Orosz István

Az Idő látképei

Olyan lesz majd, mintha akkor kezdõdne minden.

Elõször kel föl a nap.
És a tenger elõször vet majd hullámot.

Mint láthatatlan fátyol, úgy hull alá,
s foglyul ejti a teremtményeket a gravitáció.

Az oszlopokon fölkúszik a repkény,
az atlaszok megtelnek számozott ábrákkal,
s kosztümös seregek parádéznak majd
valami százesztendõs háborúban.

A teraszokat újmódi árnyékok fogják benépesíteni,
és megszokja a szem a szimmetriát.

Oly valódi és olyan hibátlan lesz az a reggel
és olyan, akár az álom, az álom íze,
amikor egy másik álomban fölriadva
emlékszik még rá az álmodó.

Azt mondja majd valaki, perspektíva,
valaki más: aranymetszés.
És Albrecht Dürer körtefalapba metszi a rinocéroszt.

Mindenki másként fog emlékezni rá,
ahányan lesznek, annyiféleképpen adják majd tovább.

Ott lesz-e valójában, és õ lesz-e még az?
Micsoda szokások, milyen színpadi játék titkos szabályát követi?
Miért néz majd szembe
és késõbb mért fordul el?

Vasárnap lesz talán,
egy páratlan számú évben, egy páros évszázadban,
és éppen napéjegyenlõség idején.

Minden mondatát úgy fogja kezdeni, én...

A fényképezõgép keresõje
közel hozza majd a részleteket, a repedéseket,
jelentéktelen apróságok töltik ki a képmezõt.

A fölnagyított negatívon ott lesz a kerti hinta,
a lépcsõ, a balluszter babák sora.
A teraszokat szabályos kõlapok borítják
és a köveken ugyanazok a fölnyitott könyvek fognak heverni.

Honnan bukkannak föl azok a képek,
a tudat miféle mélyrétegébõl merülnek elõ?

És emlékszik-e majd valaki a labirintus rejtélyére,
és tudja-e folytatni valaki a megkezdett mondatokat?

A liftek nem fognak már mûködni,
a napernyõket összecsukják,
s az elsuttogott szavak függõben maradnak,
mint egy sakkjátszma.

Színek nevét soroljuk majd:
mindig az ibolyával kezdjük,
cián, umbra, okker és égetett sziéna

Fordul majd minden vissza önmagába,
S a napóra márványlapján árkot karistolnak
a körbeforduló árnyékok.

Lesz úgy, hogy odahagyjuk a tárgyakat,
megállunk és megérezzük az idõt, amely ott lebeg fölöttük.
Azt mondom, az idõ illata,
azt mondod majd, az idõ íze,
és elhallgatsz vagy meg sem szólalsz talán.

A forró teraszok fölött,
hol a múlt és a jövõ találkozik,
a várakozás és az emlékezés magányos koordináta rendszerében
rezegni kezd a levegõ,
és hunyorogva nézünk majd a leáldozó napba.

Érezni fogod, anélkül, hogy megfordulnál,
árnyékod megnyúlik mögötted,
végigfut a márványlapokon, a park nyírott gyepén,
a frissen gereblyézett utak szeszélyes geometriáján,
tovább siklik a strandok homokfövenyén
és az óceánok lassan lélegzõ domborzatán.
Ott áll már elõtted, az átláthatatlan,
a megkerülhetetlen fal túloldalára vetítve?
Ott áll-e valóban?
Vajon tiéd-e még az a magányos sziluett,
magadra ismersz-e benne?
Ha mozdulsz, ha lépsz, megelõz-e,
vagy követni fog?

Eltékozolt, eltékozolt idõ - ezt mondod majd,
vagy hallgatsz és keresel egy szót,
egy pontos kifejezést, amelyet nem tudhatnak a halottak addig,
amíg élõnek nevezik õket.
Egy túlhajtott csap csöpögni kezd,
lehull egy nagy levél,
és egy lapát fûrészpor elég, hogy felitassa majd,
föligya szelíden a vért.

Az álom örökös jelenideje lesz,
kezdet nélküli és vég nélküli képsor,
összefüggések és hierarchia híján,
akárha egy különös filmben volnánk szereplõk.

Az idõ nem fog létezni,
a tér sem létezik majd,
mindkettõ csupán egy szertartás része lesz,
egy megállapodás, valami különös játékszabály,
melynek eredetére már nem emlékszik senki sem.

