Fájás állt a jobbomba. Itt van hát, nesztek, hordozzátok körbe! Még ölni se kell!
Lábfejemben zsizseg mind a huszonhat csontocska, porcogóim korca zagyván koccan, tömörödnek ferdén nyavalyogva.
Jaj!
A lábfejem kész. Paffra mentem. Pedig odagyűlik ám minden tettem, ott kristályosodnak ki  szavaim,
oda rakódnak le savaim, de most annyi!
Hát hogy sugároz így belé a központi krisztuserő?
Nem tartotta jól a lábom a bőrcipő, és most minden léptemre nyekken egyet. 
Ott vagyok pedig, rá vagyok festve, akár erről is szólhatna minden dalom!
Nédd már! Ott az agyam, ott a szívem ,és ott feszül a húgyhólyagom!
Mit a szer összegyűjtött egy alakba, szerét ejtvén, hogy megszülettem,  minden szervem ott formálódik
erőként egy másik szervben, talán ez az, amit szeretetnek hívtak a régiek. Így tehát az én szervezetem, bár kissé maszatos, semmiképpen sem úgy szervezet, mintha mondjuk moszados lennék, semmiféle titkos szerv tulajdona voltaképpen én nem vagyok.
Nem ám,
hazám!
Őrangyalkám is hiába nyervog, hiába nyavalyog, hogy látható legyen, árnyékot báboz az ellenkező oldalon.
Nem akadályozhat meg engem ez a harmadfél szárnyfesztávú finomanyagi luvnya, ez a helyiérdekű felettes kísértet! Én megyek, mert nincsen maradásom én nekem, sem ágyam, se takaróm,
se pedig takarásom.
A végtelenből kimarkolt
alakom a lakásom.
Na most , kérem, én nem azért lépdelek, hogy összekotorjak magamnak minden földi érmet,
egyszerűen mást nem tehetek.
Hiába súgják víg perceim pokolbéli üzeneteit a tört életnek, mickey ego hiába kerget meg, lépteim,
a nyavalyás kór csoszogásában föl és le ingáznak fent és lent között, mindenütt egyformán és ugyanattól nyögök. 
Ereim, mint a fa égig kapaszkodó minden ága szerveremre töltik eredetem,
így lehet, hiába keres majd reggelente a nepperem, lemászok a szerről.
Szárnyason és roppant mód élvezettel hangja leszek egy
full extra songban búgva valami régi-régi
bluesnak.