Negyvenhárom ruhát vetettem le.

Negyvenhárom álmot.

Negyvenhárom kisistent öleltem.

Negyvenhárom gyümölcsfát neveltem.

Negyvenhárom táltossal bujdostam.

Negyvenhárom mesét hazudtam.

Negyvenhárom világ tágult körülöttem,

hogy belém zuhanjon végül mind.

Negyvenhárom bilincsem levetettem,

hogy fölszabaduljon az idő belőlem,

mint  az életmagból fölszakadó teremtő sejtelem.

(Fölöttem most törölköző lóg madzagon, és az alsónadrágom, nedvesen.

Körbeölel a füstös zörej, kék lánggal bökdösi agyam az állat alatti értelem,

egy dirigált való világ vászon  mögötti árnyai rángatott pózokkal végzik a dolgukat előttem,

szégyentelen.

Polcomon fűszeres szappan, kenőcs, , gyógyfüves só, könyv, gyermekrajzok, csekkek.

Horkol az öreg. Lehetőségeit álmodja meg

minden éjjel. Háromszor kínálta neki az élet,

hogy milliomos legyen. Minden hajnalban erre ébred. Kivonul csöndesen a fürdőbe, hajszárítóval és fésűvel kezében, és órákig birizgálja ősz fürtjeit, hogy a múzeumban, ahol őrt áll egy ország történelme felett, megjelenése sikkes és helyénvaló legyen.

Ünnepre vár már harminc éve, a megérkezésre, hívőn, odaadón, gyalázatos szentségbe fúlva. Múlva el, simogatva önmagát.

Negyvenhárom évesen a helyemre leltem.

Álmodtam én is hatalmas földeket, uradalmat, palotát!

Bírtam méneseket, gyümölcsösömben mandula és füge érett gazdagon! Szőlőmben nektár csepegett, és véle hazaábránd, méhesemben okos könyvek között haldokoltam, és jó illatú füstben intéztem a világ ügyét.

Kabátom a nyikorgó szekrényajtón fityeg most, belső zsebében a gyermekeim fényképei és pénz mocorog, egymástól nem férnek.

Hegedű vonó pattog szívemben, húzza azt a dallamot, amit hallgatok.

Ha két combod nem fon körbe, Istenben hiszek.

A vacsorán túli állapotban, nem figyelek az évértékelőkre, maradt még holnapra is kenyerem. Ha nem lesz az sem, abban a térben maradhatok, ahonnan szabadon szerethetek. Addig izgat minden, amíg van, és addig van mindez, amíg támogatom szavazatommal és gondolatommal, azzal,  hogy neki helyt adok. Ha nem vagyok, nem repülhetek, helyette gondolkodok, és voksommal önigazolom magam. Minden

tárgyam kopott, a nap fénye fűzi át magát a feslett anyagon.

Mindent, amit kapok, szeretet.

Soha ilyen bőségben nem ízleltem még, mint a kövér tészta, olyan finom minden szó, amit az élők suttognak felém. Hallgatok, ha a szemedbe nézek, és nincsenek szavaim.

Vajon mit csinálnak most,

Zsófia és Domonkos?

Telefon pislog hangtalan a fehér papíron.

Gotan Project lángol a monitoron.

Mi confession, mi confession....

szédülök a vak félelemben)

Negyvenhárom lélegzetvétel.

Hétségben forog körbe minden világegyetem, egymást átitatva, mint a szivárvány színei, fehérben egyesülve végül. 

Kívülről a középre érkezem.