ismertél-e benne?
Ha mozdultál, ha léptél, követett-e, vagy megelõzött?

Eltékozolt idõ - ezt mondtad - eltékozolt,
és egy szót kerestél mindhiába,
egyetlen szót, egy kimondhatót,
amelyet nem ismerhetnek a halottak,
amíg élõnek hívják õket.

Tovább folyt az elfagyott kerti csap,
egy levél lehullt,
s egy lapát fûrészpor elég volt, hogy feligya a vért.

Az álom örökös jelenideje volt,
kezdet nélküli és befejezés nélküli képsor,
hierarchia és összefüggések híján,
mintha egy mûvészfilmnek lettünk volna elfelejtett szereplõi.

A tér nem létezett, az idõ sem létezett,
mindkettõ csak valami különös szertartás része volt,
egy titkos megállapodás, vagy játékszabály,
melynek eredetére már senki sem emlékezett.

A teremtés éppen szünetelt
Nem érkezett még el,
aki nevet adjon neki.

/Orosz István grafikája/

" Az éntelenség nem az én attitüdje.
Nem önzetlen ego, nem egotlan ego.
A jóságos ego éppen úgy zárt rendszer, csak éppen az elme által termelt valóság képe kisimultabb.
Talán a legveszélyesebb is, hiszen olyan helyzetbe illeszti az ego-t, amely konvexnek érezheti magát a mindenség minden kis lukába...és furkászik is, gőzerővel.
Nincsen visszataszítóbb, mint az egységélmény ondolált habjain kalimpáló személyiség, aki azon érzések közepette, hogy a mindenségtudat, a teljesség, a JELENLÉT állapotában ragyogja át a fény, masnit köt magára imákból, alternatív filozófiákból, mindenből, amit hallott, olvasott, tapasztalt, de amint a tengerpart zátonyai között reszket, hogy egy kíméletlen szó áttöri és kipukkasztja a jól felépített megvilágosodást bekeményít, páncélt növeszt...lőn , a szeretet oda van, hiszen kritikus pontját érintette a világ...azt a pontot, vagy azokat a pontokat, ahol még-még talán felszakítható a jól megszőtt spirituális, hazug álca.
Most éppen abban az állapotban vagyok, hogy kipillanthattam e rostozat közül, és tudom, hazudok.
Köpködök magamtól, és vakarózok zavaromban.
Lelepleztek.
Ez már azért valami!
Na!
Talán a tökéletes nincstelenségben behatolhatok Isten pinájába , és a megmérhetetlen bőség ura leszek!"
Tatu Bakuvo Isszaka

Mindentudó, mindenható, mindenütt-jelenvaló

Az egyéniségétől megszabaduló ember közös az Istennel. A
mindentudóval, mindenhatóval, mindenütt-jelenvalóval.
Az egyéniségétől megszabaduló ember nem úgy mindentudó, hogy meg
bírná mondani, mennyi pénz van egy csukott pénztárcában, s hogy a
holnapi hírlapot már ma ismerné, s hogy akármílyen kérdésedre biztosan
tudna felelni. Ami az embereknek mindentudásként tűnne: véghetetlen
adat-tár; a mindentudás nem halmaz, csak éppen annak tudása, mely az
"egy"-nél is egyszerűbb.
Nem úgy mindenható, hogy a kenyeret kaláccsá bírná változtatni; s
talán meg sem emelheti azt a zsákot, melyet egy zsákhordó könnyen
cipel. Ami az embereknek mindenhatóságként tűnne: az életbeli
sikeresség véghetetlenné növelése. Úgy mindenható, hogy amíg
hétköznapi munkáját végzi, lényének mélyén az Isten tett-nélküli,
teljes működését viseli.
Nem úgy mindenütt-jelenvaló, hogy ha Nagyfüzesen van, jelen volna
Kisfüzesen is. Ami az embereknek mindenütt jelenvalóságként tűnne: a
tér teljes betöltése. Úgy mindenütt-jelenvaló, hogy elér a létezőig, a
kiterjedéstelen pontig, mely mindent magába-foglal.

/Weöres S. A Teljesség felé/