Bizony, mondjuk magunknak,
a föld nem több, mint önmaga fekélye,
ha nem töltjük meg önmaga értelmével. Menjünk, és daloljuk a dalt,
amire járjuk a táncot, hogyha egy napon megállunk elhallgatva, ne
ürességünkben vergôdô jajkiáltások visszhangjai legyünk, hanem a csend örömhimnuszának ismerôi.
Mondjuk ki, ami igaznak hat, hogy átvilágíthassa az igazság, és
hallgassuk el, ami hamis, hogy átlényegíthesse a csend. Nem volt és nem lesz
több ajándék, mint a jóban megtartva élni gazemberként, majd tudni a jóról, és látni
reszketeg pillák alól, hogy még mindig csak emberek vagyunk gaztetteinkkel,
majd felismerni, hogy mi magunk voltunk mindig is, akik a jónak a fogalmát megtestesítették,
adott tudati szinteken. végezetül belátjuk, hogy a legtisztább idea tükörképére vágyik.
Szeretet voltunk, amikor kikeltünk a hullámokból, és csak a szeretet lehet az, amibe egy
csilingeló csobbanással visszaolvadunk. A legelemibb anyagot építheted az égig, csak
önmagává omlik vissza, és az eget felszabdalhatod magadnak színes sárkányokká, végül
elrepülve újra összeállnak. Szálljunk magunkba, és ha kiüresedett a megbánás
minden jóra való törekvésünkben, és beláttuk, nem tudunk segíteni egymásnak, ha
egymás vergôdô vezeklését nézzük kacagva vagy szörnyülködve, eldobhatjuk köteleinket,
hogy hálót készíthessünk belôlük. Nincs más, csak egyetlen pontban a végtelen
mozgások, formák tánca, amelyet képzeletünkben végtelen távolsággá feszít a
vektorforma óramutató, és ha elpattan a rugó, visszaugrik az erô önmaga eredôjébe.
Ha az idôtlenség órásmestere lennék, a mutató a kör peremén járna és
befelé mutatna, ahol sugárirányban elterülô Möbius- szalagokon apró gyémántok forognának.
Ha ébresztô szólna, minden létezô hangfrekvencián egyszerre szólalna meg a kürt,
és maga az óra is legparányibb alkotóira esne szét. És ha mindeközben az irányulás
egy egybehangzóan új akaratot mutat, a harmónia megalkotja a tökéletes
terekké nyíló sugarakat tetteink
minden virágában.

/BAGÓ EMESE/


/Nádas Alexandra: Fürdőház/