A teremtés szünetelni fog.
Nem jön még el,
aki majd nevet ad neki.

* * *

Olyan volt épp, mintha akkor kezdõdött volna meg.

Elõször kelt föl a nap,
És elõször vetett hullámot a tenger.

Akár egy láthatatlan fátyol,
úgy hullt alá a gravitáció,
hogy foglyul ejtse a teremtményeket.

Fölkúszott az oszlopokon a borostyán
az atlaszok számozott ábrákkal lettek tele,
és kosztümös hadak parádéztak a százéves háborúkban.

A teraszokat szokatlan árnyékok rajzolták tele,
és a szem megtanulta a szimmetriákat.

Olyan valódi és oly hibátlan volt a reggel,
akár az álom, épp olyan,
az álom íze, ahogy egy másik álomban ébredve
visszaréved rá az álmodó.

Azt mondtuk, perspektíva,
vagy talán aranymetszés.
Albrecht Dürer körtefalapba
metszette a rinocéroszt.

Mindenki másképp mesélte el
és más módon gondolt vissza rá késõbb mindegyik résztvevõ.

Õ volt-e az, és ott volt e tényleg?
Milyen elfelejtett szokások,
miféle színpadi játék rítusát követte vajon?
Mért fordult el és miért nézett azután szembe?

Talán épp vasárnap volt,
egy páros évben, egy páratlan évszázadban,
egy elfelejtett napfogyatkozás idején.

Mindegyik mondatát úgy fejezte be, te.

A teleobjektív közelebb hozta a részleteket, a repedéseket,
jelentéktelen apróságok töltötték ki a képmezõt.

A kinagyított képeken ott volt a pad,
egy elfelejtett nyugágy, s a végtelen lépcsõk sora.
A teraszokat faragott kõlapok fedték,
s a köveken bezáratlanul feküdtek ugyanazok a könyvek.

Honnan merültek föl azok a képek,
az emlékezet milyen mélységébõl bukkantak elõ?

És ismerte-e még valaki az útvesztõ titkát,
s képes volt-e vajon folytatni a félbeszakadt mondatokat valaki?

A liftek már nem jártak,
összecsukták a napernyõket,
s a csöndek közé zárt szavak függõben maradtak,
akár egy sakkjátszma.

Színek nevét soroltuk,
ibolya, okker, kobalt, égetett sziéna,
s az utolsó mindig az umbra volt.

Visszatért minden önmagába,
és az órák márványlapjain árkot vájt
a folyvást önmagába visszaforduló idõ.

Volt, hogy a könyveket odahagytuk,
álltunk csak és éreztük a csöndet, amely fölöttük szállott.
Azt mondtad, a csönd szaga,
azt mondtam, a csöndnek íze van, és elhallgattam,
vagy meg sem szólaltam talán.

Az üres teraszok fölött,
ahol a múlt és a jövõ találkozott,
az emlékezés és a várakozás magányos szálkeresztjében
forrón remegett a levegõ,
és hunyorogva néztük a vakító naplementét.

Érezted, anélkül, hogy hátranéztél volna,
árnyékod megnyúlt, végigsiklott a márványburkolaton,
a kert gyepszõnyegén, az utak aszfalthálóján,
továbbfutott a tengerpartok homokfövenyén,
és az óceánok lassan mozduló óriás mellkasán.
Ott állt-e vajon elõtted annak a falnak a másik oldalára vetülve?
Tiéd volt-e valóban az a magányos árnyék,
magadra ismertél-e benne?
Ha mozdultál, ha léptél, követett-e, vagy megelõzött?

Eltékozolt idõ - ezt mondtad - eltékozolt,
és egy szót kerestél mindhiába,
egyetlen szót, egy kimondhatót,
amelyet nem ismerhetnek a halottak,
amíg élõnek hívják õket.

Tovább folyt az elfagyott kerti csap,
egy levél lehullt,
s egy lapát fûrészpor elég volt, hogy feligya a vért.

Az álom örökös jelenideje volt,
kezdet nélküli és befejezés nélküli képsor,
hierarchia és összefüggések híján,
mintha egy mûvészfilmnek lettünk volna elfelejtett szereplõi.

A tér nem létezett, az idõ sem létezett,
mindkettõ csak valami különös szertartás része volt,
egy titkos megállapodás, vagy játékszabály,
melynek eredetére már senki sem emlékezett.

A teremtés éppen szünetelt
Nem érkezett még el,
aki nevet adjon neki.

/Orosz István grafikája/